Csak veled járhatom be a misztikus teljesség tájait, csak veled, általad, tőled lehetek önmagam, csak te jöhetsz a közelembe, minél közelebb: te vagy az áhított felem, veled leszek egész.

A szerelem csak egy jelenet egy rossz filmben,
A meghasadt szív is csak egy régi nóta,
Te is csak egy hatalmas probléma lehetsz,
Probléma, mely ismeri az utat a szívemhez.

Fáj a lét, a létezés,
A lefekvés és az ébredés.
Fáj a múlt és fáj a jelen,
mindez azért, mert nem vagy velem.

Ahol nincs te, ott nincs én se.

Szerelmünkért mi nők nem víhatunk,
Nem kérhetünk, csak kérőt fogadunk;
De én követlek, s menny lesz a pokol,
Ha majd kezedtől szívem haldokol.

Kétágú szilvafa: Filemon és Baucisz
Végtelen találkozás. Te, meg én: ágak felelnek, ölelnek, szeretnek. Szeretlek.

Mondd, szeplős, ha egyszer nekünk is lesz gyerekünk, hogyan fogjuk nevelni? Ugye, a mi gyerekünk nem lesz olyan magányos, mint mi voltunk, amíg te nem voltál nekem, és én nem voltam neked? Mondd, szeplős, szoktál te olyant gondolni, hogy még az egész élet előttünk áll? Ugye, te nem vagy olyan, hogy csak egy-két napra előre gondolkozol? Mert én ilyen voltam, amíg te nem voltál. Néha még ilyen sem. Néha az is hidegen hagyott, hogy holnap mi lesz. Valami lesz - rángattam a vállamat -, és ha semmi sem, az is közömbös. Amióta te vagy nekem, én annyira megváltoztam, hogy szinte nem is igaz semmi sem, ami addig volt, amíg te nem voltál.

Minden este megnézem a naplementét, és igyekszem a szívembe rejteni a lenyugvó nap utolsó sugarát, hogy átküldjem hozzád.

Ezen a falon, amit emelek, a te neved a vakolat.

Nem lehet ok arra, hogy ne akarnék a hónom alá csapott kispárnámmal beállítani hozzád.

A szívem hoztam el. Csinálj vele
Amit akarsz. Én nem tudok mást tenni
És nem fáj nekem semmi, semmi, semmi,
Csak a karom, mert nem öleltelek.

Hát csak úgy szeress, ahogy szeretni érdemes. Semmivel sem törődve, szabadon hagyva engem.

Ha nem szerethetlek félelem nélkül, akkor nem merhetlek szeretni.

Szeretlek, mert fölfoghatlan vagy;
Bűvös-bájos fátyol föd el.
Szeretlek, mert olyan titok vagy,
Amiben mégis hinni kell.

Szeretem lelkednek
Magas röpülését,
Szeretem szivednek
Tengerszem-mélységét,
Szeretlek, ha örülsz
És ha búbánat bánt,
Szeretem mosolyod
S könnyeid egyaránt.

Szeretlek szivemmel,
Szeretlek lelkemmel,
Szeretlek ábrándos
Őrült szerelemmel!...
És ha mindezért jár
Díj avagy dicséret,
Nem engem illet az,
Egyedül csak téged.

Nem csupán szeretlek: szeretem, ahogy te szeretsz engem.

Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Mint ember még soha,
Sohasem szeretett!

Lehetne szép. Lehetne véled.
Lehetne szép. Lehetne élet.
Persze van is: élet és véled
(vagyis, amit én annak vélek).

Első álmom rólad volt,
első álmom elrepült,
Még az esti szél nyögött,
még az égen csillag ült.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.

Végy egy darab agyagot,
Nedvesítsd meg, lapogasd meg,
S formáld ki belőle tenmagad és engemet.
Aztán törd, zúzd össze a két kis szobrot,
S tégy egy kis vizet hozzá.
Formáld újra a te képedre, meg az enyémre.
Akkor az én agyagomban van egy kevés belőled,
A te agyagodban van egy kevés belőlem.
Semmi sem választ el bennünket többé.

Mit az emberek így hívnak: szerelem,
nem azt adom én neked,
de az áhitatot, mit rejt a szivem,
s mi megindítaná az eget -
a lepke vágyát a csillag után,
fényszomjat, mit érez az éj,
vágyat, mely a lét sötét kapuján
kiröppen az ég felé.

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

Rád borulnék ősszel, takaró avarral
És ha tél lehetnék, behavaználak.
Beléd olvadhatnék nyíló szép tavasszal
Forró nyár, ha lennék, beragyognálak.

Nincs fülem többé, mégis beszélj hozzám,
tökéletesen értelek.
Míg éltem, nem érthettelek,
annyi vágyad, késed és sérülésed, annyi rögeszméd,
persze nekem is: két bolond.
De ha most kérdezel,
gömbölyü csöndem felel.

Ó, az illatodban ülve várok egész nap
Hogy szádban hozd el éltető vizemet
Itt vagy velem ahogy írom ezt a sort
Ahogy szemedhez ér, én ott vagyok veled.

Úrnőm, esdekelek; ki vagy? isten? földi halandó?
Hogyha te istennő vagy, a tágterü égbe lakók közt -
Zeusz atya gyermeke: Artemisz az, kihez én a leginkább
tartalak arca hasonlónak, termetre s alakra;
és ha halandó vagy, ki a földön tartja lakását,
boldog apád háromszor, anyád is boldog, az úrnő,
és testvéreid is háromszor: bennük a lélek
örvendezve repes bizonyára örökre miattad,
táncba vegyülni ha látnak ilyen szép tiszta virágot.