Egy fiúhoz

Van, amikor szeretünk valakit, de az nem vesz észre minket… vagy mégis? Honnan lehet tudni, hogy mi lesz a jövő, mit hoz a holnap és kivel mi fog történni, ha kikerülünk a gimiből? Ezekre a kérdésekre még ez a novella sem tud válaszolni, ami nem más, mint egy monológ egy bizonyos sráchoz.

Soha nem terveztem, hogy fogok írni neked és miattad egy novellát, de azt sem, hogy szerelmes leszek pont beléd… szerintem ez az egész érzés egy elfuserált véletlen lehetett, aminek nincs helye az én életemben. És a tiédben sem.

Amikor kisebb voltam, mindig úgy képzeltem el a magam 17-18 évesen, hogy majd lesz egy fiúm, akit nagyon fogok szeretni, és aki viszont fog szeretni, akivel mehetek hosszú sétákra, akit nem szégyellek bemutatni a családomnak, aki imádja a nagyimat és engem is. Ehhez képest 17 éves vagyok, és közel három éve rád várok. Nem mondom azt, hogy nem voltak közben bizonyos srácok, de azért sosem volt velük komoly a dolog. Lehet, hogy csak a tudatalattim működött, de minden egyes alkalommal, amikor volt valaki, akit szerettem, te közbe szóltál. Nem kellett sok hozzá, csak egy mosoly, egy kedves szó… őrült vagyok, nem igaz?

Fogalmam sincs, miért írok neked, mit várok ettől az egésztől, de nagyon rossz érzés, hogy mindaz, amit elterveztem, nem sikerült. Talán az én hibám is részben, de a tiéd is – mindenki más észrevesz és észrevett, csak te nem. Gyűlöllek ezért. Igazán. Utállak, amiért akkor is tetszel, amikor baromkodsz, amikor iszonyúan gúnyos vagy és akkor is, amikor csak úgy szimplán élsz és lélegzel.

Szerintem ez a világ valahogy nagyon el lett cseszve… az Isten valamit nagyon elronthatott… nem elég, hogy az emberek állandóan marják, tépik egymást, és, hogy már a bűn a normál, az elfogadott, de még te sem értesz meg… ha te nem értesz meg, akkor ki más? Ugyan ki érthetne meg egy 17 éves lányt?...

Emlékszem még mindenre, az ostobaságunkra is, hogy hetente felváltva voltunk „szerelmesek”. Amikor neked tetszett egy másik csaj, elhatároztam, hogy nem fogsz többé érdekelni és keresek én is magamnak valakit. Ezt is tettem, csak te közben meguntad azt a csajt és olyan kedves voltál… aztán ismétlődött az egész untig és nem volt semmi, de semmi értelme nem volt, csak energia - és időpocséklással ért fel.

Igen, valamikor szerettelek, de nagyon, és ezt mások is észrevették. Elvörösödtem, ha rám néztél, ha rám mosolyogtál, ha kimondtad a nevem, ha hozzám szóltál, ha a közelemben voltál, ha rólad beszéltek, ha eszembe jutottál. A gyomrom nem volt a helyén, hányingerem lett és azt hittem, mindenki tudja. Jól hittem, sokan mondták már az óta… feltűnő volt, a srácok is észrevették, csak te nem. Vagy te nem is akartad észrevenni? Én is próbáltalak kerülni, nem rád nézni, nem hozzád szólni és olyan fagyosan viselkedni, ahogy csak egy ember egy másikkal beszélhet, de nem tudod, miért. Tartottam attól, hogy nem is vagy olyan, amilyennek gondollak, hogy az egész csak egy álom és amint kimondasz egy mondatot, az egész szertefoszlik. Az már kérdés, hogy lehet, ezzel mindketten jobban jártunk volna.

Az utóbbi időben rengeteget gondolkodtam, már nem vagyok olyan elvakult, tudom rendesen használni az eszem és kezdem érteni a dolgokat. Túlságosan ragaszkodtam volna hozzád és nem az igazi énedre voltam kíváncsi, hanem valaki máséra… egy álomalakéra. Pedig így is jobban szerettelek, mint bárki mást.

Csak… kellene már valaki, aki itt van mindig mellettem. Nem, olyan fiút nem akarok, mint amilyen drága osztálytársaimnak van, akiknek csak egyet dolgon jár az a kis eszük, ami van és mindegy nekik, ki a barátnőjük, ha lány. Ezer bocs a világnak, de én nem ilyen fiút akarok! És ha nincs olyan, aki csak legalább egy szinttel jobb ezeknél, akkor várok. Addig is jól elvagyok olyan „szerelem” nélkül, amit ők olyan lelkesen tettetnek.

Tudod, még mindig köt hozzád valami vékony kis szál, ami tudom, nagyon fog fájni, ha elszakad. Hiszem valamilyen tekintetben, még mindig úgy élsz bennem, mint az a bizonyos fiú, de ez így nincs jól. Fogalmam sincs, miért érdekellek valamennyire is, hiszen normálisan beszélgetni nem voltunk képesek soha, de valószínűleg meglepődnél, ha ezeket, a dolgokat elolvasnád, mert amennyire évekkel ezelőtt kimutattam a zavaromat és bizonytalanságomat, annyira jól tudok most leplezni bármiféle érzelmet irántad. Hidd el, így mindenkinek jobb lesz. Ugyanis az száz százalék, hogy nem tudok azonosulni veled, és azt sem várhatom el, hogy téged kezdjenek el érdekelni olyan dolgok, amikért én lelkesedek.

Sajnálom, hogy csak most jöttem rá, hogy várok rád, eddig sem kellett volna. Csak olyan gyorsan rohantak a napok és szinte csak te voltál a biztos pont az életemben. Családi veszekedések, barátnők jöttek, barátnők mentek, srácok és kínkeserves, majd hihetetlenül szuper napok, minden változott, csak te maradtál az, aki. Bár, ha jobban belegondolok, már te sem vagy teljesen ugyanaz. Nem szédíted annyira a csajokat. Persze a haverod, ő tudja, hogyan dumáljon úgy, hogy a lányok elájuljanak attól is, ha rájuk néz.

Egyetlen dolog idegesít, ki mondja meg azoknak az osztálytársaimnak, akiket bírok, hogy lehet, hogy nem az az egyetlen út, amin ők mennek? Hogy talán nem kellene minden héten mással lenni és utána elmászkálni a patikába?... Nem érdekel, hogy manapság ez a divatos, mert a jelen egyszer úgyis múlt lesz, és akkor majd a jövő szánakozva fog visszagondolni a primitív ősökre.

Nem tudom, mit hoz a holnap, vagy hogy valaha megtalálod e ezeket a sorokat, de remélem, hogy nem. Élj csak úgy, ahogy eddig, maradjanak meg az álmaid és légy sikeres. Talán egyszer majd, olyan húsz év múlva elmondom neked, mit éreztem egykor. Mert egy dolgot tudok biztosan, de olyan biztosan, amennyire szeretek írni: sohasem lesz köztünk az égvilágon semmi. Annyira nagy a felfogásaink közötti különbség, hogy már az első napon egymás torkának ugranánk. Változni nem fogunk. A mondás hogy tartja? Az ellentétek vonzzák egymást? Én ezt úgy fejezném be, hogy: egy ideig biztosan. De én hosszú távra akarok valakit… nyugi, nem várok tőled semmit.

Hiszen még csak egy nagy gyerek vagy.