A szerelemről

Az ember akkor tud igazán írni az érzelmekről, amikor átéli őket, ezt tapasztalta meg most Zsófi is. Kora ellenére meglepően szemléletesen ír „az érzelmek királynőjéről”. Többszöri újraolvasásra, más-más szemléletből nézve csak egyre többet tár fel magából ez a kis esszé.

A szerelem az az érzelem, amit mindenki a világ legjobbjának tart. Szerintem az ördög ajándéka, hiszen amekkora élvezet, amíg megéled, akkora kín, hogyha elveszted. Ülsz a szerelmed karjában, azt hiszed soha nem lesz vége, aztán egyszer csak az ölelő karok kiszorítják belőled az életet, és akkor már nem hiszel benne, hogy leszel még boldog. Azt hiszed, nincs ennél nagyobb fájdalom, aztán minden nappal, perccel egyre rosszabb lesz, megdobban a szíved, ha meglátod, de tudod, hogy ő már nem  a tiéd, talán sosem akart téged annyira, mint te őt. Először azt érzed, hogy már csak fizikailag van veled, de a lelke elillant mellőled, és valaki másé lett,  de neked még az is elég, csak a tudat, hogy veled van. Aztán elveszted végleg.

Olyan ez, mint a gyilkosság, csak a gyilkost nem ítéli el senki, még az áldozatot mindenki szánakozva bámulja, és nem érti, miért merült el az önsajnálatban. Te akkor tudod, hogy senki nem értheti meg, mi zajlik le benned. Búcsú nélkül hagy itt, de a lelked egy darabját kéretlenül is kiszakítja belőled, és magával rántja. Mindenütt őt látod, mintha mindenben ott lenne belőle egy darab, csak neked nem maradt belőle semmi, és ez az érzés kínoz állandóan. A lelked pedig lassan épül fel újra, de nyomtalanul már sosem lesz újra egységes, minden csalódás hagy egy apró barázdát rajta. Alig látszik, de nem tűnik el teljesen soha. Aztán idővel meg tanulsz együtt élni az érzéssel.

Leküzdöd a fájdalmat, de az érzést nem tudod elfelejteni. Kétségbeesve próbálod megtalálni azt a személyt, (ha nem is mondod ki, csak valahol mélyen érzed) aki elhozza a boldogságot, pedig tudod, hogy ez a boldogság magával hozza a kínt és fájdalmat is, de már nem tudsz megállni. Erről nincs elvonó, ha egyszer elkezded, soha többé nem fejezed be, mert az az egy cseppnyi boldogság elfeledteti veled, azt a rengeteg fájdalmat, amit a boldogságért kell átélned. Az élet pedig igazán kegyetlen, mert a fájdalmat elfelejteti az idővel, és csak a boldogság marad, hogy újra és újra önként belesétálj a legnagyobb csapdába.