Sana Skinner

Julcsi néni nagy dobása

Az a csöndes kis bankfiók a régi lakótelepen éppen olyan elaggott volt, mint a környék házai, és a házak lakói. Julcsi néni több, mint húsz éve dolgozott itt pénztárosként, és most, amikor nyugdíjazták, igazán fájó szívvel gondolt a távozásra. Bár már régen túl volt a nyugdíj korhatáron, jó egészségnek örvendett, élvezte kollégái és az ügyfelek bizalmát, szívesen dolgozott volna tovább is. El sem tudta képzelni, mit kezd majd üres napjaival, és azt sem, hogyan fog kijönni a kis összegű nyugdíjából. Egész életében családjáért nélkülözött, most pedig úgy alakultak a dolgok, hogy öreg korára sem lehet gondtalan élete. Mélysé-gesen el volt keseredve azon a borongós, őszi délután is, amikor végre történt valami, valami egészen különleges esemény.

Julcsi néni a pénztárból figyelte az ügyfeleket. Alábbhagyott a forgalom, kissé nyugalmasabb órák következtek. Már csak egy-két öregember botorkált be a nyugdíjából megtakarított pénzecskéjével, vagy egyszerűen csak hogy megkér-dezzen valamit. Mintha a borongósra fordult idő az ügyfelek kedvét is elvette vol-na, hogy banki ügyeiket intézzék. Talán éppen ezért volt olyan feltűnő az a vé-kony, fiatal fiú, aki már legalább fél órája töltögette a papírokat egy asztalnál. No meg azért is, mert olyan idegesen viselkedett. Kitöltött egy papírt, majd össze-gyűrte és félredobta. Másikat vett elő, körbe-körbe pillantgatva olvasta, firkált rá valamit, összegyűrte és félredobta. „Olyan ez a gyerek, mintha éppen bankrab-lásra készülődne.” – gondolta Julcsi néni, és jót nevetett bizarr gondolatán. De azért szemmel tartotta a fiút.

Kilépett az ajtón az utolsó ügyfél is, és egy pillanatra mintha megállt volna az élet. Julcsi néni az asztalka felé pillantott. A bank üres volt, csak a fiú töltögetett még mindig valami űrlapot, amit aztán egy gyors mozdulattal össze is gyűrt. Egész halom papírgombóc sorakozott már előtte. Felállt az asztaltól, körül-nézett. Julcsi néni feszülten figyelte a pénztárból. Hirtelen következett be, amit az öregasszony előre megérzett. Olyan hirtelen, hogy amikor a fiú előrántott egy pisztolyt, és egyenesen Julcsi nénire szegezte, az öregasszony felsikoltott ijedtében. A fiú rákiáltott, hogy tegye a pénzt a pultra, miközben lefegyverezte a dermedt biztonsági őrt. Az öregasszony pillantása a nyitott kasszára esett. Mennyi pénz! Az egész délelőtti forgalom! Még nem jött a pénzszállító autó, és ilyenkor mindig nagy összeg volt a pénztárban. Rápillantott a feldúlt, pattanásos képű kamaszra, és átfutott az agyán, hogy ugyan mire kell neki? Drogra fogja költeni? Vagy italra? Vagy egyszerűen csak elszórakozza? Már ha megússza! De miért is ne úszhatná meg? Julcsi néni tapasztalt volt, tudta, a fiú a legjobb helyet és a legjobb időpontot választotta a rablásra. A bank biztonsági rendszere nem sokat ért, a fiókban rajta kívül csak egy kolléganő tartózkodott, meg az ártalmatlanná tett biztonsági őr. Ez a fiú akár profi is lehetett volna, de nagyon úgy tűnt, hogy inkább csak ötletszerűen rabolt, valami harmadrangú amerikai krimiből kölcsönözve a módszert. Valószínűleg életében először vetemedett ilyesmire, talán még a rendőrségi nyilvántartásban sem szerepelt. Érdemes lenne elvenni a kedvét egy életre.

Julcsi néninek olyan ötlete támadt, hogy a háta is beleborzongott. Döntött. Elővett néhány pénzszállító zsákot, és az egyikbe elkezdte belerakni a kassza tartalmát. Gyorsan dolgozott, de még a földre hulló pénzdarabokat is gondosan összeszedte. Bekötötte a zsák száját, és kilépett a pénztárból. Szótlanul nyúj-totta a zsákot a fiúnak. Amaz durván kirántotta a kezéből, sarkon fordult, és már el is tűnt a szemük elől. Mindössze néhány percig tartott az egész.

Riasztották a rendőrséget. A nyomozók idegesen, kapkodva dolgoztak, az utóbbi időben megszaporodtak a bankrablások, kezdtek belefásulni a remény-telennek tűnő munkába. A legtöbb bankfiók a minimális biztonsági előírásoknak sem felelt meg, kifosztásuk még egy kezdő bankrablónak sem volt túl nagy feladat. Julcsi néni bankjában sem volt rendben semmi, még csak a kamerák sem működtek. A helyszínelés – mint ahogy a rablás – rendkívül rövid ideig tartott. A dolgozók átestek a kihallgatáson, majd hazaküldték őket. Julcsi néni kinyitotta az egyik szekrényt, a polcról vastag pulóvert vett elő, és az egyik nyomozóhoz fordult.

- Fiatalember, holnap dolgozom itt utoljára, nyugdíjba megyek. A történtek ellenére hazavihetem a személyes holmimat? - hangosan kérdezte, hogy min-denki hallja.

A nyomozó végignézett a soványka öregasszonyon. „Mint a nagyanyám.” – gondolta fáradtan.

- Persze, pakoljon csak össze nyugodtan.

Julcsi néni úgy is tett. Hatalmas bevásárló szatyrába pakolt, szerényen elköszönt, és hazament.

Otthon lassan, elégedetten rakta ki a szatyorból pulóverét, néhány dossziét – és egy kopott pénzeszsákot. Forgatta, simogatta, de nem nyitotta ki. Pontosan tudta, mennyi pénz van benne. Éppen elég lesz nyugdíj kiegészítésnek. A bank-rabló meg legfeljebb elviszi a balhét – mint ahogy azt a halom hulladék papírt is, amit Julcsi néni kivett a szemetes kosárból, és a pénztárpult alatt ügyesen be-csempészett neki a pénzeszsákba…