Még alig hajnalodik a hideg november végi éjszaka, amikor szürke szemeim türelmetlen izgatottsággal nyílnak az új napra. Arra a bizonyosra! Amelyet gyerekkorom óta fokozhatatlan izgatottsággal vártam minden évben: a születésem napja! Kiskoromban egész évben e napot vártam és rettegtem, amely felnőtt koromban is őrzi régi szertartását. Másoknak talán ez a rengeteg készülődést, a megfelelő ruha kiválasztását, a gyerekzsúrokat - később a bulikat - és a megszámlálhatatlan ajándékot jelenti. Számomra ez a nap nem csak egy születésnap, hanem egyben különleges alkalom is: móka, kacagás, vidámság, és a testvérem! Gyermekként ilyenkor - hacsak nem volt holdtölte - találkozhattam, kettesben lehettem vele! És ez annyira a vérünké vált, hogy immár felnőtt fejjel is, éppoly izgatott vagyok, mint a régi időkben, amikor aggódó szüleink eltiltottak egymástól. Nehogy ártson nekem. Én a mugli nagyszüleinkkel éltem, ő meg a szüleinkkel. Én anyánk nevét viselem ő apánkét, nehogy kitudódjon a titok: egy vérfarkas a testvérem! Nem értem, ez miért szégyellni való! Bármit megadtam volna, ha gyakrabban találkozhatok vele. Szeretem őt, ahogy van. Talán eme átok nélkül, nem lenne az az egyéniség, az a tisztelni való ember, aki most.

Épp folytatnám elmélkedésemet, amikor az ajtómat hangos dörömbölés remegteti meg:

- Iona, kishúgom! Ne mondd, hogy még nem keltél fel? - azzal benyitna szobámba. Mikor kikérném a kis jelzőt bátyám szavaiban, az ajtó feladja a passzív ellenállását: működésbe lép a rábűvölt varázs. Hát igen, lehet hogy picit paranoiás voltam az este… Gyorsan kiugrom az ágyból, nem törődve a hideggel, mely a talpamba mar. Sietve - két körmöm árán - tépem fel az ajtót. De nem tehetek ellene semmit. Heves természetem ötvöződik a bátyám iránti aggódással. Nem is alaptalanul: egy rosszul bepólyált múmiára emlékeztetve áll a szemközti falnál. És ezt még tetézi némi pókháló utánzat is, amelyet azért találtam ki, nehogy elmeneküljön a "támadóm". Csekély vigasz lehet Remus számára, hogy ennek köszönheti az esés elkerülését. Megpróbálom visszafojtani kitörni készülő kacagásomat, de szám sarkának rándulása elárul. Csak szemei ragyogását látom a pólyától, de tudom, nem haragszik. Pálcám gyors suhintásával eltüntetem az őt megbéklyózó anyagokat, majd a nyakába ugrok. Most is - éppúgy, mint régen - megforgat a levegőben. Még szerencse, hogy a korai óra miatt egyetlen diák sincs a folyosón. Elvégre nem nyújtunk méltóságteljes, komoly felnőtt benyomást. De kit érdekel! Hangosan, boldogan nevetünk, miközben a lendülettől szálló hajam mindkettőnket beborít.

Óvatosan leállít a talpamra, majd fokozatosan elhal nevetésünk. Csak nézzük egymást a látvánnyal betelni képtelenül. Tekintetünk szavak nélkül beszél: szeretetet, aggódást, féltést, örömöt, bizalmat tükröz. Tenyerét arcomhoz emeli, én pedig belehajtom fejem. Ha macska lennék, még dorombolnék is, de hát csak egy ember vagyok… Úgy látszik, benne is túlcsordultak az érzelmek. Szóra nyitja száját de hang nem jön ki rajta. Meg kell köszörülnie torkát, és utána is csak rekedt suttogásra telik tőle:

- Amíg elkészülsz, kerítek valami reggelit. Találkozzunk a bejáratnál. Szeretném veled kettesben tölteni ezt a napot éppúgy, mint régen. De ehhez el kellene tűnnünk, mielőtt bárki is felébred.

Bólintok, majd visszaugrom az ajtón, amit hangos döndüléssel bevágok magam után. Kapkodva öltözök. Lerántom magamról hálóingemet, és az ágyra hajítom. Majd fehérneműt kotrok a fiókból, és magamra rángatom. Egy lábon ugrálok a szekrényig, közben a meleg zoknit ráncigálom a folyosó hideg kövétől jéggé dermedt lábaimra. Az első kezem ügyébe eső nadrágot fogom meg: egy kék farmert. Belelépek bal lábbal, majd jobbal is. Ugyanabba a szárba, de ezt már csak akkor veszem észre, amikor lépnék egyet oldalra. Kísérletem csúfos kudarcba fullad, az oldalamra esem. Kínomban kinevetem magam, és ezzel le is higgadok. Belátom, jobb volna, ha kicsit ésszerűbben viselkednék, például felvennék egy meleg harisnyát is a farmer alá. Ezt követően többé-kevésbé felnőtt módra sikerül befejeznem az öltözködést: harisnya, farmer, póló, ami fölé egy fehér gyapjú pulcsit húzok, mindezt újabb esés nélkül. Sőt még az is eszembe jut, hogy hajkefémet néhányszor végigcibáljam derékig érő fekete hajamon. Fekete taláromat már a bejárat felé siettemben terítem a vállamra.

Egyszerre érünk Remussal a nagy csarnokba. Én pálcámat igyekszem eltűntetni nadrágom zsebében, ő pedig két hatalmas szendviccsel birkózik. Az egyiket gyorsan a felszabaduló kezembe adja, a másikba pedig jóízűen beleharap, majd teli szájjal, és vidámságtól csillogó szemekkel felnevet. Ugyanis eléggé kétkedő és bizalmatlan szemekkel méregetem a kezembe nyomott szendvicsnek nevezett, 3 ujjnyi széles valamit.

- Fogadjunk, hogy ezt te csináltad! Mit tettél bele? - vonom fel szemöldököm, miközben a kenyér oldalán lefolyó mártással szemezek. Vajon meg merjem kóstolni???

- Azt inkább ne akard tudni. Még a házimanók sem voltak hajlandóak megcsinálni, amikor elmondtam nekik, mit tegyenek bele. - ezzel egy újabb jóízűt harap a sajátjába. Én pedig lehunyt szemmel és halálmegvető bátorsággal követem őt.

- Mmmm, ez mennyei finom.

Amint befejezzük reggelinket, kilépünk a bejárati kapun. Odakint már felkelt a nap, de halvány, sápadt sárga fénye nem ad meleget. Lépteink alatt ropog az éjjel leesett friss hó. Kézen fogva távolodunk Roxforttól, majd amikor eltakarja mögülünk az erdő, futásra váltunk. Ebben mindig is jobb voltam bátyámnál, most viszont esélyem sincs. Lazán tartja mellettem a lépést. Nem kapkodja zihálva a levegőt, sőt még csak meg sem izzad. Csodálkozva lesek rá a szemem sarkából: mintha megváltozott volna. Most magasabbnak és izmosabbnak látszik, mint egyébként. A mosolyából elővillanó szemfog pedig kifejezetten egy farkaséra emlékeztet. Nem, ez nem lehet! Biztos a hideg által szemembe csalt könnyek tévesztenek meg. Ám ekkor megnyújtja lépteit és ott hagy. Már csak a hátát bámulhatom, a furcsán megnyúlt, erőteljes, futó lépteit, és dús loboncos haját. Na álljunk csak meg! Hisz neki rövid haja van!

- Remus, várj meg! - kiálltok utána kétségbeesetten, és ő megtorpan, majd szembefordul velem egy tisztás közepén. Ám ekkor már semmi szokatlan nincs benne. Újra ő az, az én kedves bátyám! Vagy eddig is ő volt? És csak a rohanás, a csípős hideg játszott szememmel?

Kimerülten torpantunk meg, kapkodva harapjuk a csípős, hideg levegőt, mely előbb torkomat égeti, majd a tüdőmbe szúr. De nem törődöm vele! Itt vagyunk, ketten, a bátyám és én, végre! Úgy hiányzott! Ő a legszebb szülinapi ajándék. Nem tudok uralkodni magamon, feltör belőlem a boldogság, az öröm, a játékosság. Széttárom karom, és mint egy őrült szélmalom forgok körbe-körbe. Miközben kis apró lépésekkel közeledem Remus felé. Tőle két lépésre torpanok meg. Forog velem a világ! Így biztos pontot keresve hanyatt vetem magam, széttárt karokkal. Majd valami különös gyerekes, játékos hangulattól indíttatva angyalkát készítek. Egészen addig kalimpálok kezemmel és lábammal, amíg egy hógolyó csapódik az arcomnak. Megdöbbenve kapkodok levegő után, miközben kénytelen vagyok hallgatni bátyám gúnyos nevetését. Mintha rugók löknének, úgy pattanok fel, majd lehajolok egy adag hóért, amiből golyót gyúrhatok. Vidáman csatázunk, nevetve vesszük tudomásul, ha a másik jól célzott, és szemünk-szánk telemegy a hideg fehérséggel. Addig-addig kergetőzünk, amíg teljesen le nem tiporjuk a kis tisztáson a havat. Bátyám galád módon még egy utolsó marékkal betöm pulóverem alá, ami lassan olvadozik kimelegedett testemen. Hideg, nedves csíkot húzva hátamon, ahogy a víz lecsorog.

Aztán csak nézzük egymást, majd visszaveszünk a mai nap őrült rohanásából. Kézen fogva sétálunk visszafelé. Nem tudom, mennyi lehet az idő, de gyanítom jócskán elmúlt már dél, pedig szinte egy pillanatnak tűnt a mai nap. Az őrülettel határos öröm, és boldogság csillapultával előtérbe kerülnek a nyomasztó gondok is. Félve kérdezem bátyámtól, miközben kényelmes tempóban bandukolunk:

- Még mindig hatástalan a Farkasölő főzet?

- Egyre inkább az. Félek, mi lesz akkor, ha majd teljesen immunissá válok rá.

- És az indián férfi, hogy is hívják? Silver Ravenwolf, ugye? Nem tudott segíteni?

- Ó, rengeteg mindenről mesélt nekem. A népe különös kapcsolatban áll a természettel, a növényekkel, az állatokkal, a szellemvilággal. Lenyűgözött az, amit tőle hallottam. Sokszor tűnhettem kisgyeremeknek, olyan nyílt, tiszta, gyermeki őszinteséggel csodálkoztam rá az ő világukra. Népe úgy hiszi, hogy a farkasemberek, nem csak holdtöltekor alakulnak át, hanem bármikor, amikor akarnak. De annyiban hasonlítanak rám, hogy teliholdkor lényegesen ingerlékenyebbek, kiszámíthatatlanabbak, és kegyetlenebbek, mint egyébként. Ilyenkor hajlamosak elveszteni a fejüket, és az önkontrolljukat. Az egyik legelső törvény, amit megtanítanak nekik: a ne ölj se farkastestvért, se embert. Azonban ezt azon az átkos napon, nem mindig tartják meg. Irigylem őket, amiért képesek megtartani józan eszüket, én erre nem vagyok képes, ha a Hold megtelik. Silver tanított néhány gyakorlatot, ami javítja az önfegyelmet. De sajnos eddig nem ment túl jól.

Bátyám hangja, testtartása mélységes csalódást sugároz, még akkor is, ha ezt egy lezser vállrándítással leplezni igyekszik. Egy ideig, némán sétálunk. Csak az enyhe széltől megmozduló ágakról leeső hókupacok puffanása, és lépteink alatt ropogó hó hersenése ad hangot. Túl csendes minden, de ez most nem zavar, nem ezzel foglalkozom. Bátyám szavai járnak fejemben. Tudatom legmélyén valami motoszkál, amit ma láttam, de egyelőre nem akar határozott alakot ölteni. Aztán, mintha villám vágott volna belém, eszembe jut:

- És mondd csak, milyenek azok a bizonyos farkasemberek?

- Ó, az attól függ. Ha átalakulnak, akkor olyanok, mint egy farkas. Egy jó nagyra nőtt farkas. Ha csak az úgy mondd ajándékba kapott képességeiket használják, megváltoznak. Erősebbek, gyorsabbak lesznek. Magasságuk megnőhet. Hallásuk, látásuk, szaglásuk, érzékszerveik és ösztöneik kiélesednek. Úgy mesélték, azok a szerveik amiket éppen farkasmód használnak, az állatéra hasonlítanak. Az elméletet megtanították nekem, hogy válhatok ilyenné, de eddig nem boldogultam vele. Pedig Silver szerint ott van bennem az adottság, és ezzel legyőzhetném a holdtöltekor előtörő állatot.

- Tudod, akkor sik…

Eddig jutok, annak felidézésében, hogy mit láttam rajta. Bátyám hirtelen megtorpan, fejét furcsán félrehajtja, mint aki hallgatózik. És igen, fülei furcsán megnyúlnak… épp megkérdezném mi történt, amikor én is meghallom: vonyítás és morgás hangjait hozza felénk a szél. Nagyon közelről. Szinte megborzongok hangjuk fenyegetésétől. Épp csak annyi időnk van, hogy előrántsuk pálcánkat. Már ott is kerülgetnek minket, pár méter távolságban. Bundájuk lompos, szemük fenyegetően ragyog, fogaik fehéren villognak morgásra felhúzott pofájuk mögött. Kerülgetnek minket. Mi hátunkat egymásnak vetve védő állásba helyezkedünk, de nem támadunk: azzal elszabadítanánk az indulatokat. Mindketten tudjuk, ekkora túlerővel szemben nem kerülhetünk ki győztesen. A falkavezér közelebb óvakodik. Egy másik a bal oldalamon lelapul, méreget, ugráshoz készül. Figyelmeztető suttogásomra elrugaszkodik. Remus még épp időben intézi el, de aztán jönnek a többiek is. Az első párat még elintézem, ám a következő egyenesen a pálcát tartó kezemre érkezik. Álkapcsának egyetlen határozott, erőteljes roppantásával zúzza szét csuklómat. Ajkamat hangos kiáltás hagyja el, miközben elejtem az egyetlen esélyemet a túlélésre, a pálcámat. Azonban bátyám felől furcsa hangok érkeznek felém: morgás, de nem olyan, mint a farkasoké, akik egy rövid időre felhagynak a támadásunkkal. Csak szemem sarkából merek bátyámra sandítani, miközben lassan lehajolok pálcámért. A mozdulat félútján dermedek meg. Bátyám ekkor változik át. Emberből farkassá! Pedig nincs is telihold!

Amint teljessé válik átalakulása, fenyegető testtartást vesz fel, gondolom, hogy elkergesse a megmaradt állatokat. Nem jár sikerrel. Újból nekünk rontanak. Bátyám egyiket a másik után győzi le. Hihetetlen gyorsan cikázik közöttük. Az előbb még itt tépett fel egy lágyékot, majd egy szempillantással később a másik oldalamon harapja át egy megtermett példány torkát. Mindig úgy helyezkedik, hogy megvédhessen. Neki köszönhetően, csak enyhébb sebeket szerzek, vele ellentétben. Neki már vérmocskos a bundája, ahogy a fehér havat is vörösség szennyezi. És nem csak a támadóink vére. Arcomon könnyek peregnek, ahogy látom a testéből csepegő életerőt…

Aztán egyszer csak vége szakad. Bátyám utolsó áldozatát látva a többiek farokbehúzva, vonyítva szelelnek el. Sejtem csak, hogy a falkavezér lehetett. Remus fáradtan, a vérveszteségtől elgyengülve roskad a mocsokba, majd szemem láttára alakul vissza emberré. Meztelen testét - ruháját még az átalakuláskor hagyta el - rengeteg sérülés tarkítja, reszket a hidegtől, a kimerültségtől, és a vérveszteségtől. Aggodva térdelek mellé, és bugyolálom be taláromba. Majd törött kezemmel küszködve segélykérő jeleket küldök az égre. Már csak fohászkodni van erőm: a bátyám életéért, és a mielőbbi segítségért. Nincs annyi erőm, hogy megmozdítsam őt, vagy akár, hogy én felálljak. Inkább mellé fekszem, hogy testemmel melengessem egyre hűlő testét.

Mire végérvényesen kétségbe esnék, a távolban rohanó alakokat fedezek fel. Megtaláltak minket, segíteni jönnek. Remélem még nem későn a bátyám számára.