A. V. Nogel BŰNKÖZELBEN…

1. Fejezet

Lágyan ringatózva haladt velük a hófehér jacht, valahol az Indonéz szigetvilágban. A hajókorlátnak támaszkodva gyönyörködtek az eléjük tárulkozó csodálatos látványban. Az eddig soha nem látott kékségű tengerből zöld ékkőként kiemelkedő apróbb s nagyobb szigetek elkápráztattak mindenkit, aki fogékony a természet alkotta valódi csodák iránt. Orsolya és Viktor megbűvölten nézték eme tüneményt. Orsolya – haját időnként megborzolta a kellemes tengeri szellő –, homlokára tolta napszemüvegét, elégedetten nézett végig szépen barnult testén. Éppen harminc éves volt. Viktor, a férje pedig harminchat. Színes dinamógatyát és könnyű vászoncipőt viselt. Megjelent egy fiatalember hófehér frakkban és ananászkoktélt kínált, benne jéggolyókkal. Leemeltek egy-egy pohárral a tálcáról, a boy mosolyogva biccentett és indult egy másik utas felé. Elsétáltak a fedélzeten sorakozó nyugágyakig és kényelmesen elhelyezkedtek egy hatalmas színes napernyő árnyékában

– Olyan ez, mint egy hihetetlenül szép álom – mondta Orsolya a férjére mosolyogva.

– Soha sem gondoltam, hogy egyszer ez is megtörténik.

– Pedig látod, itt vagyunk. Otthon meg éppen tombol a tél.

– Remélem, Dani nem csinál valami marhaságot – gondolt ötéves kisfiúkra, akit utazásuk idejére Viktor első felesége vett gondozásba.

– Nem lesz semmi baja, hiszen jó kezekben van – nyugtatta feleségét Viktor.

Lassan partközelbe értek. Lehetőség kínálkozott a fürdésre, amit a vendégsereg önfeledten ki is használt. A hajó tatjáról hatalmas fejesugrásokat bemutatva, nagyokat csobbantak a kellemes hőmérsékletű vízben. Orsolya és Viktor sem maradt ki a remek mulatságból. Különösen a férfinak volt kedvére a dolog. Később, amikor elunták a fürdőzést visszamentek a nyugágyakhoz és élvezték, ahogy a délutáni napsütés simogatja testüket. Viktor kissé el is szundított. A felesége szólongatása ébresztette.

– Viktor – hallotta, és furcsán türelmetlennek érezte Orsolya hangját. Kinyitotta a szemét, de az asszony ott feküdt mellette a nyugágyon és a tengert fürkészte.

– Viktor – hallotta ismét. Felesége azonban meg sem szólalt.

– Orsi, te nem hallod? – kérdezte.

– A tenger zúgására gondolsz? Hallom és gyönyörű.

– Nem, nem arra gondoltam. Mintha valaki a te hangodon szólítana – mondta a férfi elbizonytalanodva. Egy kicsit homályosabbnak látta maga körül a világot.

– Viktor! Mi a franc ez? – hallotta megint a felcsattanó hangot és megremegett szeme előtt a kép. Mintha a feje is megfájdult volna. Mellette Orsolya továbbra is a tengert nézte. Mondott is valamit, de Viktor nem hallott semmit. Valaki megrázta a vállát.

– Viktor, valaki a konyha közepére rondított – jutott el a kijelentés a tudatáig. A mesebeli táj képe, mint egy berobbanó sokszínű üvegablak, úgy vált semmivé egy pillanat töredéke alatt. Egy rugóra járó profi bicska is elszégyellhette volna magát a látványtól, ahogy Viktor felült az ágyon. A szeme még csukva volt.

– Nem én voltam! – kiáltotta zavartan, de némi bizonytalansággal a hangjában. Fejfájása jól érzékelhetően és rohamosan erősödött. Már pontosan tudta, hogy mi történt: felébredt. Csak éppen nem a jachton, hanem Budapesten egy külvárosi családiházban. Lassan, óvatosan kinyitotta szemét, de így sem látott túl sokat. Február közepén hajnali fél hatkor még éjszakai a sötétség. Csak a hallból szűrődött be némi fény.

– Akkor esetleg én lehettem? Na, felébredtél végre? – kérdezte Orsolya az ajtóból. Viktor morgott valamit érthetetlenül, kifordult az ágy szélére és hol a homlokát masszírozta hol, pedig a szemét dörzsölgette. Lehajolt, kotorászott a szőnyegen az ágy előtt, amíg megtalálta a nadrágját. Nem kevés megerőltetésébe került, hogy magára rángassa. ''Valamelyik állat bevarrta a cipzárját'' – motyogta dühösen és kibotorkált a fürdőszobába. Csak ott vette észre, hogy az elejét vette hátulra. Hideg vízzel lemosakodott, a fogmosó poharába beleejtett egy tablettát, és amíg az oldódott elintézte minden kisebb és nagyobb dolgát. Utána felhajtotta a löttyöt, megborotválkozott – villannyal –, mert a pengét csak biztos kézzel vette igénybe, fogat mosott és felöltözött. Fogalma sem volt, hogy mennyi az idő. Tizenkét perc telt el és a gyógyszer csodát művelt vele. Bár az agya még enyhén kóválygott, de egyébként teljes mértékig rendbe jött. Magabiztosan lépett ki a fürdőszobából.

– Szia Orsi! – köszöntötte a hallban éppen utazócsomagját lezáró feleségét. – Képzeld, milyen gyönyörű álmom volt. Valahol, Ausztráliától nem messze, az Indonéz partoknál nyaraltunk egy jachton.

– Ez igazán szép lehetett – vágott egy félreérthetetlen grimaszt az asszony –, de mondd csak, hol jártál az éjszaka?

– A Gyurkáékkal elmentünk a Félszeműbe megünnepelni, hogy megúsztam egy fegyelmit.

– Gratulálok!

– Gondolom, most haragszol...

– Én? Mióta ismerlek, tudom, hogy jólelkű megszállott vagy, csak kicsit ütődött... Remélem a fiúnk nem ezt örökölte tőled...

– Hol van Dani? – nézett körül Viktor és közben feltűnt neki, hogy a felesége már szinte teljesen útra készen áll. – És egyébként is! Mi történik itt? Hová készülsz? El akarsz költözni?

– Danit tegnap elvitte a lányod, Petra. Az anyjához, ugyanis én elutazom Szolnokra riportot készíteni, te pedig kiszámíthatatlan vagy. Egyébként gyere csak ki a konyhába! Mutatok valamit!

– Orsi, én esküszöm, hogy nem én hánytam az éjjel – bizonygatta Viktor, miközben kelletlenül követte feleségét az előszobán át a konyhába.

– Én ezt egy szóval sem mondtam, csak szeretném tudni, hogy miként került ide ez a micsoda – mondta a nő megállva a konyhaajtó küszöbénél. Ujja a kövezetre mutatott. – Látod? – kérdezte.

– Kutyaszar – jelentette ki Viktor és kissé maga is meglepődött, de agya közben lázasan kutatott az elmúlt éjszaka alig-alig fellelhető eseményei között

– Ezt nem volt nehéz felismernem, elhiheted – miután Orsolya első férje, akivel Viktor egész éjjel mulatozott, bocsánat, ünnepelt, a Takács Gyuri kutyatenyésztéssel kereste a betevőt, ez a megjegyzés több mint érthetőnek bizonyult. Viktornál valami derengeni kezdett.

– Szmötyi! – kiáltotta. Semmi reakció. – Szmötyi! – ismételte, de megint eredménytelenül. Bementek a konyhába, ahol Viktor azonnal a szemeteslapátot meg a seprűt vette kézbe.

– Ha kávét akarsz, csak indítsd el a mikrót – mondta Orsolya. – Ki az a Szmötyi? Csak nem?...

– Szmötyi! – hangzott kedvesen a hívás Viktortól. – Lehet, hogy mégis a szabadságot választotta.

– Nem hiszem – felelte a felesége –, nézd csak... – Az ajtófélfánál, úgy harminc centis magasságban megjelent egy jellegzetes fekete gomb.

– Szmötyi! – szólt oda Viktor. Az érintett hívást és rosszallást is kiérzett a hangokból.

– Szmötyi. – Ez a másik hang igazán kedvesnek tűnt, talán csak benne érződő türelmetlenség tette egy kicsit bizonytalanabbá. Orsolyának ugyanis hamarosan indulnia kellett.

Megjelent az ajtóban egy hosszú pofa, két nagy tágra nyitott szem, esetlenül kornyadozó fülek, egy szőrös nyak, első tappancsok, bordákig lefogyott has, hátulsó tappancsok és egy behúzott farok: Szmötyi. A maga teljes kölyöknyi valóságában. Viktor döbbenten állt kislapáttal a kezében, Orsolya csak nézett, ahogy a farkaskutyakölyök gondosan kikerülve piszkát hozzájuk lépdelt. Egy kéznyalintással elintézte a köszönést Viktornál, Orsolya előtt leült, hosszan nézett a nő szemébe, majd mögéjük került és kicsiny testével helyet szorítva magának kettejük közé telepedett.

– Ő Szmötyi – mondta Viktor még mindig szorongatva a szemeteslapátot. – Az éjszaka akadtam rá, pontosabban ő akadt rám. Az autó előtt ült, de olyan állapotban, hogy az valami elképesztő. Ahogy kinyitottam az ajtót beugrott és már be is vackolta magát a hátsó ülésre. El is feledkeztem róla, biztos utánam osont amikor kiszálltam és bejöttem a házba.

– Gyönyörű! – áradozott a felesége. Leguggolt a blökihez simogatta, beszélt hozzá, vakargatta fültövét. Szmötyi jól nevelten tűrte, nem ragadtatta túlzott érzelemnyilvánításokra magát. – Vidd el Gyurihoz, az állatorvosa majd megvizsgálja és beadja a szükséges oltásokat. Nekem most már sajnos rohannom kell. Hogy lehet egy ilyen szépségnek Szmötyi nevet adni? Szerencse, hogy nem tudja mit jelent. Na, puszi! Holnapután jövök, de majd hívlak. És ne nagyon ünnepelj mostanában! Danit is hívd fel. Petra azt ígérte, biztos, hogy átjön hozzád! Kaját találsz a hűtőben! – az utolsó mondatokat már az ajtóból kiabálta vissza.

Viktor egy darabig csak állt kezében a seprűvel és kislapáttal, aztán akkurátusan eltakarította Szmötyi piszkát.

– Ilyet máskor nem szeretnék látni a lakásban – mondta takarítás közben szinte magában, de azért kihallatszott –, ha ki kell menned, akkor szólsz. Világos? Nem egy európai megoldás ez öregem. Legközelebb, ha rád jön, kiülsz az előszobába az ajtó elé, három vakkantás lesz a kisdolog, két vakkantás pedig a nagydolog. Egy vakkantás pedig mindegy, hogy mekkora dolog, de sürgős. Megegyeztünk? – A jószág nagy érdeklődéssel nézte újdonsült gazdája tevékenységét.

– Éhes vagy? – nézett a kutya szemébe Viktor. – Állítólag a hűtőben van valami ennivaló – folytatta, amikor Szmötyi tétován megcsóválta a farkát. Kinyitotta a hűtőszekrényt és valóban, sok lefóliázott tányér, tálca, bögre, tál sorakozott a rekeszekben. Kutyaeledel nem volt közöttük. Miért is lett volna?–Találtam fasírtot meg tökfőzeléket. Az utóbbi gondolom, nem izgat, hát különösebben engem sem. A fasírt viszont garantáltan finom. Keresünk egy tányért. Ugye jó lesz hidegen, kisöreg?

– Az én gyomrom még másnapos... – folytatta a csevegést. Egy süteményes kistányérba kiszedetett egy jó adag hideg fasírozottat és letette Szmötyi orra elé. Az állat óvatosan beleszagolt és felnézett Viktorra, mintha engedélyt kérne.

– Nem tetszik? – nézett vissza a férfi csodálkozva. – Igazán sajnálom, pedig Orsinak ez az egyik specialitása – tárta szét a kezét. A blöki lefeküdt a konyha kövére, két elülső mancsával mintegy körülölelte a tányért és hangos falatozásba fogott. Viktor a feje búbját vakargatta. Órájára nézet, ami hat óra és tíz percet mutatott. Ráadásul szabadnapja volt. A fürdőszobában egy újabb józanító tablettát dobott a poharába. Amíg a szer oldódott, a szobában keresett egy cigit és rágyújtott. Eszébe jutott, hogy elfelejtett vizet kitenni az ebnek, megtette. Visszament a fürdőszobába, felhajtotta a második adag csodaszert és úgy döntött, hogy még ledől egy rövid időre. A hallban lévő kanapét szemelte ki, a szekrényből kerített egy plédet, leheveredett és betakarózott. Abban a pillanatban el is aludt.

Ismét a jachton találta magát. Orsolya egy hatalmas adag egzotikus gyümölcsökkel megpakolt parféval birkózott. A nap aranyszínnel futtatta be a csodálatos látképet. Viktor egy hideg sörtől gyöngyöző poharat tartott a kezében. Előre élvezte a torkán lezúduló ital kellemesen kesernyés ízét, hűvösét. Egy gyönyörű lány szaladt el fedélzeten, fenekét nem takarta semmi és felül is csak néhány négyzetcentit tudott elfedni hatalmas melleiből a textília. Viktor elismerően csettintett és szájához emelte a poharat, amikor észrevette, hogy a hajó kapitánya egyenesen feléjük tart. Fehér öltözetben, simléderes sapkával a fején, széles mosollyal az arcán. A bal kezében egy szivacsra emlékeztető valamivel.

– Remélem, kellemesen telik a szabadság – állt meg előttük.

– Mindennel nagyon meg vagyunk elégedve, egyszerűen gyönyörű ez az utazás – felelt Orsi egy kanál parfé után.

– És ön, mister Viktor?

– Nem találok szavakat, uram!

– Igazán örülök – bólogatott a kapitány –, megengedi? – Úgy látom, megcsípte valami a fülét – mondta gondterhelten és a szivacsszerű valamit Viktor jobb fülére lapította. – Hamarosan elmúlik – nyugtatta a férfit. Viktor Orsolyára nézett, aki még mindig a parfé elfogyasztásával volt elfoglalva.

Viktor egyre nagyobb forróságot érzett a fülén. Egy darabig kellemesnek is tűnt, de később idegesítővé vált. A kapitány nem engedett, határozottan tartotta a szivacsos valamit a férfi fülén, miközben egyre csak mosolygott. Hamarosan torzulni látszott a mosolya, vad vigyorrá változott, szemei többszörösére növekedtek, torkából lángnyelvek csaptak Viktor arcába.

– Megőrült!? – üvöltötte Viktor, de ez az üvöltés csak az agyában visszhangzott vissza. Hirtelen mozdulattal a füléhez kapott, melynek érzékei szerint már nyílt lánggal kellett volna égnie. Egy langyos, nedves valamit érintettek ujjai egy halk, neheztelő vakkantás kíséretében. Megint felébredt. Szmötyi a vállán feküdt, feje a tarkóján és forró lehelete az új gazdi fülére zúdult.

Viktor lassan feltápászkodott, rágyújtott egy cigire és közben megpróbálta visszaidézni a hajnalban történteket. A tabletták hatásának köszönhetően teljesen kitisztult a feje. A bárszekrénynek titulált fiókból kivett egy vodkásüveget, volt még benne olyan harmadnyi. Lehúzott egy közepes kortynyit és kiment a konyhába kávét főzni. Szmötyi befészkelte magát az elhagyott kanapén maradt takaró kellemes vackába, és a csalhatatlan ösztöne sugallta kellemes érzéssel – jó családba érkezett – elaludt.

Elbabrált a kávéfőzővel, pontosabban annak megtöltésével, ugyanis fogalma sem volt a jó kávéhoz szükséges kávé-víz arány adagolásról. Ritkán élt a kávé élvezetével és otthon Orsolya készítette el, a munkahelyén pedig csak megnyomta a gombot a gépen, és néhány perc elteltével kicsöpögött a fekete lé. Néha azért átfutott az agyán, hogy miként lehet képes egy ilyen kicsiny gép ennyi kávét kiadni. Meg fogom kérdezni – határozta el. Pár perccel később morogni kezdett a kávégép, majd különös hangok közepette kiadta gőzölgő tartalmát. A fekete lé illata minden kétséget kizáróan kávéra utalt. Viktor megtöltött egy decis csészét, négy szem cukrot ejtett bele és miután jól elkeverte lassan, kortyonként megitta. Hát, volt már jobb is – gondolta.

Alig telt el tizenöt perc és rájött a hasmenés. Viszonylag ritkán esett meg vele ilyen hirtelen a dolog, de még időben elérte a menedéket jelentő helységet. Éppen túl volt az első rohamon, amikor a szobában megszólalt a telefon. – Dögölj meg! – kiabálta az ülőkéről dühösen. Négy csengetés után automatikusan bekapcsolt az üzenetrögzítő. Jó húsz perc elteltével tudta csak visszahallgatni. A munkahelyéről kereste Döme azzal az üzenettel, hogy mihamarabbi visszahívást vár.

– Nováki berendelt fél tizenegyre – hallotta munkatársa hangját.

– Szabadnapos vagyok. Mondd meg annak a fasznak, hogy nem érek rá. El kell vinnem Szmötyit Rákospalotára a dokihoz, utána ki kell mennem Újpestre a fiamhoz nem tudom, mikor végzek.

– Nováki látni akar. Azt mondta, hogy a te érdeked is.

– Hát a kurva anyját!... Fél kilenc!... Mit képzel ez a... Döme! Küldj értem egy járőrkocsit!

– Ki az a Szmötyi? – érdeklődött Döme.

– Egy véreb. Ő lesz majd a társam, ha felnő. Most viszont dokihoz kell vinnem, meg bolhátlanítani, meg oltatni, hogy mire Dani hazajön minden rendben legyen.

– Orsolya mit szólt hozzá?

– Hát, nem örült, hogy a konyha közepére szart, de aztán nagyon jól összehaverkodtak. Úgy öt percnyi ismeretség után. Orsi útban van Szolnok felé... Te, Döme, jól elcsevegünk, de jön az az autó?

– Már úton van.

– Mi a helyzet a Lombard utcai bordéllyal?

– Semmi. Figyeljük. Guriga ott dekkol, hamarosan felváltja majd Németh. Andit időlegesen áthelyezte a Nováki.

– Elképesztően bunkó... Na, itt az autó. Hamarosan találkozunk. Felcsatolta a hóna alá a fegyvertokot, magára kapta bélelt bőrdzsekijét és a szobában felnyalábolta Szmötyit. Az alvásában megzavart kutyakölyök nyugodtan tűrte a macerát, mintegy megérezve, hogy ebből nagy baj nem lehet. Megnyalintotta Viktor képét. – Kösz, ez jól esett – borzolta meg a blöki fejét, és igyekezett dzsekiével megóvni a hidegtől. Becsapta maga után az ajtót, automatikusan életre kelt a biztosítórendszer üres házat védő programja. A rendőrségi Opel kipufogócsövéből párafelhő terjengett. Kinyitotta a hátsó ajtót, óvatosan elhelyezte Szmötyit az ülés jobb oldalán, majd elhelyezkedett mellette.

– Üdv, uraim – biccentett az elöl ülő két egyenruhásnak.

– Jó reggelt, uram – nézett rá a belső visszapillantón keresztül a volánnál ülő fiatal rendőr.

– Szia, Viktor! – fordult hátra a társa. – Na! Mi van, hát nem ismered meg öreg haverodat?

– Feri bá’! Hú, de régen nem láttalak. Látom, zászlós lettél.

– Az bizony, de hát huszonhat év után... Nem igazán dicsőség – mondta nevetve a bajuszos zsaru. – Hova megyünk? – kérdezte.

– Rákospalotára.

– Az szép lesz, főnök! Ekkora hóban – jegyezte mag a sofőr és indított.

– Nem akarom elvenni a kedvedet, de fél tizenegyre vár a főnököm, és előtte még ki fogunk menni a fiamhoz Újpestre – mondta Viktor.

– Érdekes lesz – válaszolt a fiatalember és bekapcsolta az összes megkülönböztető jelzést. Az idősebb zsaru és Viktor igen jól elbeszélgettek menet közben. Kitárgyalták a lehetséges szakszervezeti megmozdulások, rendőr-demonstrációk lehetőségét, szó esett a megélhetési gondokról és sok más egyébről is. – És itt most merre? – szólt közbe a gépkocsivezető.

– A következő utcánál jobbra – mutatta Viktor.

– De hát ez nem is utca! – kiáltott fel a vezető. – Ide inkább lánctalpassal kellett volna kiszállni.

– Ott, a második ház. Nincs az olyan messze. Úgy látom le is lett takarítva előttük az út – mondta Viktor. Az autó befordult a harminc centis hóval borított földútra. Bírta a strapát, ám a jelzett ház előtt nem letakarított út, hanem jégpáncél fogadta.

– Hát erre én rá nem megyek!

– Semmi gond, én itt kiszállok, forduljatok meg és rögtön megyünk is tovább – így Viktor. Ismét magához emelte Szmötyit és a kertkapuhoz sietett. Nem sikerült lábával benyomni a kaput. Egy vadonatúj kaputelefon díszelgett a kőoszlopon. Alig ért a gombhoz, már hallotta is a jellegzetes kapunyitó berregést. Egy másodperccel később a ház ajtaja is kinyílt és ott állt Gyula atlétában és hosszú alsóban.

– Viktor! Mi a fenét keresel te itt ilyenkor. És mi ez a rendőrautó a házam előtt? Az asszony még alszik – kérdezte morcosan. Gyula nem volt más, mint Viktor feleségének, Orsolyának az első férje. Kutyatenyésztő. Viktort csak válásuk után ismerte meg és néhányszor kihúzta már a bajból. Gyakran eljártak együtt szórakozni is.

– Gyuszi, most nincs sok időm! Itt van ez a jószág, szeretném, ha a dokid megvizsgálná, beoltaná, te pedig azzal szerkentyűddel bolhátlanítanád. Délután eljövök érte... Vagy este... – mondta Viktor és letette a konyha kövére Szmötyit.

– Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel Gyuszi. – Ez valami tünemény! Orsi mit szólt hozzá?

– Hát, miután teleszarta a konyhát... Képzelheted. Egyébként azonnal megszerette!

– Nem is csoda! Látta, amit én. Az én tanítványom... Már elnézést.

– A család jól van? Klári?... Ja igen, mondtad, hogy alszik még. Szóval el tudod rendezni a dolgokat délutánig?

– Megpróbálom, de majd felhívlak – vakargatta a fejét Gyula –, nem tudom, hogy a doki hajlandó-e most kijönni. Megteszek mindent. Figyelj, Viktor, mi az istent csinálnak kollégáid odakint? Mindjárt kidöntik a kerítésemet! – mutatott az ablak felé Gyula.

– Gyuszika, ki volt az a féleszű vadbarom, aki felöntötte előttetek az utat? Hát jégpályává tette az állatja. Ugye nem te voltál – háborgott Viktor, miközben nézte, hogy miképp szerencsétlenkedik a rendőrautó. Feri bá’ hol innen, hol onnan próbálta a járgány farát helyes irányba taszigálni, miközben a sofőr tekergette a kormányt.

– Én!? Megőrültél? Kettőt találhatsz. Megmondom: az anyósom csinált a fiamnak jégpályát a baromi sok agyával. Ott van két vödör hamu, vidd, terítsd szét a kocsi alatt mielőtt tényleg áttörik a kerítést – mutatott az előszoba sarkába. Viktor felkapta a két vödröt, kirohant és gyors egymásutánban bezúdította a hamut a korcsolyázó rendőrautó alá.

– Kösz! – kiabálta Feri bá’ hamuszürke arccal.

– Bocs, de így talán könnyebb lesz manőverezni – szólt vissza Viktor és a két üres vödörrel visszarohant a házba. Szmötyi az ajtóból kísérte figyelemmel az eseményeket. Nem volt büszke új gazdájára. De egyre jobban szerette.

– Csók az anyósodnak! Én most megyek. Ezt szépséget – mutatott az üldögélő kutyakölyökre – nem merd összezárni a vadállataiddal! – emelte fel mutatóujját fenyegetően.

– Nyugi, nyugi. Dani hogy van? – kérdezte az álmos házigazda.

– Jól kösz. Most megyek meglátogatni. Orsi elment vidékre, nekem meg egy idiótával lesz találkozóm. Tessék, még a hó is elkezdett szakadni. A blökire vigyázz, majd jövök vagy telefonálok – mondta már az ajtóból, de aztán visszalépett, letérdelt Szmötyihez és megsimogatta a fejét, füle tövét. A kölyök búcsúzásként ráharapott a kézfejére, fogta egy rövid ideig és közben a szemébe nézett. ''Időben gyere!'' – érezte Viktor a jelzést. Kifelé futva megcsúszott a kertben, térdre esett, de már pattant is fel, behúzta maga után a kertkaput, beült a rendőrautó hátsó ülésére és már vergődtek is kifelé a mellékutakról. Miután kiértek a Pesti útra nekilendült az Opel.

– Mi lesz a következő állomás? – kérdezte a fiatal zsaru.

– Jussunk el Dráva utcáig, onnan majd mutatom – felelt Viktor. – Ajaj, már fél tíz. Tegyük sürgőssé az ügyet.

– Értem – bólintott vigyorogva a sofőr és felvisított az autó szirénája. Megkérdezte még, hogy az angyalföldi Dráva utcáról van-e szó. Viktor bólogatott. Az időjárási körülményekhez képest – szakadni kezdett hó – meglepően gyorsan haladtak.

– Feri bátyám, mióta is vagy te a testületnél? – kérdezte Viktor az idősebb zsarut.

– Harmincegy éve. Pont húsz éves voltam, amikor felvettek. Azért voltak szép idők is... – merengett el Feri. – De voltak nagyon ronda időszakok is. Egy olyan embernek, aki nem politizál... Tudod az én apám kereskedő volt, amíg nem államosították. Taníttatott és én úgy gondoltam, hogy hasznára lehetek az embereknek, ha sérelmeik okozóit felkutatom és törvény elé állítom. Aztán rádöbbentem, hogy a törvény előtt az egyenlők között vannak egyenlőbbek is. Akiket a párt nem hagy bűnhődni. A pártcimbora, a pénzt csúsztató vállalati nagyfőnök mindig tabunak számított. És voltak, akiket mindenáron ki kellett iktatni, ehhez a törvényesség palástját használták fel gátlástalan emberek. Néha megpróbáltam tenni ellene az én szerény eszközeimmel. Láthatod az eredményét, ezért vagyok még mindig csak törzszászlós.

– És ma, hogy látod, jobb a helyzet?

– Jobb? – nevetett fel Feri. – Persze, megbecsülik a rendőröket, a lakosság imád bennünket, a bűnözők rettegnek a magyar zsarutól, iszonyatosan modern technika segíti a munkánkat, egyszóval ennél többet hazai zsaru nem kívánhat... Maceráljuk az aluljáróban árusító székely öregasszonyokat, miközben a nagyfiúk milliárdos lóvéval lépnek meg szinte az orrunk előtt. Beviszünk valakit garázdaság gyanújával, két nap múlva szabadlábon védekezik. Az ügyész rábizonyítja a vádlottra, hogy két embert megölt és mit kap? Nyolc évet! Ha jól viselkedik öt és fél év múlva kint van! Szép új világ. A parlament meg... Ezt inkább nem is mondom... Az emberek lassan félnek kimenni az utcára, nekiállnak fegyverkezni, mert az állam tehetetlen. Ott is mindenki csak a saját pecsenyéjével törődik! Felmarkolnak olyan pénzeket, amit egy normális ember tíz életen át nem szedhet össze és szerintük ez teljesen normális...

– Jól van, Feri bátyám, azért ne vedd annyira a szívedre!

– Persze, ne vegyem! Két hónapja lőtték le a társamat! Tudod hány éves volt? Huszonhat. Érted? Huszonhat! Két gyereke a felesége mihez kezd. Tudod te, hogy mennyi volt a fizetése? Megmondom, ne találgass! Huszonhéttezer nettó! Ennyiért halt meg! Kapott az asszony százezret segélyként, meg százötvenezret biztosításból és kész. Ja, meg állami temetést...

– Nem látsz a szemedtől! Te, hülye buzi! – kiáltott a fiatal rendőr és félrerántotta a kormányt. Az autó megperdült, de elkerülte az ütközést elébe vágó Volvóval. A fiú ügyesen egyenesbe hozta a járművet. – Megfogjuk főnök? – nézett a mellette ülőre.

– Nincs most erre időnk – mondta az öreg, de azért rádión bemondta a szabálytalankodó Volvo rendszámát és a helyszínt az ügyeletre. Néhány perccel később egy érkező járőrautó lekapcsolta az előttük rodeózó őrültet.

– Láttad? A tojáshéj még a valagán, de a fater alája tett egy vagyont érő gépet, és szabadon garázdálkodhat. Most a fiúk minden bizonnyal feljelentik, és ha ivott bevonják a jogsiját... És? Nem okozott balesetet, de papír nélkül is vezetni fog, hacsak az apja le nem ken valakit, hogy visszaszerezze egyetlen fiacskája jogsiját. Ha meg véletlenül felcsavarodik egy fára, akkor meg nincs felelős és a papa meg a mama csak sírdogál... Itt tartunk. Egyre erősödött a havazás. Több koccanást is láttak menet közben. Nehezen, de átvergődtek a Kerepesi útra, onnan pedig viszonylag egyszerűen a Dózsa György útra, amin végigszirénázva igen hamar eljutottak a Dráva utcáig.

– Merre tovább, főnök? – kérdezte a vezető miután a kereszteződést elhagyva kikapcsolta a szirénát és lelassította az autót.

– Majd mutatom – hajolt előre Viktor. Néhány kanyar után megálltak egy sorház előtt. – Rögtön jövök – ugrott ki a kocsiból Viktor, és futott a lépcsőház bejáratához. Egy lendülettel szándékozott bejutni az ajtón, ám az keményen ellenállt: nagyot koppant a feje.

– A francba – csapott az ajtóüvegre és a kapucsengő táblához lépett. – Miért nem tudom soha elsőre megtalálni azt a rohadt gombot!?

– Ki az? – hallatszott a szerkezetből. Felismerte a lánya hangját.

– Viktor vagyok – mondta.

– Milyen Viktor?

– Az apád! Könyörgök, Petra! Nyisd már ki!

– Szia, apu – visította a készülék és felberregett az elektromos zár jellegzetes hangja. Viktor első házasságából született Petra, s ennek már tizenhat éve. Tizenegy évvel később Viktor és Zsuzsa elváltak, de szinte egy időben ismét házasságot kötöttek, igaz nem egymással. Zsuzsát egy számítógépes szakember, Győző vette feleségül, Viktor pedig Orsolyával házasodott össze. A magyar szokásokkal ellentétben a két család nagyon jó viszonyban volt egy mással, sőt. Aztán öt évvel ezelőtt megszületett Zsuzsa és Győző kisfia a Tomi, néhány héttel később pedig Orsolya és Viktor kisfia a Dani. Jelen pillanatban öt évesek.

A második emeletre gyalog rohant fel, az ajtóban már várta a lánya. Üdvözölték egymást, de a férfi nem titkolta aggodalmát, hogy a lány miért nincs iskolában.

– Tudod, a Tomi torka bepirosodott és hőemelkedése is lett, ezért anyu elvitte a dokihoz. Én meg itt maradtam Danival.

– És rendesen viselkedik a kis kalóz?

– Szia, papi! – szaladta ki a szobából Dani. – Én mindig rendesen viselkedem – mondta, miközben az apja felkapta. Bementek a nappaliba.

– Orsi elutazott már? – kérdezte a lány.

– Ezt meg honnan tudod? – nézett rá csodálkozva az apja.

– A múlt héten, amikor nálatok dekkoltam, akkor mondta, hogy vidéki riportra készül. Miért, neked nem szólt?

– De... Ma hajnalban.

– Találd ki, hogy hol van a Trafó! – bökdöste meg apja orrát a kiskölyök. – Hát... Ahogy téged ismerlek kisöreg, biztos valami olyan helyen, amit nagyon nem bír.

– Nem is. Nézd, ott van – mutatott Dani könyvespolc legfelső polca felé, ahol egy fekete macskakölyök aludt összegömbölyödve. Ő volt a Trafó. Azért hívták így, mert időnként megmagyarázhatatlan okból felborzolta magát, szőre szálanként meredt az égnek, hatalmasra tátotta szájában megvillant piros nyelve, és úgy nézett ki, mint egy izzó vasmagú, tekercsétől megszabadulni akaró trafó.

– Okos jószág, ott legalább nyugta van tőled – mosolygott Viktor és letette a gyereket. – Győző mikor lesz itthon? – fordult Petrához.

– Mostanában elég későn jár haza, és itthon is sokáig dolgozik. Valami új dolgot fejlesztenek, azt mondja sok pénzt fog hozni. Kérsz kávét?

– Kösz, de már túl vagyok rajta. Ezt a könyvet kérte Zsuzsa – mondta az asztalra téve a zacskót. – Van benne még néhány apróság. – A suliban minden rendben van?

– Hát persze. Van egy új tanárunk, történelmet tanít, és tök jó fej – nevetett Petra. – És fiatal, csak tavaly végzett az egyetemen. ...És még jóképű is.

– Na, na, csak lassabban – emelte fel az ujját tréfásan Viktor, de ugyanakkor végignézett a lányán. ''Kész nő. A francba, és milyen csinos'' – gondolta.

– Na, rohannom kell, vár az elvetemült főnököm, utána meg el kell hoznom Szmötyit. Zsuzsának...

– Szmötyit?... – szólt közbe a lány, arcán értetlenség tükröződött.

– Ja, még nem is mondtam? Lesz egy új családtag. A Szmötyi.

– Tesóm lesz? – rohant elő kiabálva valamelyik sarokból Döme? – Jaj, de jó! Jaj, de jó! – visszhangozta.

– Majd meglátod kisöreg – simogatta meg a gyerek fejét Viktor. – Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy mit fog szólni hozzá Trafó? Viktor elköszönt a gyerekektől, hagyott Petránál néhány üzenetet a család felnőttjei részére és már rohant is a lefelé a lépcsőházban. A fordulóban majdnem elsodort egy jól öltözött középkorú férfit.

– Bocs, haver, de nagyon sietek – kiabálta vissza. A férfi közben az ajtóhoz ért, ahol Petra nézett apja után. – Micsoda emberek vannak! – mondta a jól öltözött. – A saját lépcsőházában lökik fel az embert. Itt áll a ház előtt egy rendőrautó, lehet, hogy szólni kéne nekik.

– Felesleges – vonta meg a vállát Petra –, őt várják.

– Igen? Valami bűnöző, és itt lakik a házban? Remélem nem hagyják megszökni! Ön netán ismeri?

– Igen, ismerem. Az apám! – felelt Petra és bevágta az ajtót az elnyúló arcú lakó előtt.

Viktor kirohant a lépcsőházból, a havas-jeges járdán megcsúszott, de ez sem akadályozhatta meg abban, hogy néhány pillanatig integessen az ablak mögött vigyorgó gyermekeinek. Felkászálódott a hóból, leverte ruhájáról a fehérséget és beült a már begyújtott motorral várakozó rendőrautóba.

– Na, fiúk, ezzel is megvolnánk! Irány a kapitányság!

– Értem, főnök! – vigyorgott a fiatal gépkocsivezető és az autó ide-oda csúszkálva a takarítatlan mellékúton nekilendült. Meglepően hamar megérkeztek. Viktor elköszönt a járőröktől, és besietett az épületbe. Mindenkinek biccentve elsietett a recepció (portaszolgálat) mellett és beszállt a liftbe.