A. V. Nogel BŰNKÖZELBEN…

2. Fejezet

Kilépve a liftből a főnöke szobája felé vette az irányt. Köszönt vagy biccentett a mellette elhaladóknak. Az épületben kevés olyan ember dolgozott, aki legalább látásból ne ismerte volna őt. Agya lázasan kereste az okot, amiért a Nováki pont a szabadnapján rendelhette be. ''A saját érdekemben. Ez nagyon jó!'' – gondolta és nagyon bízott abban, hogy nem a kis maszek ügyleteire derült fény. Két régi barátja – mindketten étterem tulajdonosok – csábításának engedett amikor elvállalta, hogy időnként ellenőrzi az üzleteiket. Ez hetente egy, esetleg két alkalmat jelentett. Olyankor mint vendég megjelent, megebédelt vagy megvacsorázott. Közben igyekezett felmérni, hogy milyen a vendégkör, várható-e esetleg valami atrocitás. Az alkuban az is benne volt, hogyha bármi baj történik, akkor soron kívül segítséget nyújt. Ezért az egyik, a kisebbik helyen havonta harmincezret, a másik, a nagyobbik helyen pedig havi ötvenezret kapott – adómentesen. Eddig még nem kellett aktivizálnia magát egyik üzletben sem. A barátai pedig önszántukból, minden presszió nélkül kérték fel a rendszeres vizitekre, és fizették ki az általuk felajánlott tiszteletdíjat. A negyvenhatezer nettó rendőrségi fizetés így már elviselhetőbb volt. ''Remélem, hogy nem erre bukkant rá'' – mondta magában és benyitott főnöke titkárságára.

– Kézcsók, Ibolya! De régen láttam. Maga egyre szebb! – üdvözölte a titkárnőt. Ibolya a negyvenes éveiben járt, de valóban nagyon jól tartotta magát. Huszonegy éve dolgozott a cégnél. Viktort már a Céghez való belépése pillanatától ismerte, akkor még ugyanis a személyzetin volt ügyintéző. Minden valamirevaló zsaru őt akarta elcsábítani. Terjengtek is róla a pletykák rendesen. Ibolya azonban egy kőműveshez ment feleségül, született három gyermeke, a fényképüket mindig az asztalán tartotta.

– Szia, te vadember. Már megint csináltál valami marhaságot? – mondta a nő, miközben felállt az íróasztaltól és megpaskolta a nála majdnem két fejjel magasabb férfi arcát.

– Hogy van a család? – érdeklődött Viktor az íróasztalon álló képek felé bökve.

– Rosszabb soha ne legyen! – nevetett Ibolya. – Beszólok, hogy itt vagy. A főnök már többször keresett.

– Küldje be! – hallatszott a kihangosított készülékből. Viktor széttárta a karját, és benyitott főnökéhez.

– Jó napot.

– Üdvözlöm, Viktor. Foglaljon helyet – mutatott Nováki a dohányzóasztal mögött álló fotelok felé. – Iszik valamit?

– Gondolom, nem azért rendelt be a szabadnapomon, hogy itt vidáman eliszogassunk – felelt Viktor, miközben letette magát az egyik fotelbe –, de ha esetleg éppen akadna kéznél vodka, akkor egy pohárnyi bizony nem jönne rosszul.

– Tudja, Viktor, eléggé kínos helyzetbe kerültem... – kezdte mondanivalóját Nováki. Némi szünetet tartott, miközben a bárszekrénynél foglalatoskodott az italok kitöltésével.

– Mindannyian így vagyunk ezzel életünk bizonyos állomásain – vetette közbe Viktor.

– Hogyan? – fordult meglepett arcot vágva Viktor felé Nováki.

– Nem, nem, semmi! Csak úgy eszembe jutott – emelte maga elé két tenyerét Viktor, mintegy bocsánatkérőleg, hogy megszólalt.

Nováki őrnagy (az érdekesség kedvéért: Viktor is őrnagyi rendfokozatig vitte, de beosztását tekintve Nováki mégis a felettese volt) letette a két teli poharat az asztalra, majd az üveget is. Leült a másik (szocreál stílusú) fotelbe és rágyújtott. – Mielőtt belevágnánk, hajtsuk fel – javasolta, és úgy is tettek. – Egyébként, hogyhogy ma szabadnapja van, Viktor? A beosztás szerint nincs.

– Melyik beosztás szerint? – kérdezte poharát forgatva Viktor.

– Amelyik itt lóg a titkárságon – felelt az őrnagy.

– Ja, hát nem ott kell nézni, hanem az én irodámban, meg az alagsori klubszobában. Az az érvényes beosztás – mondta Viktor és letette a poharát. Nováki ismét töltött, nagyot sóhajtva visszaült a fotelba.

– És azt ki állítja össze? – kérdezte.

– Én, illetve az élet. Rugalmasan osztjuk be egymás között. Ha valaki, teszem azt negyven-ötven órát lehúz egyfolytában, annak nem segít az itteni beosztás. Ezt ön is megértheti.

– És mi a fenét keres az alagsorban egy munkarend?

– Tudja, az egy nyugodt hely. Oda mindegyikünk szívesen benéz. Nincs macera, nincs főnök... Már elnézést...

– Érdekes.

– Több, mint nyolc éve érdekes, de minden főnök elfogadta, hogy ott van az én csoportom törzshelye. Remélem, ezen ön sem kíván változtatni.

– Nem, dehogy. Ha már mindenki elfogadta...

Megitták a második pohár italt is.

– Jobb lesz, ha a lényegre térek – mondta Nováki.

– Éppen javasoltam volna...

– Néhány nappal ezelőtt Szabó ezredes úr arra kért, hogy készítsek önről egy szakmai jellemzést, természetesen arra a másfél éves időszakra vonatkozóan, amióta én vagyok a felettese. Az okról mindössze annyit hozott tudomásomra az ezredes, hogy alakult egy operatív csoport, melynek keretében a rendőrség bizonyos egységei más szervezetetekkel együttműködve készülnek egy nagyszabású akció végrehajtására. Többet én sem tudok. Mindenesetre elkészítettem a jellemzést, és ennek lényegét szeretném most önnel ismertetni – emelkedett fel a fotelból Nováki és az íróasztalához sétált. Felemelt egy dossziét, kinyitotta, majd megigazította a nyakkendőjét, s közben belemerült az iratokba.

Viktor elnyomta a cigarettája maradványát, lassan fújta ki a kékes füstöt. Töltött magának az asztalon álló üvegből, nézte a nála egy évvel idősebb főnökét, aki kiválóan szabott, drága szövetből készült sötét árnyalatú öltönyt viselt, hófehér ingén öltönye színével tökéletes összhangban levő nyakkendővel. Fekete cipőjén egy légy nem tudott volna landolni. ''Biztos nem járt még a kínai piacon'' – gondolta Viktor, miközben felhajtotta az italt. A poharat asztalra helyezve megakadt szeme a saját csizmáján, amit keresztbe tett lábbal ülve a jobb térdén pihentetett. Kikezdte már az idő, színe megkopott, itt-ott horzsolások is éktelenkedtek rajta. Csak ott tűnt kicsit újszerűbbnek, ahol a farmernadrág folyamatosan érintkezett vele. ''Azért ez sem rossz!'' – mondta magában és megveregette csizmáját. Nováki sürgetésnek értékelte a zajkeltést. Ismét igazított a nyakkendőjén.

– Igen – mondta és megköszörülte a torkát –, szóval a jellemzése... Hát, elkészült. Általában pozitív kicsengésű, de meg kell mondanom, hogy néhány dolgot nem hagyhattam ki belőle. Természetesen a negatívumokra gondolok...

– Valahogy sejtettem... – vetette közbe Viktor.

– Nem hunyhatok szemet néhány olyan megmozdulása felett, amelyek arra utalnak, hogy ön hajlamos az egyénieskedésre, esetleg nem képes megfelelően értékelni a pillanatnyi helyzetet, vagy nem a legjobb, a legmegfelelőbb megoldást választja bizonyos konfliktushelyzetek levezetése során.

– Ez így ömlesztve egy kicsit kusza – húzta fel a vállát az értetlenkedés jeléül Viktor. – Talán ha konkrétumokról esne szó, esetleg világosabban látnám a dolgokat.

– Igen, én is azt hiszem, úgy lesz a legérthetőbb – bólogatott Nováki és a dossziéval a kezében lassan ide-oda járkált a szobában. – Kezdjük mindjárt a tavalyi túszesettel. Bizonyára emlékszik rá. Németfaluban történt...

– Hogyne emlékeznék rá – szólt közbe Viktor –, de arra is emlékszem, hogy mind a belső ellenőrzés, mind pedig az ügyészségi nyomozók vizsgálata arra az eredményre jutott, hogy nem követtem el szabálysértést.

– De hibázott... – vetette közbe mutatóujját felemelve Nováki.

– Igen, hogy elkerülhető legyen egy sokkal nagyobb hiba, esetleg egy túsztragédia! – tárta szét a kezét Viktor. – Egyébként is érvényben volt a tűzparancs, amikor lőttem...

– De azt maga nem tudhatta, hogy kiadták... – vetett ellent kézfejével a dossziéra csapva Nováki.

– Mint ahogy az a mellettem hasaló kommandós mesterlövész sem tudhatta, akinek helyettem lőnie kellett volna, mert a rádiójának nyolcszáz forintos fülhallgatója bedöglött... – vágott felettese szavába Viktor. – Egyébként is – folytatta –, a helyzet mindössze néhány másodperc alatt alakult úgy, hogy a fegyverhasználat indokolt legyen. A kisgyerek annyira lecsúszott a túszejtő öléből, már szinte ki sem látszott a vastag kőkorlát mögül, így a manus homloka több mint negyven centi átmérőjű szabad térbe került. Ilyen esetben, alig tizenhat méterről, távcsővel ez nem igazán nevezhető kockázatnak – mondta Viktor. Felemelkedett a fotelból, bőrdzsekije belső zsebéből cigarettát vett elő, és rágyújtott. – De tudja mit, zárjuk ezt a kérdést rövidre. Ha ön úgy látja, hogy ez az eset nagyszerű negatív példája lehet az önfejűségemnek, akkor szerintem is helye van abban a bizonyos jellemzésben. Esetleg van még valami más is?...

– Szerintem is jobb, ha ezt a témát most lezárjuk, majd az erre hivatottak minősítik a történteket. A másik ilyen története a Nyugati téri, a sajtóban – Nováki belelapozott a dossziéba –, idézem: ''Halálba kergette a fiatal gyanúsítottat'' főcímmel került nyilvánosságra. Ebben az időben sajnos nem voltam itthon, egy németországi tanulmányúton vettem részt, ezért csak a vizsgálati jegyzőkönyvek, a hallott belső és külső információk alapján vonhattam le következtetéseimet.

– Ez december elején történt... – jegyezte meg Viktor.

– Igen – bólintott Nováki.

– És jól sikerült a karácsonyi bevásárlás? – kérdezte Viktor mintegy mellesleg, s nagyot szívott a cigije végéből, amit utána el is nyomott.

– Ezt meg hogy érti? Mert, ha arra céloz,... – vonta össze a szemöldökét Nováki.

– Nem célzok én semmire, pusztán érdeklődtem...

– Szóval, az a fiatalember meghalt az ön intézkedésének következtében...

– Na, egy pillanat! Azért jobb lenne végre helyére tenni a dolgokat! – emelte fel a hangját Viktor. – Az a fiatalember narkós bélyegeket próbált eladni két tizennégy éves gyereknek. Ne szóljon közbe – lépett Viktor Nováki elé mutatóujját rászegezve –, elmondom, hogy miképp történt az eset, bár ha figyelmesen végigolvasta volna a jegyzőkönyvet, most egy csomó időt megspórolhattunk volna.

– Kérem – tárta szét a kezét Nováki, de mozdulatában benne volt, hogy a legkevésbé sem érdekli a sztori. Viktor érezte, hogy felesleges bármit is elmondania a történtekről, de ha már beígérte, gondolta meg is teszi.

– Az áruház felől mentem aluljáróba, a kisebbik gyerekemnek kerestem ott egy jó meleg pizsamát, de nem találtam, így a villamosmegálló felé igyekeztem, hogy elmegyek vagy a Blahára, azon a környéken is van néhány áruház, meg sok kis üzlet, vagy a Budára, az ottani nagyáruházba. Már majdnem elértem a lépcső felé vezető fordulót, amikor kiböktem az általam húsz év körülinek saccolt fiatalembert, aki két gyereknek, mint utóbb kiderült az egyik, a kisfiú tizennégy, a kislány tizenhárom évesek voltak, valami albumot mutogatott. Először arra gondoltam, ismerve a helyet, hogy telefonkártya cserebere alakult ki. Erről a nem tiltott dologról gondolom, ön is tud?

– Természetesen – felelt Nováki mosolyogva –, a tizenkét éves fiam megőrjít ezzel. Nagy gyűjtő.

– Remek – folytatta Viktor –, nekem viszont feltűnt, hogy csak az idősebbiknél van mutatni való, a másik kettő csak nézegeti a választékot. Elsétáltam a metró bejárata előtt álldogáló újságoshoz és vettem egy délutáni lapot. Visszafelé úgy vettem az irányt, hogy láthassam az album tartalmát. Elég hosszúra nőttem, nem volt nehéz felfedeznem a bélyeggyűjteményt. Megfogtam a fiú karját, orra elé nyomtam az igazolványomat és mondtam neki, hogy maradjon nyugton. Mondta, hogy oké, minden rendben, a csomag nem az övé, tisztázzuk a kérdést. Közben kiszúrtam, hogy a pályaudvar felöli folyosón két egyenruhás járőr közeledik. Szóltam a két kölyöknek, hogy szaladjanak és hívják őket. Közben a fiatalember hirtelen mozdulattal kibújva dzsekijéből kiszabadult, és igen gyors iramban a metró bejárata felé vette az irányt. Utána lendültem és egy becsúszással sikerült is elfektetnem, de begurult a metró területére, ott felpattant, és az üzemen kívüli mozgólépcsőn eltűnt a szemem elől. Nem tudtam követni, mert a becsúszó szerelésem következtében térddel a nyitott üvegajtó élének vágódtam. Hosszú percekig mozdulni sem tudtam, közel álltam a bevizeléshez, annyira fájt az ütközés. Az egyenruhások nyújtottak később némi elsősegélyt. A mai napig fáj a térdem, ha nyomás éri. Az alagútból feljövő utasok jelezték, na meg a metró ügyeletese, hogy valami baleset történt a szünetelő mozgólépcsőn. A gyanúsított nyakát törte minden külső segítség nélkül. Megjegyzem, ha nem teszi, és le sem csukjuk, akkor lehet, hogy legközelebb a maga gyermekének kínálta volna a nyalható bélyeget, később a marihuánát, az Extasi-t, a Speed-et, a kokaint, a heroint, meg még mit tudom én mi a francot. Így már tisztább a dolog? Lerohant a kölyök, megbotlott eltaknyolt, és olyan szerencsétlenül esett, hogy eltört a csigolyája. Ha nem menekül, még ma is élne, kapna tíz hónapot, és utána ott folytatná, ahol abbahagyta.

– Azért, mégsem ilyen egyszerű – vakargatta az állát Nováki. – A sajtó ügyet csinált belőle és bizony nem tesz jót a testültnek sem...

– Nem a sajtó csinált belőle ügyet – vágott ismét főnöke szavába Viktor, ezúttal nem is leplezve dühét –, hanem az a nem normális Grotter. A napilapok a tényeket közölték, egyik sem vette át ennek az idiótának a cikkét, még utalás sem történt rá. Azt hiszem ez a tény minősíti ezt a szerencsétlen Glottert, akit egyébként újságíró-gyakornok kora óta személyesen ismerek, és akinek feltett szándéka, hogy engem kicsináljon. Tulajdonképpen lehet rá oka, csak még nem tudom, hogy kik mozgatják.

– Ez is egy kényes pont. Maga egy rendőrségi sajtótájékoztató alkalmával nagy nyilvánosság előtt megfenyegette Grotter főszerkesztőt, hogy felképeli – lapozott tovább dossziéjában Nováki –, ez is szerepel a negatívumok között. A sajtóval, ha nem muszáj, felesleges ujjat húzni. Van éppen elég bajunk nélkülük is.

– Ez a dolog roppant egyszerűen és röviden tisztázható – mondta Viktor nyugodt hangon. – Grotter marhaságokat firkál. Nem a sajtótájékoztató keretén belül beszélgettünk, hanem utána a folyosón és nem azt mondtam neki, hogy felképelem, hanem azt, hogy felnégyelem, ha nem száll le a magánéletemről. Pusztán arra kívántam rávenni, hogy a fotósát rendelje vissza a kertkapum elől, mert mindennek van határa. A nagy nyilvánosságból pedig annyi igaz, hogy mindössze két újság riportere hallotta az említett szóváltást, és az egyik megjegyzése mindössze annyi volt, most én is idézek: ''Végre, valaki talán kinyírja ezt a barom Glottert!''. Akire maga hivatkozik az nem a sajtó, hanem egy idióta! Az újságírás szégyene!

– Amit előadott az nem változtat a lényegen – mondta Nováki, és Viktor elé lépett és a szemébe nézve folytatta –, az ön ténykedése időnként rossz fényt vet a testületre. A közvéleményben negatív érzelmeket vált ki velünk szemben, és ezt nem engedhetjük meg. Arról nem is beszélve, hogy állományra is dehonesztálóan hat, ha egyesek csak a saját fejük után mennek, és nem veszik figyelembe, hogy amit mi csinálunk az csapatmunka. Érthető voltam? – fejezte be, de tekintetük még néhány másodpercig keményen folytatta az immár néma párbajt. Viktor engedett elsőként, megvonta a vállát, széttárta a kezét és ellépett főnöke elől. Nováki leeresztette a kezébe szorongatott dossziét és az asztalához ment.

– Azért, talán jobb lenne megkérdezni az állományt – mondta nyugodt hangon Viktor –, hogy mi dehonesztálja őket igazán? Az én munkamódszerem, vagy az, hogy naponta viszik vásárra a bőrüket, tűrnek minden megaláztatást, s közben a számláikat nem tudják kifizetni, a kölyöknek egy normális ruhát nem tudnak vásárolni, hogy legalább a suliba ne kelljen szégyenkezniük.

– Erről nem nyitok vitát! – emelte mutatóujját Viktor felé Nováki.

– Ismerősen cseng... – mosolyodott el Viktor.

– Megnyugtatom, Viktor, hogy mostani beszélgetésünk csak megerősített abban, hogy helyes irányt követtem a jellemzését illetően.

– Megnyugodtam, uram, és remélem, hogy annak a feladatnak a végrehajtását, amit esetlegesen nekem szánt az operatív bizottság, önnek kell megoldania. Mint púp a hátamra, úgy hiányzik most nekem egy ilyen vélhetően életveszélyes, időt rabló meló. Távozhatok, uram? – tette az ajtókilincsre a kezét Viktor. Nováki arcán alig észrevehető felhő suhant át.

– Igen... Igen, persze... Végeztem, elmehet – a homlokát dörzsölgetve és Viktor becsukta maga mögött az ajtót.

– Na, mi volt bent, Viktor? – kérdezte kíváncsian a titkárnő. A férfi elmosolyodott, és az asszony íróasztalához lépdelt.

– Mondja, Ibolya? Látott már olyan favágót, amelyik felmászik egy jó magas fára, kiül az egyik vastag ágra és nekiáll törzs felőli oldalán fűrészelni az ágat, amin ül?

– Nem, Viktor, ilyen favágót még nem láttam.

– NNa, Ibolya, akkor nézzen be oda – mutatott Viktor Nováki ajtaja felé. – Kézcsók, Ibolya – mondta és kilépett a folyosóra. Feldobott hangulatban indult a lépcsőház felé. A Viktor-csoport hivatali helyisége egy emelettel lejjebb volt megtalálható, az épület egy eléggé eldugott szegletében.

''V-CSOPORT'' jelezte a felirat egy megsárgult írólapon, amit valamikor fekete tixóval rögzítettek azon az ajtón, amelyen Viktor benyitott. A helyiséget eredetileg tanácsteremnek szánták és hosszú ideig annak is használták, de úgy hat éve megkapta az akkor még tizenhat, ma huszonegy fős Viktor-csoport. A tízszer tizenkét méteres termet térelválasztó elemekkel osztották fel egyéni munkahelyekre.

– Szevasz, főnök! – indult a terem közepe felől Viktor felé egyik helyettese, Halász zászlós, akit csak Horognak becéztek valami régebbi pecakalandja után.

– Mindenkinek jó napot – mondta az őrnagy jól hallhatóan.

– De jó, hogy jössz! – lépett elé Andrea, a csoport fiatal adminisztrátora, mindenese –, ezt írd alá légy oly szíves.

– Mi ez? – vette át az iratot.

– Harmadik napja rossz a nagyobbik fénymásolónk, megrendelném a javítást... – mutatott Andrea a fal mellett álló gépre.

– Németh miért nem írta alá eddig?

– Azt mondta, hogy ez a te hatásköröd...

– Ja... Az más... – bólogatott Viktor és odakanyarintotta nevét a megjelölt helyre.

– Hé, Gróf! – hallatszott az egyik asztaltól Erika, a huszonhat éves nyomozó hadnagy hangja. – Megjött az orosz fax fordítása.

– Nagyszerű! – sétált oda Erikához egy izmos, rövid hajú negyvenöt körüli férfi. Átvette a papírlapot, az eddig nyakában lógó fémkeretes szemüvegét az orrára tette és elmélyült az olvasásban.

– Németh hol van? – érintette meg Viktor az éppen telefonáló Bartos zászlós vállát, aki kezét magasba emelve, ujjával Viktor irodája felé mutatott.

– Kösz – mondta az őrnagy.

– Mocskos kommunista banda! – kiáltott fel Gróf. – Hihetetlen mit képzelnek ezek! Az ember esze megáll! – dühöngött és markába gyűrte a papírlapot.

– Csigavér, haver! – nyugtatta Erika.

– Mi a baj, Gróf úr? – kérdezte az éppen odaérő Viktor. – Csőd a tőzsdén?

– Nézd meg, Viktor, mit írnak az oroszok! Ők nem ismerik sem ezt az Oleget, sem pedig a haverjait. Egy héttel ezelőtt még ismerték. Most meg nem. Nem változott ott semmi, komcsik azok még mindig. Most mi a fenét csináljak? – tárta szét dühödten a kezét Gróf.

– Ezek rámoltak ki néhány orosz meg ukrán turistabuszt? – kérdezte az őrnagy, és Gróf százados bólogatott. – Átadjuk őket a vizsgálati osztálynak – mondta némi habozás után Viktor –, ne unatkozzanak ők se.

– Egy darab sértettünk nincs, egy szemtanút nem tudunk felmutatni. A károsultak közül egyik sem volt hajlandó feljelentést tenni. Segítséget kértek a követségüktől és úgy húztak ki az országból, hogy még mindig látszik a kondenzcsík. Odaát meg nem ismerik őket! Nevetséges! – füstölgött Gróf.

– Előbb-utóbb csak lesz egy tettenéréses eset – mondta Viktor és közben tekintete a Dák zászlós asztalánál ülő megbilincselt férfi hatalmas hátára tévedt. – Az ki? – bökött szemével abba az irányba.

– A Gyurika – vonta meg a vállát Gróf –, talán egy órája, hogy behozta a Deák. Viktor odasietett. Megállt a megbilincselt férfi mögött, és a vállára tette a kézét.

– Gyuri, te mi a fenét keresel itt? – kérdezte. Az illető meg sem fordult, csak a fejét emelte magasabbra.

– Helló, Viktor! – mondta nyugodt hangon.

– Garázdaságnak tűnik – szólt közbe az asztal másik felérő Deák.

– Gyurika, Gyurika! Már több mint egy éve nem hallottam rólad semmi rosszat, és most tessék... Mi a fenét csináltál? – csóválta a fejét Viktor, és úgy támaszkodott háttal az asztalnak, hogy egymással majdnem szemben legyenek.

– A ''Kisdeáknak'' már elmondtam a sztorit...

– Deák zászlós úrnak, ha kérhetem – nézett fel papírjaiból a fiatal nyomozó.

– Szeretném én is hallani – legyintett az őrnagy.

– Elvittem az asszonyt ebédelni. Pechemre pont a Zöld Tó nevű, amúgy rendes helyre mentünk.

– Nem szokás fél tizenegykor ebédelni – jegyezte meg Deák.

– A Kisdeák meg ne akarja szabályozni az én étkezési szokásaimat – mondta Gyurika az őrnagyra nézve.

– Magának Deák zászlós – emelte fel kissé a hangját a nyomozó. Pár pillanatnyi csönd következett.

– Szóval – folytatta a gyanúsított –, leültünk csendes sarokba és beszélgettünk az asszonnyal. Megittunk néhány pohár italt, és kellemesen éreztük magunkat. Nem sokkal később megrendeltük az ételt. A levesig nem is volt semmi baj, az elfogyott szépen, de közben mögöttünk valami nézeteltérés támadhatott, mert kitört a bunyó. Egész ügyes fiúk voltak, szinte élveztem is a műsort, egészen addig, amíg az egyik pankrátor az asztalunkhoz szédelegve beletenyerelt az ételembe. Bolognai spagetti volt. Tudod, Viktor, hogy én alapjában véve egy türelmes, mondhatnám talán, hogy szelíd ember vagyok. Na, de tényleg – erősködött Viktor mosolyát látva –. hisz ismersz már elég régen. Talán nem is lett volna semmi az egészből, ha nincs ott az asszony. De ott volt, és az meg hogy veszi ki magát, hogy valaki büntetlenül ilyen durván belerondítson a magánéletünkbe. Felálltam, megfogtam a gyerek nyakát, és belemártottam a fejét a spagettibe. Ennyi. Részemről ezzel rendeződött az ügy.

– Azt feltétlenül meg kell jegyeznem – szólt közbe Deák zászlós –, hogy a sértett homlokán mintegy négy és fél centiméteres vágás keletkezett, és a mentőorvos első diagnózisa szerint a sértett enyhe agyrázkódást szenvedett. Továbbá, némi érték is eltűnt a sértett tárcájából...

– Jó, istenem, a tányér eltörött, csak az vághatta meg a manust, de hogy még agyrázkódást is kapjon... Ha ilyen gyenge egészségileg, akkor meg mi a francnak erőlteti magát?... Ja, és egy pillanat – horkant fel a férfi –, annyi volt a folytatás, hogy kivettem a faszi brifkóját, és szóltam a pincérnek, hogy számolja ki belőle a két adag spagetti árát. Annyival csak tartozott, nem? Azt meg nem láttam mennyit vett ki a pincér..

.

– Szóval a tömegbunyóban nem vettél részt – kérdezte Viktor.

– Hogy képzeled? Hiszen ott volt az asszony. Nem mondom, ha egymagam vagyok... De nem lett volna illő magára hagynom, és nem is volt közöm az urakhoz.

– Tett feljelentést a sértett? – kérdezte az őrnagy Deáktól.

– Először akart, de azután meggondolta magát és kijelentette, hogy nem érte kár – felelte Gyurikát nézve a nyomozó.

– Vedd le a bilincset – legyintett Viktor és leszállt az asztalról. Gyurika felállt, megfeszítette magát, mint aki nagyon el van zsibbadva.

– Felhívhatom az asszonyt? –kérdezte.

– Hamarosan – nyugtatta meg az őrnagy. – Most ezt írd alá – mutatott egy gépelt papírlapra.

– Mi ez? – kérdezte gyanakvóan a férfi.

– A jegyzőkönyv. Na, írd már alá, és ne lássalak itt egyhamar – vágta hátba Viktor.

– Elengedsz? – vigyorgott Gyurika és aláírta a lapot. – Azért ez a Kisdeák is rendes fazon, de... – mondta felegyenesedve az asztaltól.

– Deák zászlós! Ha ismételten kérhetem, uram! – hallották a nyomozó ingerült hangját a hátuk mögött, miközben a kijárat felé ballagtak.

Viktor végigment a termen majd benyitott irodája előterébe, ahonnan két ajtó nyílt: az egyik mögött hátsólépcső vezetett a pincébe, és ott, a gépház mellett volt a V-csoport klubszobája, a másik mögött pedig az iroda. Valamikor a tanácsterem személyzeti helyiségeként szolgált az a tíz négyzetméternyi szoba, ahova Viktor belépett. Ez volt most az irodája. Egy kétszemélyes kanapé, előtte egy kisasztal, két párnázott székkel, a sarokban egy zajosan működő ötven literes hűtőszekrény, egy egyajtós akasztós ruhásszekrény, egy iratszekrény, a falon egy hatalmas Magyarországot ábrázoló katonai térkép, a másik falon egy mágneses demonstrációs tábla és egy ruhafogas. Nagyjából ennyiből állt az iroda kincstári berendezése. Egy nagyon fontos berendezési tárgy kimaradt a felsorolásból. Persze nem véletlenül.

Történt még a nyolcvanas évek elején, hogy Viktor, aki abban az időben – mint frissen végzett zászlós –, feladatott kapott, hogy egy kisebb lopási ügyben nyomozzon egy kicsiny dunántúli településen. A tanácsháza pincéjéből fújtak meg néhány olyan eszközt, amelyek hiányában az ifjúsági (KISZ) klub működése lehetetlenné vált. Magnót, erősítőt, hangfalakat, mikrofonokat, kábeleket, egy színes tévét, meg ehhez hasonlókat. Természetesen az egész falu, sőt, húsz kilométeren belül minden falu lakossága pontosan tudta, hogy kik lehettek a tettesek, de sem Viktor, sem pedig a helyi rendőri erők soha meg nem találták őket. Az utóbbin nem is csodálkozott különösebben a helyi lakosság. Viktornak viszont hihetetlen nagy szerencséje kerekedett a nyomozás során, bár erről ő sokáig mit sem sejtett. A tanácselnök és két hatósági tanú részvételével szemlézte a pincét Viktor, ahol az elcuppantott dolgokat addig rendszeresen raktározták. A bűnügyi technikusok eredménytelen vizsgálata után, várható volt, hogy semmi újat sem fognak felfedezni. Pedig nem kellett volna messzire menni, hisz egy vadonatúj diszkó nyílt a falu másik végén. Igaz ugyan, hogy azt meg a megyei párttitkár unokaöccse nyitotta, ezért nem lett volna illő ott kutakodni. Egyértelmű volt, hogy a fiatal nyomozó csak alibi a hatóság részéről, jelzés a falu vezetősége felé, hogy igen, a rendőrség foglalkozik eme alantas, a fiatalságot súlyosan megkárosító bűnüggyel. A helyi téesz ötvennyolcezer forintért új berendezéseket vásárolt, amit mellesleg a következő évben szintén elloptak. Viktor a helyszín szemlézése során egy különös tárgyra lett figyelmes. A pince végében a fal mellett állt egy hatalmas porlepte íróasztal. Még sohasem látott ehhez hasonlót. A két méter hosszú és nyolcvan centi széles asztal négy sarka tizenöt centiméter átmérőjű oszlopokba ékelődött. Az oszlopok alja talpazatban végződött, a tetején pedig hagymakupolához hasonló, aprólékosan kimunkált dísz ékeskedett. Az oszlopok törzsét csigavonalban elcsavart barázdák tették különlegessé. Az asztallapot apró faesztergált elemekből összeállított négy centi magas kerítés szegélyezte három oldalról, megakadályozva, hogy bármi is lecsúszhasson róla. Alatta két oldalt a zárható fiókok tömbje volt látható, amit egy majd arasznyi előlap takart a kíváncsi szemek elől.

– Kié ez? – kérdezte Viktor a tanácselnököt.

– Tudja a rosseb – felelt az közömbösen – itt rohad már a jó ég tudja mióta.

– Nem eladó?

– Miért? A nyomozó úr talán megvenné? – csillant fel az öreg szeme és tarkójára tolta a kalapját.

– Ha rendes ára van, akkor igen – mondta Viktor, miközben végighúzta az ujját a poros asztallapon.

– Komolyan mondja, vagy csak tréfálkozik, tisztelt uram?

– Komolyan mondom, nincs ebben semmi vicc. Nagyon megtetszett. Persze, csak ha nem túl drága.

– Várjon csak egy pillanatot, nyomozó úr... – mondta a tanácselnök és a lépcsőhöz sietett.

– Hé! Sanyi! Ott vagy? – kiabált a kijárat felé.

– Há' hol lennék – hallatszott fentről egy gyerekhang.

– Na, akkor kerekezz el gyorsan Márton sógorhoz, és szólj az ikreknek, hogy azonnal jöjjenek! Érted?

– Ja. És ha nincsenek otthon?

– Akkor átmész a Mosolygóba, mert biztos, hogy ott tekéznek. Na, gyerünk lódulj már!...

– Jó' van, megyek má'... – mondta a gyerek és hallatszott, ahogy elzörgött biciklijével.

– Övék az asztal? – kérdezte Viktor az öreget.

– Egy nyavalyát – legyintett –, nem volt azoknak ilyesmijük soha... Viktornak egyre jobban tetszett a bútordarab. Volt benne valami titokzatos, valami különös, még így porral, kosszal beborítva is méltóságteljesen állt a fal mellett. Kisvártatva megérkeztek a Márton ikrek. Két nagy darab, izmos húsz év körüli fiatalember. Illően köszöntek, és kérdezték, hogy mi lenne az a nagyon fontos dolog, amiért félbe kellett szakítaniuk a tekézést.

– A nyomozó úrnak – mutatott Viktorra a tanácselnök – megtetszett ez az asztal. Meg akarja venni.

– Ezt? – néztek a fiúk hitetlenkedve a nyomozóra. – Azt' meg mi a francot kezd vele?

– Az nem a ti dolgotok! – mordult rájuk az öreg. – A ti dolgotok az lesz, hogy felviszitek a pincéből, felrakjátok a tsz Zsukjára, és elviszitek oda, ahova a nyomozó úr mondja! Ottan meg lerakjátok – mondta tanácselnök.

– Egy pillanat – szólalt meg Viktor –, még meg sem egyeztünk az árban.

– Nekünk útban van, magának meg kell, a fuvarköltség belefér a tsz rezsijébe, az ikrek meg kapnak két liter bort és a dolog mindenki megelégedésével lezárul. Na, mondja a címet, nyomozó úr, majd felírom...

Így lett boldog tulajdonosa Viktor az asztalnak, amelyről később kiderült, hogy amerikai vörösfenyőből készült a harmincas években. Többen szerették volna megvásárolni a helyrepofozott bútort, nem kevés pénzt ajánlva érte, de Viktor nem volt hajlandó megválni tőle. Amikor aztán megkapta jelenlegi helyiségét a Viktor-csoport, nem volt kétséges, hogy hol a helye az asztalnak. Falat kellett bontani, hogy bevihessék az őrnagy irodájába, de azóta is ott áll. Rajta két számítógép-monitor, egy mappa, telefon plusz telefax, egy üveggömb, írószertartó és hamutartó. Mögötte egy modern forgófotel, melyben éppen Németh százados terpeszkedett, amikor Viktor belépett az irodába.

– Á, Viktor – pillantott el a monitorról Német százados mintegy köszönésképpen –, mi újság? – kérdezte, s tekintete már ismét a képernyőt figyelte. – Azt a kergetős játékot kitörölted a gépből?

– Nem, ott van valamelyik floppin – felelt Viktor. Bőrdzsekijét a sarokban álló fogasra akasztotta, de előbb kivette a zsebéből a cigis dobozt. Leült a kanapéra, rágyújtott, és kényelmesen hátradőlt.

– Bassza meg! – kiáltott fel Németh. – Már megint megvert ez a dög. Hát mesélj, hogy van a mi közkedvelt főnökük? Mit talált ki már megint roppant elméjével?

– Azt hiszem, most igencsak gondolkodik – vigyorgott Viktor és röviden elmesélte a Novákival lefolytatott beszélgetést. – Ja, és arra szélütött Glotterra, mint a közvélemény hangjára hivatkozott – ért beszámolója végére az őrnagy –, amikor azt hozta fel nekem, hogy a munkamódszerem rossz képet alakít ki a testületről a közvéleményben.

– Szerintem Glotter lapját csak a Nováki olvassa az egész országban – mondta Németh.

– Nem tudom, de ha ez a nyomorult Glotter a kezeim közé kerül, hát én kitekerem a nyakát.

– És mi készülődik a háttérben? – állt fel az asztaltól a nagy bajuszú, százhatvanhárom centi magas, de meglepően izmos Német százados, akit barátai és közvetlen munkatársai egyszerűen Satyának szólítottak. – Egyébként van egy cigid? – telepedett le a kanapéval szembeni fotelbe. Viktor az asztalon heverő doboz felé mutatott.

– Valami titkos szervezkedés folyik az biztos. Állítólag felállt valami operatív vezetési csoport, de igazából senki sem tud semmit. Az biztos, hogy nem csak rendőrségi ügy. Ahogy Nováki elmondásából kivettem, valakik azt a akarják, hogy mi is bekerüljünk a csapatba, de hogy... – húzta fel a vállát – ki akarja, miért akarja, egyáltalán, mi lenne a feladat? Homály.

– Hiányzik ez nekünk? – kérdezte Németh elmélázva.

– Kivárjuk, öregem, hogy miként alakul a helyzet. Mindettől függetlenül a Novákival tele van a tököm – állt fel hirtelen az őrnagy. – Az elmúl héten is két ajánlatott kaptam biztonsági cégektől. Tanácsadónak hívnak. Sejted, hogy nem ennyiért. Addig packázik velem ez az ember, amíg megunom, és tényleg lelépek.

– Nekem is van néhány ajánlat a fiókomban – dünnyögte a százados. – Apropó, ajánlat. Fejlemény van a bordéllyal kapcsolatban.

– Valami jó? – fordult felé Viktor.

– Elkaptunk egy alakot, akinél némi port találtunk. Nem sokat, de a lényeg az, hogy a bordélyból jött. Arról nem beszélve, hogy reggel kilenc után pár perccel ment be és fél tízkor már ki is jött. Kocsisék tartottak egy masszív házkutatást a fiatalember lakásán, de kábítószernek a legkisebb nyomát sem találták.

– Most hol van?

– A vizsgálati osztályon.

– Sejthet valamit arról, hogy rajta vagyunk a bordélyon?

– Az kizárt. Rutinellenőrzésbe futott egy távolabbi kerületben és a kutya jelezte a kocsijában elrejtett drogot...

– Holnap meglátogatjuk a műintézményt. Jelöld ki a csoportot és este hatkor mindenki itt legyen! – mondta Viktor elnyomva a cigarettáját. – Megint ezt a hülye játékot buzerálod? – mutatott az íróasztal bal oldalán álló monitor felé. Németh megvonta a vállát. Az őrnagy a fogashoz lépett, magára vette dzsekijét és az ajtókilincsre tette a kezét. Azután meggondolta magát.

– Megiszunk valamit? – nézett vissza a századosra.

– Nem egy marhaság – felelte, s közben visszaült Viktor íróasztala mögé. Az őrnagy kinyitotta az iratszekrényt, amelybe mindössze néhány poros aktatartó árválkodott a hivatalos részt illetően, viszont többféle egyáltalán nem poros italosüveg, a gyakori használatról árulkodott.

– Vodka? – mutatta az üveget Németh felé, aki bólintott. Kitöltött kétszer másfél deci körüli mennyiséget, amit egy huzatra kiittak.

– Klassz volt – csettintett némi arcfintor után az alacsony százados.

– Reggel jövök – mondta Viktor visszatéve az üveget, közben megszólalt a telefon. Németh kérdőn nézett főnökére.

– Én itt sem vagyok – suttogta Viktor, és termetét meghazudtoló fürgeséggel elhagyta a szobát. Az előtérben egy másodperc idejére megtorpant, nem tudta hirtelen eldönteni, hogy a hátsólépcsőn vagy a termen keresztül távozzon. Végül a terembe nyitott be, és sietős léptekkel haladt a kijárat felé.

– Viktor! – hallotta Németh százados hangját, amikor már csak néhány lépésnyire volt az ajtótól. Fejét égnek emelve, szemét behunyva megállt. Lassan megfordult, tekintete a századosra meredt, és kimért léptekkel elindult felé. Az irodába érve Németh becsukta mögöttük az ajtót.

– Sajnálom – kezdte –, a Nováki telefonált, téged keresett, mondtam, hogy már elmentél, de gondoltam azért érdekel, amit mondott.

– Persze – bólintott Viktor az ajtónak támaszkodva.

– Megtalálták a régiségkereskedő öt napja eltűnt feleségét...

– Ez tényleg jó hír.

– A Népligetben, egy padon – folytatta a százados.

– Aha – szólt közbe Viktor –, gondolom részegen vagy másnaposon, félig megfagyva...

ÍP>– Igen, igen, ez most majdnem bejött, de ha ragaszkodunk a rideg valósághoz, akkor ez inkább úgy hangzik, hogy leszúrva és megfagyva... Most olvasztgatják a kórbonctanon. Húsz éves lett volna idén... – bólogatott Németh kezével az asztal figuráit babrálva. – És mi kaptuk az ügyet, összevonva a januári soproni gyilkossággal. Nováki határozott utasítására...

– Remek – mondta az őrnagy –, akkor most nem fogsz unatkozni. Kérj be minden anyagot és nyugtasd mag a helyieket, hogy mindenkivel a legteljesebb együttműködésre törekszünk. Reggelre minden elkészíthető szakértői vélemény, meghallgatási jegyzőkönyv, meg minden franc az asztalomon legyen.

– Meglesz. Az áldozat férje még nem tud semmit, és hála istennek eddig még a sajtó sem ugrott ez ügyben, bár az eltűnéssel kapcsolatban folyamatos az érdeklődés, hiszen elég ismert ember igen fiatal feleségéről van szó. Sokat mozgott társasági körökben, csakúgy, mint a januári áldozat. Ezt Nováki mondta, meg azt is, hogy próbáljunk diszkréten működni...

– Ennek tényleg elment az esze! A fél ország tud a nő eltűnéséről, a férj felajánlott kétmilliót a nyomravezetőnek, és akkor mi legyünk diszkrétek... Reggelre legyen meg, amit kértem, te pedig, Satya, este hatra legyél itt az embereiddel. Tudod, a bordély-akció... És én... most megyek...

– Oké, főnök, minden rendben lesz, de mit mondjak a sajtónak? – kérdezte cigaretta után kotorászva Németh. Persze, hogy nem talált.

– Azt, hogy dolgozunk... Ja – fordult vissza az őrnagy a nyitott ajtóból –, ha a Glotter érdeklődik, rúgd jól seggbe... – azzal behúzta maga mögött az ajtót. A hátsólépcsőn ment le a pincébe. Benézett a klubszobába, de az üres volt, így továbbment a különféle vezetékekkel, csövekkel zsúfolt folyosón, amíg elért egy vasajtóig, ami mögött a rendőrségi garázs és szerelőműhely volt. Egyenesen a garázsfőnök üvegfalú irodájához sietett. A negyven körüli garázsmester, aki kék munkásnadrágot és egy POLICE feliratú atlétatrikót viselt, észrevette, hogy közeledik és elébe sietett.

– Régen láttalak, Viktor! – üdvözölte előrenyújtva két kezét.

– Szia, Győző, barátom. Hát rajtad meg mi ez a kincstári fehérnemű? Már ez is kötelező? – bökött a trikó felé az őrnagy.

– Egy frászt! Ez az egyetlen ilyen darab! A fiam szitanyomó és meglepett egy ilyen atlétával. A többieket a guta kerülgeti, mert az asszony is mondta, hogy igen szexis ám! – mondta öblös hangján a garázsmester.

– Hát, nem is tudom. Orsi biztos nem őrülne meg érte, de azért jópofa...

– Aztán, hogy keveredtél ide le a mélységbe? – kérdezte a kopaszodó férfi, kezét Viktor vállára téve, miközben az üvegkalitkája felé sétáltak.

– Nem fogod kitalálni! A segítségedet szeretném kérni...

– Valami jó kis bunyó? Tudod, mindig számíthatsz rám! Emlékszel, amikor Budafokon kitakarítottuk a Konkolyt? Haj... Régi szép idők... – sóhajtozott a garázsmester.

– De hisz az alig három éve volt... – nézett rá Viktor.

– Mindegy! Akkor is régen volt – rázta meg a fejét Győző.

– Egy kocsi kéne, hogy hazajussak – mondta halkan az őrnagy.

– Ez lenne az a nagy segítség? – a garázsmester hangja nagy csalódásról árulkodott. – Imi fiam, gyere csak ide – üvöltötte el magát. Hamarosan előtűnt valamelyik szerelőakna mélyérő egy borzas hajú fiatalember.

– Igen, mester – mondta, amikor elébük ért.

– Imi fiam, az őrnagy úrnak nagy szívességet tehetsz most – mondta Győző és utána Viktorra kacsintott. – Hozod a bejáratós Mercit és elviszed őt, ahova mondja. Megértettem?

– Természetesen, mester, örömmel! – vigyorgott széleset a fiú.

– Remélem, rendben van az autó? – húzta össze szemöldökét a garázsmester.

– Mintha új lenne – bólogatott magabiztosan a fiú.

– Na, akkor gyerünk, hozd azt a gépet...

– Köszönöm, Győző, sokat segítettél. Üdvözlöm az asszonyt és a fiadat! És adja be az ötletét, talán megveszi a cég – nyújtotta a kezét Viktor.

– Örülök, hogy segíthettem, de ha bármi komolyabb buli adódik, feltétlenül szólj. Hiányzik már egy nagy bunyó...

ÍP>– Efelől biztosíthatlak – intett Viktor, és az időközben mellé álló autó felé lépett. Beült az első ülésre és már csikorogtak is a kerekek.

Útközben kellemesen elbeszélgetek. Megtudta, hogy a srác bolondja az autóknak, motoroknak, huszonhárom éves és júliusban lesz az esküvője. A nászutat pedig a francia tengerparton fogják tölteni. A menyasszonya a következő évben fejezi be a kereskedelmi főiskolát és imád motorozni.

– Magán viszont egyáltalán nem látszik, hogy zsaru – jegyezte meg a fiú –, inkább valami rockzenésznek nézné az ember. Vagy valami művésznek, esetleg... a fene tudja, de zsarunak?...

– Ez benne lényeg – mondta Viktor.

A közlekedési dugók, a csúszós út, és a nyugodt tempó miatt jó negyven percig tartott az autózás. Fél négy lett, mire megálltak Viktorék háza előtt. Az őrnagy behívta a fiút, kávéval kínálta, melynek minőségét illetően erős kétségei voltak, és erre felhívta a fiatalember figyelmét is. Neki ízlett, az őrnagynak nem. Elköszöntek és a Mercedes hangja gyorsan halkult. Viktor lehozott a padlásról egy régebben használt vastag takarót, és a macska vacka mellett kialakította Szmötyi helyét. Utána elégedetten szemlélte művét. ''Remélem, elfogadják egymást'' – gondolta és indult a konyhába, mert egyre erősebben érezte, hogy éhes. Kivette a hűtőből a felesége által készített ételt, a mikróban felmelegítette. Zöldborsófőzelék és egy nagy szeletet sült hús volt a menü. Mire befejezte az étkezést, már négy óra is elmúlt. Elmosta az edényeket, bement szobába, leült a tévé elé. Rágyújtott egy cigire és a távkapcsoló gombját nyomogatva belenézett a különböző csatornák műsoraiba. A TOP tévénél kötött ki végül. Hátradőlt és élvezte a halk zenét, a magányt. A legutóbbi gyilkosság járt a fejében. El nem tudta képzelni, hogy mi lehet az, ami összekapcsolja a két esetet. A januári gyilkosságot, amikor szintén egy fiatal nő – huszonegy éves – volt az áldozat, akinek a férje meglehetősen gazdag építési vállalkozó volt, és az utóbbit, amikor egy gazdag budapesti műkereskedő fiatal felesége lett az áldozat. Mindkét esetben kést használt a tettes. Valaki rángatni kezdte a kertkaput. Nem sokkal később már a ház ajtaján dörömböltek. Viktor felpattant a fotelból és sietett a hang irányába. Feltépte az ajtót.

– Istenem, de jó, hogy itthon van, Viktor! – mondta az ajtó előtt toporgó idős asszony. – Jöjjön gyorsan, mert Kárász Pista megőrült! – tördelte kezét idegesen az asszony.

– Mit csinált már megint – kérdezte Viktor, miközben magára kapta a dzsekijét.

– Még semmit, de ha nem siet, drága Viktor, akkor agyonüti az öreget! – sopánkodott az idős nő.

– Az öreget? – visszhangozta a férfi, amikor becsukta maga mögött az ajtót.

– Hát az öreg Pistát, az apját – szaladt utána a néne.

– Szent isten, teljesen begolyózott az az ember? Azért ne aggódjon, Rózsi mama, nem lesz semmi baj – szólt hátra Viktor, és megszaporázta lépteit.

– Hát, ha már is nincs baj, akkor minden jó – motyogta az öregasszony.

Viktorék házától az utca átellenében a harmadik porta felől hallatszott a családi perpatvar zaja. A kerítésnél már néhány szomszéd ácsingózott, ki fényes dzsoggingban, ki hagyományos melegítőben, de akadt férfi a másik utcából, aki terepszínű szerelésben kísérte figyelemmel az izgalmasnak és mozgalmasnak tűnő eseményeket. Odaérkezve Viktor is a kerítésre támaszkodott és igyekezett mihamarább felmérni a helyzet súlyosságát. A portán egy középkorú köpcös férfi egy jó méretes husánggal a kezében üldözött egy idős, de meglehetősen fürge embert. Az apját. Eddig egyszer sem tudta megütni.

– Miért nem állították már le? – kérdezte Viktor a mellette könyöklő dzsoggingos férfit.

– Próbáltuk, de hát nem ment el az eszem, azt kiabálta az a féleszű, hogy agyonüti azt, aki bemegy a kapun. Egyébként is családi ügy, nem? – felelt a férfi vállat vonva. – Mindenesetre jobb, mint a tévéműsor.

– Pista! – kiabált be az őrnagy. – Mi bajod van a faterral?

– Az, hogy mindig elugrik! De semmi baj – felelt futtában a husángos ember –, előbb-utóbb, de eltalálom, vagy kifárad... De ezt úgysem ússza meg. Agyonütöm, az már biztos...

– Hagyd abba, mert bemegyek!

– Akkor... téged is... agyonütlek... – lihegte a férfi.

– Tudod, hogy ez viccnek is rossz volt... – kiabálta Viktor és hátrébb lépett a kerítéstől, mert az üldözött kisöreg pont előtte mutatott be egy igen ügyes vargabetűt, amire az üldöző nem számított, így az ütésre lendülő bot a kerítés hálóján csattant. Az öregnek mégsem volt szerencséje, mert ettől a hirtelen kanyartól elveszítette egyensúlyát és a földre került. A köpcös már ott állt fölötte és ütésre emelte a husángot. Viktor az utolsó pillanatban – a kapun berontva – állította meg a lesújtani készülő kezet.

– Te, barom! Az ott lent az apád! – ordította a támadó képébe. – Elment az összes józan eszed te, hülye? Hát mi a francot csinálsz? Térj már magadhoz te, szerencsétlen, vagy bevigyelek gyilkossági kísérletért, te... – rázta meg a férfit, akin már látszott, hogy lassan kezd magához térni.

– Ez a vén hülye az oka – motyogta, szemével a földön fekvő felé mutatva. Viktor kivette kezéből a botot, és elhajította az udvar vége felé. Elengedte a férfi kezét, aki így a ház ablaka alatti lócára roskadt, és a földről felkelni próbálkozó öregember felé fordult. Felsegítette és betámogatta a házba, a szobájába. Leültette az ágyra.

– Pihenjen, Pista bá', a fiát majd eligazítom – nyugtatta az öreget.

– Köszönöm, fiam. Megiszol velem egy pohár pálinkát?

– Szívesen elfogadnám, de ma még vezetnem kell, talán majd máskor.

– Máskor már nem lesz alkalom, mert ez – intett fejével az ablak felé – véglegesen elzárja előlem.

– Jól van, jól van, most pedig pihenjen! Nem magának való már az ilyen futóverseny.

– Jó – felelt az öreg, és eldőlt az ágyon. – Azért még egy pohárkával tegyél már ide – emelte fel a fejét. – Ott van a szekrény mögött – motyogta. Viktor kihalászta a pálinkásüveget rejtekhelyéről és egy stampedlinyit töltött az öregnek.

– Na, jó éjszakát – mondta, a kisasztalra téve a poharat. Behúzta maga mögött az ajtót, kiment az udvarra. A környék már teljesen elcsendesedett. Szúrós hideg volt. Csak az ajtó felett világító lámpa fénye szórta be az udvar kisebb részét. Viktor leült a lócán cigarettázó férfi mellé. Kezét dzsekije zsebébe dugta.

– Nagy marha vagy te, Pista – mondta halkan –, majdnem agyonütötted az apádat. Hát teljesen elment a te eszed? Mit ártott neked az öreg?

– Megint ellopta a pálinkámat... – sóhajtott a férfi kifújva a leheletének párafelhőjével keveredett cigifüstöt.

– Képes lettél volna egy üveg pálinka miatt...

– Mit tudod te, hogy miről van szó! – csattant fel Pista. – Nem sajnálnám én azt a kurva pálinkát a fatertól, sajnálná az öregisten. Három hete hoztam ki az öregemet a kórházból. Úgy, ahogy lehetett helyrehozták, de megmondta a főorvos, hogy egy korty alkoholt se igyon, és a cigit is hagyja abba, különben bármelyik nap rámehet. Megbeszéltem vele, megígérte, hogy nem iszik többet, és kevesebbet fog füstölni is. Aztán egy hét múlva megfújt egy üveg pálinkát és azzal a másik vén hülyével – bökött a szomszéd ház felé – bevedelték. Naná, hogy megint rosszul lett. Erre fogtam magam és egy vastag ajtóval elzártam a műhelyben levő tárolót. Gyere, megmutatom – állt fel Pista. Viktor követte az udvar sötétebb zuga felé. Beléptek a házhoz épített műhelybe.

– Hát nézd meg, nem leverte az öreg a lakatott – mutatott a férfi egy nagyméretű masszívnak tűnő szekrényre. Odalépett, félre hajtotta az erőszakosan kifeszített, fityegő lakatpántot és kinyitotta az ajtót. Viktor megdöbbent a látványon, mert a szekrényben szorosan egymás mellé állítva hihetetlen mennyiségű egyliteres, úgynevezett golyvásüveg sorakozott.

– Ez mind pálinka? – kérdezte.

– Mégpedig a legfinomabb szilva – felelt büszkén a köpcös Pista –, hetvenöt fokos.

– Életed végéig ihatod – mondta Viktor.

– Én?... Útálom a pálinkát, meg nem is bírom – fintorgott férfi.

– Akkor meg mi a jó égnek gyűjtöd?

– Nem gyűjtöm, hanem eladom. Rendszeres tuti vevőim vannak még külföldről is. Mielőtt valami rosszra gondolnál elmondom mi a helyzet. A szeszfőzde, ahol dolgozom, szívesen fizeti a munkabér egy részét természetben, de csak azoknak, akik így jobban járnak. Én jobban járok. A pia után nem kell adót meg tébét fizetni, számlát meg nem kér tőlem senki. Nem leszek én ebből milliomos, de azért jól elvagyok. Érted? – kacsintott Viktorra.

– Hát ez óriási! – kiáltott fel az őrnagy és elindult kifelé. – Na, én itt sem voltam, nem láttam semmit. De, Pista, ha megint megzargatod az öregedet, én isten bizony felitatom veled ezt sok cefrét.

– Reggel majd elbeszélgetek vele, s ha nem tér észre, akkor irány az öregek otthona. De azt a másik vénembert is seggbe fogom rúgni, ha meglátom az udvarunkban.

– A pálinkádról meg nem tudok – emelte fel ujját figyelmeztetően Viktor –, megértetted?

– Jól van, értem én, de azért fogadj már el egy üveggel. Mindenki nagyon dicséri Viktor behúzta maga után a kertkaput, s a gyengén megvilágított utcán, hóna alatt egy golyvásüveggel lépkedett hazafelé.

Fojt. köv.