Vidám forgatag kellős közepén találkoztam vele. Magas volt, szőke akár egy jegenye, és csodaszép kék szemei voltak. S szólt: Kislány szabad egy táncra? Alig tudtam kimondani: Igen! A zenekar egy keringőt játszott, s minket elsodort a tömeg. Szeme égő tűzben parázslott, rám pillantott és nevetett. Tudtam már, érzetem akkor, hogy az első percben megszeretett. Az egész este úgy telt el, mint egy csodálatos álom. S búcsúzáskor a fiú így szólt: Imádlak! Egy esztendő telt el azóta. Úgy szállt, mint egy múló pillanat. Mi ketten gyakran találkoztunk, s kaptunk egymástól forró csókokat. Azt hiszem boldogok voltunk, szerettük egymást nagyon, míg a tragédia meg nem történt egy forró nyári napon. Iskolából hazafelé indultam a szürke aszfalton, mikor megpillantottam valakit, aki felém jött az úton. Én inteni akartam neki, hisz ő már messziről integetett. De ekkor észrevettem valamit, s nem emeletem fel a kezem. Kezét egy ismeretlen lány fogta. Ó milyen fájdalom volt ez nekem. Éreztem, hogy a könnyek lassan elborítják a szemem. Hát így szeretett engem? Hát ezt tette velem? Én inkább meghalok, gondoltam magamban! Hisz így mit ér az életem? A kanyarban feltűnt egy fekete Jaguár, mint valami veszedelem. Én hirtelen az útra léptem, s a többire nem emlékszem. Amikor magamhoz tértem hatalmas tömeg állt körül. Csak azt nem láttam, akit igazán szerettem. Ekkor vettem észre, hogy egy test hever mellettem. Igen! Ő volt az hős, a bátor, aki a halál elől a testével megvédelmezett. Még volt benne élet. Félig eleven, félig holt. De halkan megszólalt: Szilvia, Meg kell mondanom, hogy az a lány a nővérem volt. A szeme a végtelenbe merült, szája boldog mosolyra húzódott, s rajta kívül senki nem tudta, hogy ő már a halállal küszködött. A fiú arcán egy könnycsepp jelent meg, s gyengülő kezével megszorította kezemet. Utolsó erejét összeszedve még egy mondatot súgott: - Gondolj magadban bármit, én igazán szeretlek!Örök gyász van a szívemben, mert volt egy fiú, ki azzal a mondattal halt meg: Én igazán szeretlek!