Draco Sinister

(Cassandra Claire)

III.

Látható sötétség

- Tapmancs - suttogta Remus Lupin, s közben az irodai kandalló haldokló tüzének parazsába meredt. - Ott vagy? Hallasz?
Egy üres borospohárral a kezében ült az íróasztalánál a sötétben. Nem ivott - nem szokott inni, főleg nem egyedül - de szerette érezni a poharat a kezében, szerette nézni, ahogy az ablakon beáramló holdfény körbefut annak peremén, és pislákol, akár a tűz. Letette a poharat, előre nyúlt, és levett az asztaláról egy papírnehezéket. Sirius adta neki még múlt évben. Egy üvegből készült hógömb volt. Belsejében egy kis csinos, vörös hajú nimfa támaszkodott egy miniatűr sziklának, és oboán játszott. (Mivel ez egy mágikus gömb volt, mindig esett benne a hó, nem kellett felrázni.) Lupin mindig is úgy gondolta, hogy a lány egy kissé hasonlít Lilyre, de ezt a világért sem mondta volna el Siriusnak.
A nimfa letette az oboát, és a férfira nézett.
- Feküdj le, Remus - mondta. - Késő van.
- Tapmancsot várom - felelte halkan. - Úgy volt, hogy beszélünk. - Letette a gömböt, felállt, és odasétált a lassan elalvó tűzhöz. Leült, hátát nekivetette a kandalló téglájának, és lehunyta a szemét.
- Sirius Black - suttogta. - Merre vagy?
- Itt - felelte egy hang a könyöke mellől.
Lupin kinyitotta a szemét, és lepillantott. Mikor meglátta Sirius fejét és vállait a tűzben, elvigyorodott.
- Ne haragudj - mondta Sirius. - Beletelt egy kis időbe, míg találtam egy varázslóházat, amiben kandalló is van. Nem sok kandalló épült Görögországnak ezen a részén. Túl meleg van.
- Viszont úgy látom, fekszik neked a görög klíma - mondta Lupin. Ez igaz volt; Sirius bőre napbarnított volt, és határozottan egészséges. Mosolygott, s az Azkaban okozta üresség és kísértetiesség már majdnem teljesen eltűnt a szeméből. Majdnem teljesen - Lupin csak remélhette, hogy egyszer végérvényesen is elhagyja Siriust.
- Igen - bólintott Sirius. Fekete szemével Lupint fürkészte. - Azt mondtad, beszélni akarsz velem Harryről - mondta. - Jól van?
- Harryvel minden rendben - felelte Lupin. - Már amennyire minden rendben lehet. Tizenhat éves; nem képes teljesen uralni azt a rengeteg új képességet, amire szert tett. Elválasztották őt a barátaitól, és persze tizenegy éves kora óta minden egyes évben megpróbálták megölni. Úgyhogy egy kicsit kimerült és bosszús.
- Nem választották el a barátaitól - mondta Sirius. - Ott van neki Draco.
- A Malfoy fiú? - kérdezte Lupin meglepetten. - Nekem az volt a benyomásom, hogy utálják egymást. Éppen ma délután kellett leráncigálnom róla Harryt. Majdnem péppé verte őt a folyosón. Had jegyezzem meg nagyon szokatlan viselkedés Harry részéről. A Malfoy fiút nem viselte meg a dolog, mondván, hogy Harry most zaklatott, mivel szakított a barátnőjével.
- Micsoda? Hermionéval?
- Ó, szóval te tudsz róla? - kerekedett el Lupin szeme a meglepetéstől.
- Harry sosem mondta - magyarázta Sirius vigyorogva. - Az az érzésem, hogy inkább elviselné a Cruciatus átkot, minthogy megbeszélje velem a szerelmi életét. De... - Sirius megvonta a vállát - kitaláltam.
- Hogyan?
- Kutya megérzés - felelte Sirius. - Meg a tény, hogy mindig, mikor Hermionét látta, úgy viselkedett, mint akit eltalált egy gurkó. James nézett így Lilyre. Félreértelmezhetetlen.
Lupin ismét elvigyorodott.
- Eszembe jutott, mikor te voltál tizenhat, és...
- Ó, nem - szólt közbe Sirius határozottan. - Most nem rólam van szó. Most HARRY a téma.
- Igazából a Malfoy fiúról akartam veled beszélni - mondta Lupin. - Draco. Egyébként elég szörnyű egy név. Szegény kölyök.
- Mintha a "Remus" nagyobb népszerűségnek örvendene - szólt Sirius.
- Ez most úgy hangzott, mint a régi önmagad - mosolygott Lupin. - Igazán kedvelheted a Malfoy fiút. Bocs. Dracót.
- Így van - bólintott Sirius. - Ő nem olyan, mint az apja. Rám emlékeztet, mikor ennyi idős voltam.
- Más szavakkal egy rosszul beállított időzített bomba, Bristol méretű csökönyös egóval?
- Nem egészen - kuncogott Sirius. - Gyerünk, Holdsáp. Ki vele! Bajban van?
- Nem tudom - felelte Lupin elgondolkodva. - Vagy egyáltalán nincs bajban, vagy nagyobban, mint amit el tudnánk képzelni.
- Holdsáp... - Sirius hangja bosszúsan csengett.
- Jól van, na. - Lupin felnyúlt, és levett egy könyvet az asztaláról, majd a térdére fektette. Ugyanaz a könyv volt, amelyet Harry és Draco látott az asztalán korábban, de ő ezt nem tudhatta. - Nem hiszem, hogy jó ötlet volt, hogy hagytátok neki, hogy megtartsa azt a magid kardot, Sirius.
- Nem én engedtem meg neki. Dumbledore döntése volt.
- És neki minden bizonnyal megvolt rá az oka - szólt Lupin kételkedve. - De az a kard...ha az a kard az, aminek gondolom...akkor az egy rendkívül erős és gonosz tárgy.
- Mardekár Malazár kardja volt, ugye?
- Nos, meg van a rá a lehetőség, hogy hamisítvány vagy egy utánzat. Meg tudom érteni, hogy a Malfoyok, vagy bármelyik más varázslócsalád szeretné azt állítani, hogy tulajdonában van egy ilyen tárgy. A történet szerint Mardekár Malazár eladta a lelkét egy nagy hatalommal bíró démonnak, hogy cserébe használhasson egy kardot, amelynek hordozója legyőzhetetlenné válik.
- Bevált a terv?
- Hát persze. Mardekár megnyert minden csatát, amiben részt vett. És aztán, egy nap - eltűnt. Egyszerűen csak eltűnt. Sosem látták újra. Azt mondják kard is eltűnt vele együtt. A legenda szerint megszegte a démonnak adott szavát. Ugyanis nem örök időkre kapta a kardot, a megbeszélt időben azonban nem akarta visszaadni azt, úgyhogy... - Lupin megvonta a vállát. - Senki nem tudja, mi történhetett vele, de úgy tartják, hogy semmi jó dolog.
- Valószínűleg nem olvasta a "Hogyan váljunk Gonosz Nagyurakká" kézikönyvet - vigyorodott el Sirius. - 54-es szabály: "Ne köss alkut démoni lénnyel, és ha mégis, legalább ne próbáld meg ostoba módon kijátszani."
Lupin a plafon felé fordította a tekintetét.
- Sirius...
- Bocsi, csak egyszerűen nem értem, hogy ennek mi köze van Dracóhoz - mondta Sirius.
- Ez egy démon kard, Sirius - felelte Lupin ingerülten. - Hatalmas ereje van, és saját elméje. Hogy ez az elme jó, vagy rosszindulatú-e, azt nem tudom. De elegendő akarata, ereje és hatalma van ahhoz, hogy uralkodjon bárki felett. A fiú pedig még csak egy gyerek.
- Mikor mi voltunk tizenhat évesek, mi nem gondoltuk, hogy gyerekek vagyunk.
- Ó, ettől függetlenül azok voltunk. Gondolj csak bele, mi minden alakulhatott volna másképp, ha egy kicsit okosabbak, türelmesebbek, és kevésbé bizakodóak lettünk volna. Peter talán nem válik azzá, amivé, és James... James talán...
- Ne - szakította félbe Sirius. - Ne mondd ki.
Lupin felsóhajtott.
- Van még valami.
- Ó, ne - fakadt ki Sirius.
- Mi van?
- Ismerlek. Amikor azt mondod, hogy "van még valami", az azt jelenti, hogy a lehető legrosszabb hír következik. "Minden tökéletesen nagyszerű, de van még valami, Harryt felzabálta egy baziliszkusz." Meg ilyesmi. - Sóhajtott egyet. - Jól van, rajta. Mondd!
- Van egy prófécia a kardot illetően.
- A fenébe! - komorodott el Sirius arca. - És, mi az?
Lupin olvasni kezdett a könyvből:
- Mikor a kardot Mardekár leszármazottja újra harcban forgatja, visszatér maga Mardekár, és ő, meg a leszármazottja egyesülnek, hogy szabadjára engedjék a pusztulást és a terrort a varázsló világban.
- Néha elcsodálkozom rajta, hogy hogyan vagy képes az ilyesmiket, ilyen fapofával végigmondani. Bocs! - tette hozzá Sirius Lupin sötét arcát látva - Nos, akkor azt hiszem, nincs miért aggódnunk. Draco nem harcolt a karddal, már amennyire én tudom. Harry használta Lucius ellen.
Lupin megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Az jó. Csak ezt akartam tudni.
- Azért tartsd távol tőle - mondta Sirius.
- Na persze - felelte Lupin. - Emlékszel még rá, milyen szófogadók voltunk tizenhat évesen, mikor az emberek eltiltottak valamitől?
Sirius szemében hamiskás fény gyulladt és elmosolyodott. Lupin alig néhány emberre látta Siriust így mosolyogni. Jamesre. Lilyre. Rá. És Harryre. Talán Narcissára is így mosolygott. Lupin nem tudhatta, de remélte.
- Szörnyűek voltunk, igaz? - kérdezte Sirius a múltba révedve.
- Nem - mosolygott vissza Lupin. - Nem szörnyűek. Nagyszerűek.

*

Hermione felsikoltott.
Igyekezett olyan távolra kúszni az ajtót elálló rettenettől, amennyire csak tudott. Elérte a falat, és szorosan odapréselte magát hozzá. Becsukta szemeit, és összeszorította, ahogy csak tudta.
Nyugodj meg, mondogatta magának. Légy bátor. Légy Harry. Harry látott már ennél sokkal rosszabb dolgokat is. Légy olyan, mint Harry.
Kinyitotta a szemét.
És meglátta azt, amit az előbb. Az ajtón belépő varázsló ugyanott állt, mint akkor, még mindig mozdulatlanul, csuklyája hátratolva, felfedve ezzel arcát. Egy Sirius korabeli férfi arca volt - egy hófehér arc, hatalmas, kiálló arccsonttal, és kócos, bozontos fehér hajjal. A férfinak nagy, csőrszerű orra, penge vékony szemöldöke volt, és a szája kegyetlen vigyorra húzódott. Hihetetlenül soványnak látszott, sokkalta soványabbnak, mint Sirius, mikor kijött az Azkabanból. A csontos arcra mindkét oldalról egy-egy koponya volt tetoválva, amelynek a szájából éppen egy kígyó mászott elő. A Sötét Jegy. Szörnyen nézett ki, de Hermione nem ezért sikoltott.
Hanem azért, mert tudta, hogy ki ez a férfi. Hogy is ne tudta volna? A Roxfort tele van a szobraival és portréival. Azonban a gondolat lehetetlennek tűnt.
Fekete mágia, gondolta. Csakis fekete mágia lehet. Hiszen ő halott. Már vagy ezer éve halott. És a halottak feltámasztása az egyik legsötétebb fekete mágia.
A férfi tett néhány lépést a lány felé. Hermione a nehéz, fekete csizmába bújtatott lábakra meredt, mivel nem volt ereje ismét felpillantani arra a borzalmas, rémisztő és megjelölt arcra. Ahogy a férfi közelebb ért, a lány észrevette, hogy milyen erőteljes illat árad a jövevény talárjából - égetett brandy illata.
Recsegő hang hallatszott, mikor az alak letérdelt mellé.
- Nézz rám! - mondta. A hangja búgott, mintha léggyel vagy sáskával lett volna tele a csont sovány torka. - Nézz rám!
Hermione akarata ellenére felpillantott. Megpróbálta megköszörülni a torkát, de nem tudta, így a hangja halkan csengett, mintha egy csövön keresztül érkezett volna.
- Ki maga?
- Nem ismersz meg, Hedvig? - zümmögte a hang. - Tudom, hogy nem úgy nézek ki, mint egykor, de attól még fel kéne ismerned a te Malazárodat.

*

- Veritas!
Krum lélegzete elakadt, amint az Igazság bűbáj eltalálta. Draco tudta, hogy mit érez most a fiú; ismerte a gyötrelmes fájdalmat, mintha felfeszítenék az ember mellkasát, közszemlére téve a belsejét, de se ideje, se kedve nem volt sajnálni Viktor Krumot.
- Hol van Hermione? - tette fel az első kérdést.
- Nem... tudom - nyögte Viktor a csikorgó fogai között.
- Malfoy... - sziszegte Ron. - A Veritas átok használata illegális- az Azkabanba kerülhetsz miatta.
- Nem érdekel - vetette oda Draco, majd Ron helyett Harryre pillantott. Harry visszanézett rá, arcukon ugyanaz a kifejezés ült - bősz elszántság. Harryn ugyanezt az arckifejezést látni a kviddics meccsek alkalmával, mikor épp eldönti magában, hogy ő most el fogja kapni a cikeszt. Mikor egymás ellen játszottak, Dracót nyugtalanította Harrynek ezen arckifejezése. Most furcsán biztatónak találta.
- Rajta, Malfoy - szólt Harry.
- Kérem - vágott közbe váratlanul Krum. - Én... én is tudni akarom igazságot. Kérem, kérdezz, amit kell.
Draco bizonytalanul visszafordult Krum felé. A fiú sápadt volt, és fájdalmában az ajkát harapdálta, de úgy tűnt komolyan gondolja, amit mond.
- Rendben - mondta Draco még mindig a pálcáját szorongatva. - Viktor - szólította meg. - Mondd el, mire emlékszel a tegnapi napból!
Krum, bár nagy erőfeszítések árán, de lassan beszélni kezdett.
- Reggel Románia ellen játszunk - hörögte. - Vesztünk, és én nagyon mérges vagyok ez miatt. Aztán azért is mérges leszek, mert nem biztosították a játékosok sátrait. Mikor visszatérek a sátramba, egy férfi van ott, és nekem kell kizavarnom őt.
- Miféle férfi? - kérdezte Harry magas hangon.
- Egy teljesen átlagos férfi - felelte Viktor. - Meg kell értenetek, nekünk mindig emberek vannak a sátrainkban - rajongók, meg ilyesmik, betörnek. Ez akart nekem adni egy üveg bolgár bort. Így ittam belőle, mire a férfi elment. Aztán visszajöttem a szobámba, és... - Viktor a padlót kezdte el bámulni. - Elaludtam, azt hiszem. Semmi másra nem emlékszem.
- Viktor - követelőzött tovább Draco. - Mi történt, mikor visszamentél a szobádba? Nem feküdtél le. Hanem?
Krum arca sápadt volt, és izzadtságtól csillogott.
- Nem emlékszem.
Draco most már olyan erősen szorongatta a pálcáját, hogy elfehéredtek tőle az ujjpercei.
- Mit tettél?
Krum megrázta a fejét, és úgy dörzsölte a mellkasát, mintha fájna neki.
- Nem emlékszem!
- Hazudik - közölte Harry tömören.
- Nem lehet hazudni a Veritas átok alatt - halkította le a hangját Draco, és Harryre pillantott. - Én már csak tudom.
- Akkor ez egy felejtés átok - suttogta Ron. - Azt mondja, amit ő igaznak vél.
- Egy felejtés átkot meg lehet törni - mondta Harry komor, és érzelemmentes hangon. - Malfoy. Add ide a kezedet.
- Miért? - kérdezte Draco gyanakvóan. Legutóbb, mikor Harry Draco kezét kérte, megvágta a tenyerét egy zsebkéssel.
- Csak - dünnyögte Harry. - Ha együtt tartjuk a varázspálcát, és úgy hajtjuk végre a bűbájt, talán elég erős lesz, hogy megtörje a felejtés átkot.
- Talán - bólintott Draco. - De talán ahhoz is elég erős lesz, hogy leredukáljuk Bulgária legjobb kviddicsjátékosát egy négyhónapos gyerek szintjére.
- Nem hinném - mondta Harry. - Nem, ha koncentrálunk.
- Na pont erre gondoltam a griffendéles tervekkel kapcsolatban - csattant fel Draco. Ő és Harry olyan közel álltak egymáshoz, hogy láthatta saját magát Harry szemüvegében visszatükröződni. Aggodalmas, és nyugtalan képet vágott. - Miféle terv az, hogy "koncentrálunk"?
- Harry - vágott közbe Ron. Onnan, ahol állt nem hallotta tisztán a beszélgetésüket, de látva barátja arckifejezését, ideges lett. - Harry, nem hiszem...
Harry figyelmen kívül hagyva Ront, előre nyúlt, megragadta Draco bal kezét (gondoltátok volna valaha is, hogy Draco balkezes?), majd összezárta az ujjait a pálca körül. Ahogy így tett, a tenyerén lévő sebhelye hozzáért Dracóéhoz. Draco úgy érezte, mintha bőrét fagyos lándzsával szurkálnák. Szeme egy pillanatra találkozott Harryével, aki ingerültnek tűnt. Ő is érezte, amit Draco.
- Ez egy rossz ötlet - szólalt meg Draco egy rossz előérzettől vezérelve.
Egy újabb hátborzongató pillantás kíséretében Harry, immár mindkettőjük kezében fogva, a pálcát Viktorra szegezte.
- Veritas - suttogta.
Dracónak olyan érzése volt, mintha valaki megrántotta volna a karját. A pálca erősen remegett a kezükben. Draco marka szorosabbra zárult körülötte, amint egy fekete fénysugár csapott ki a hegyéből, majd Krum mellkasának csapódott, majdnem hátra döntve a fiút. Krum felüvöltött a fájdalomtól, térdre rogyott, és a mellére szorította a kezét.
Ron arcára rémület ült ki.
- Harry, mit tettél?
Harry eleresztette a pálcát, letérdelt Krum mellé, és a fiú vállára tette a kezét.
- Viktor - hadarta. - Le akarom ezt venni rólad, amilyen gyorsan csak lehet, de ehhez el kell mondanod, hogy mi történt veled tegnap? Hol voltál múlt éjszaka?
- A meccs után visszamegyek a szobámba - kezdte Krum, és úgy tűnt meglepődött, hogy a saját hangját hallja. Draco tudta, mit érez; a Veritas átok nem csak arra kényszerít, hogy az igazat mondd, hanem arra is, hogy beszélj, beszélj - és beszélj. - Lefekszem az ágyamba. Furcsán érzem magam, és arra gondolok, talán a bortól van. Aztán kopognak az ajtómon. Felkelek, és kinyitom. Az a férfi az, aki a sátramban is ott volt. Rám mutat a kezével, és kimondja az Imperiót.
Ekkor meglepetés áradt szét Viktor arcán. Nyilvánvaló, hogy idáig nem volt tudatában az elmondottaknak.
- Aztán ad nekem egy... egy... kak shte kazhesh tova na Angliyski....
Ron, Draco és Harry bizonytalanul egymásra pillantottak, egyikük sem értette a bolgár szavakat. De Viktor gyorsan visszarázódott.
- Egy üveg, egy palack folyadékot, odaadja nekem, aztán utasításokkal lát el. Felveszem a köpenyemet, és kisétálok az Abszol útra. A Foltozott Üstbe megyek. Itt várok addig, amíg meglátom Hermijjónit belépni az ajtón. - Szavai vágytól telten csengenek. - Nagyon boldognak és csinosnak néz ki. Megkérem, hogy hadd beszéljek vele. Bemegyünk a hátsó szobába. Mikor megfordul, hogy kérdezzen tőlem valamit, én megragadom. Befogom a száját, így nem tud sikoltani, és kényszerítem, hogy megigya a bájitalt.
Krum szemei elkerekedtek a rettegéstől. Draco, Harry és Ron döbbenten meredtek rá, növekvő félelemmel a szívükben.
- Most már csendes, és kezelhető. Azt teszi, amit mondok neki. Megszabadul a vörös hajú lánytól. Visszajön a szobába. Együtt várjuk, hogy a férfi visszatérjen. Miután megérkezik, kezével rámutat Hermijjónira, és ráküldi az Imperius átkot... - Krum elhallgat egy pillanatra. - Ő felsikolt. A férfinak még egyszer rá kell küldenie az átkot. Végül elmegyünk, Hermijjóni és én. Az Odúhoz repülünk. Megvárom, amíg bemegy a dolgaiért, és ír egy levelet Harrynek. Aztán felszállunk a seprűmre, és elrepülünk a King's Cross pályaudvarra. - Viktor hangja egyre rekedtebb lett, hogy vajon a fizikai fájdalomtól, vagy a sokktól-e, azt Harry nem tudta volna megmondani. - A férfi ott vár ránk, mugli ruhában. Átveszi tőlem Hermijjónit. Aztán én visszajövök ide. Mikor felébredek... - Megrázta a fejét. - Semmire nem emlékszem.
- Harry - sziszegte Ron sürgetően. Az ajtó mellett állt, és egyre idegesebb lett az arca. - Harry, valaki ide fog jönni - valaki biztosan meghallotta Krum kiabálását...
De Harry még mindig Viktorra meredt.
- Hova vitte?
- Nem tudom! Nem tudom! Hinned kell nekem. Harry, te tudod, hogy sohasem tennék olyat, amivel fájdalmat okoznék Hermijjóninak!
Harry felállt, és elhátrált Viktortól, aki még mindig az ágy lábánál volt, egy félig ülő, félig fekvő pozícióban, és aki úgy nézett ki, mint akit kifacsartak. Harry maga sem nézett ki jobban - olyan arcot vágott, mint akinek hányingere van. Tett egy lépést Draco felé.
- Talán még egyszer rá kéne küldenünk az átkot - motyogta. - Talán még van valami... talán tudja...
- Nem - szólalt meg Ron váratlanul.
Mindketten megfordultak, és a fiúra meredtek. Ron az ajtónak támaszkodott, és egyszerre tűnt ijedtnek és dühösnek.
- Miért mondta volna el az idegen Krumnak, hogy hova hurcolja Hermionét? - kérdezte. - Nyilvánvaló, hogy csak eszköz volt a kezében. Ha nem volna olyan híres, minden bizonnyal meg is öli. Ha Krum azt mondja, hogy nem tudja, én hiszek neki. És Harry - tette hozzá nyomatékosan. - Fájdalmat okozol neki. Ez nem vall rád. Sajnálom, de titeket túlságosan is felkavart Hermione eltűnése, így azt hiszem, ezt a döntést nekem kell meghoznom. - Felemelte a pálcáját, és Krumra irányította. - Finite...
- Várj - szólalt meg Harry gyorsan. - Még egy utolsó kérdés. Egyetlen egy. - Krumhoz fordult. - Azt mondtad, hogy a férfi Hermionéra mutatott a kezével, mikor végrehajtotta az Imperius átkot. A kezével, nem a pálcájával. Nem használt pálcát?
Krum megrázta a fejét.
- Nem - nyögte. - A kezét használta.
- Akkor egy magid - mondta Draco.
- De az nem egy közönséges kéz volt - szólalt meg újra Krum. - Ő maga nagyon átlagos kis emberke volt. Alacsony és kövér. De a keze ezüstből készült.
Harry Ronra és Dracóra pillantott, akik ugyanolyan rémült arckifejezéssel néztek vissza rá. Harry szólalt meg elsőre.
- Féregfark - nyögte.

*

- Hedvig? - nyöszörögte Hermione a hitetlenkedéstől elakadó lélegzettel.
- Én gyönyörű Hedvigem - mondta a varázsló, aki magát Malazárnak nevezte. Kinyújtotta az egyik kesztyűs kezét, és megérintette vele Hermione haját. A lány nem mozdult, habár az égetett szesz illata marta a torkát.
- Ez nem az én nevem - szólalt meg Hermione. - Én... Rossz embert hozatott ide. Rossz lányt.
- A helyedben nem ellenkeznék vele - hallatszott egy éles, rosszindulatú hang. Hermione elfordította a fejét, és kissé meglepődve nézett végig az ajtóban álló Féregfark alacsony, kövér alakján. Szürke talárt viselt, ezüst keze a jobb ruhaujjából kilógott. Önelégült vigyor játszadozott visszataszító arcán. - Tudod te egyáltalán, hogy kivel beszélsz?
Hermione a tekintetét Féregfarkra szögezte, miközben válaszolt. A férfi nem volt egy kimondott szépség, de legalább meg volt az egész arca.
- Hogy kerültem ide? - követelte és igyekezett határozottnak hangzani.
- Féregfark hozott el nekem - felelte a baljáról egy duruzsoló hang. - Igazán hűséges egy szolga.
- Annyira azért nem - mondta Hermione Féregfarknak remegő hanggal. - Figyelembe véve, hogy két hete még a Sötét Nagyurat szolgálta!
- Most a mesterem mesterét szolgálom - felelte Féregfark. - A leghatalmasabbat a Roxforti Négyek közül, a legrettegettebb varázslót, aki valaha is pálcát forgatott. - Üresen a lányra vigyorgott. - Tudod, kiről beszélek? Elég alacsony szintre esett a színvonal a Roxfortban, ha többé már nem tanítják diákjaiknak a történelmük ildomos ismeretét sem.
Hermione becsukta a szemét.
- Mardekár Malazár halott - mondta. - És a halottak nem jönnek vissza.
- Fáj, hogy ezt hallom tőled, szerelmem - zümmögte a hang a fülébe. Mardekár Malazár hangja - Hermione agya ezt képtelen volt feldolgozni. Ilyen szörnyűség nem történhet meg vele. A férfi feketekesztyűs keze összezárult a lány karján, és az ijedtség melyet a szorítás okozott, eddigi élete legkellemetlenebb érzése volt Hermione számára. Malazár kényszerítette Hermionét, hogy ráálljon a reszkető lábaira, és erővel maga felé fordította a lány arcát. - Oly sokévnyi bolyongás után a szürke űrben - mondta. - Visszahoztál engem a világba.
- Hogy mit csináltam? - zihálta Hermione.
- Te voltál az, aki végrehajtotta azt a bűbájt, ami kiszabadított engem a fogságomból - felelte Mardekár. - Ugye szándékos volt?
Hermione reményt vesztve fordította el tekintetét, és észrevette, hogy Féregfark őt bámulja.
- A Forgószél bűbájod - mondta. - Nagyon ügyes volt. De talán nem a legokosabb. Talán voltak - hangja üresen és fagyosan csengett - előre nem látott következményei.
- Nem értem - mondta Hermione levegő után kapkodva, és tekintete vadul cikázott a két férfi között.
- Hát nem emlékszel? - kérdezte Mardekár, üres szemeivel a lányra meredve. - Mikor megmondtam neked, hogy én sosem halok meg igazán?
- Nem! - felelte Hermione élesen. - Nem emlékszem, mert én nem az vagyok, akinek gondol. - Reménytelenül bámulta az előtte lévő koponyaszerű arcot. - Hollóháti Hedvig halott - mondta. - Már vagy ezer éve halott.
Feleletképpen az egyik kesztyűs kéz előrenyúlt, elkapta, majd megszorította a lány torkát. Egy pillanatra Hermione azt hitte, meg fogja fojtani. Aztán döbbenten vette észre, hogy a férfi az epiciklikus amulettet szorongatja a markában.
- Nyakadban hordozod leszármazottam életét - mondta. - Ahogy régen Hedvig hordozta az enyémet. Mikor felébredtem, az ő szemén keresztül láttam a világot, s a te arcod volt az első dolog, amit megpillantottam. Láttam, hogy szeret téged, úgy, ahogy én szerettem Hedviget. A történelem ismétli önmagát. Láttam Godrikot is a szemén keresztül - vicsorogta Mardekár. - Mikor elhagyott engem Godrikért, tönkretett mindent, amiért dolgoztam, mindent, amit elértem. Nem fogom hagyni, hogy ez még egyszer megtörténjen, szerelmem.
- Én nem vagyok a szerelme - vetette oda Hermione elkeseredetten és dühösen.
- Talán még nem - felelte Mardekár Malazár. - De az leszel.

*

Ginny a konyhában ült, és a falióra ketyegését hallgatta, mikor kinyílt az ajtó. Harry, Ron és Draco kezükben a seprűvel, teljesen kimerülve vánszorogtak be rajta. Illetve Ron és Draco kimerültek voltak, Harry ennél egy fokkal rosszabban nézett ki, úgy tűnt rettenetes megpróbáltatásokon ment keresztül.
Ron és Draco a sarokba hajították a seprűjüket, Harry óvatosan támasztotta neki a falnak a sajátját, nem messze az ajtótól. Ginny a konyhából nézte őt, s a szíve majd megszakadt az elfojtott vágytól, hogy most rögtön odarohanjon hozzá, és erősen átölelje; olyan boldogtalannak tűnt.
Ron odasétált a húgához, és a vállára tette a kezét.
- Jelentkezett? - kérdezte halkan.
Ginny megrázta a fejét.
- Nem.
Egyikükön sem látszott, hogy túlzottan meglepődtek volna.
- Kösz, hogy vártál, Ginny - szólalt meg Harry holtfáradtan.
- Megtudtatok... valamit? - érdeklődött Ginny aggodalmasan.
Harry megvonta a vállát.
- Igen is, meg nem is.
- Jól van?
A kérdést síri csönd követte. Végül Harry szólalt meg:
- Megyek, megmosakszom. Mindjárt visszajövök. - Azzal megfordult, és eltűnt az emeletre vezető lépcsőn.
Ginny kétségbeesett arccal fürkészte Ront.
- Mi történt?
Ron felsóhajtott, majd a konyha falának támaszkodó Dracóra pillantott.
- Beszéltünk Krummal - mondta, és részletesen kifejtette a történteket. - Azt hiszem, igazán szerencsések voltunk - tette hozzá, miután befejezte a beszámolót. - Nem kaptak el bennünket, és mikor levettem a bűbájt Viktorról, úgy látszott, jól van. Semmire nem emlékezett abból, amit a Veritas átok alatt mondott nekünk. Még arra sem emlékezett, miért voltunk ott.
- Kérnem kellett tőle egy autogramot - szólt Draco, és igyekezett derűsnek látszani. - Olyan kínos volt.
- Harry jól van? - kérdezte Ginny, felnézve a bátyjára. Próbált olvasni a szeméből, ahogy azt régen is tette, mikor még fiatalabb volt. Az a szem most azt mondta, hogy "Harry egyáltalán nincs jól, és bárcsak ne érdekelne ez téged."
- Alvásra van szüksége - szólt Ginny. - Nektek is.
- Kétlem, hogy erről meggyőzöd Harryt, de azért sok szerencsét! - fintorodott el Ron.
- Nagyon felzaklatta Hermione eltűnése, igaz? - kérdezte Ginny.
- Viktor zaklatta fel - szólalt meg Draco. - A gondolat, hogy mire képes, ha nyomás alatt van.
Ron keserű képpel nézett Dracóra.
- Mit tudsz? - kérdezte.
- Többet, mint gondolnád - felelte Draco azzal a régi gúnyos, vontatott stílusával. Aztán megvonta a vállát, majd kisétált a bejárati ajtón, és becsapta azt maga után.
- Megyek, megnézem Harryt - mondta Ginny, és nem törődve Ron arckifejezésével felment az emeletre.

*

Draco a Weasley család kertjében állt, és hagyta, hogy az ezüstös holdfény beborítsa, akár egy tejzivatar. Hűvös, esős éjjel volt. A kertben menta, sár és rozmaring illata érződött. Itt semmi sem hasonlított a Malfoy kúrián lévő kertekhez. Azokban állandóan fém, humusz, és vérszag terjengett.
Arcával dél felé fordult, arra, amerre az otthona volt, és a zsebébe nyúlt, majd kissé ingerülten állapította meg: nincs meg a pálcám. Aztán azt gondolta: végül is nem számít. Igaz, hogy magideknek az ő korában nem volt ajánlatos pálca nélküli varázslatokat végrehajtaniuk. Viszont az sem volt ajánlatos, hogy elhagyják az iskolát az éjszaka kellős közepén, azzal a céllal, hogy erős és illegális átkokat bocsássanak híres nemzetközi atlétákra. Súlyosságát tekintve a pálca nélküli varázslat elenyészőnek tűnt a másikkal szemben. Fenébe azzal a hülye szabállyal, gondolta, és felemelte a bal kezét, egyenesen maga elé tartva azt. A holdfény csak jobban kiemelte a tenyerét átszelő sebhelyet, olyan volt, mintha folyékony higannyal lenne odafestve.
Furcsa, hogy Harry pont azt a kezemet vágta meg, amivel varázsolok. És saját magán is azt a kezét választotta. Vajon tudatosan?
Egy vállrándítással elnapolta a kérdést, és erősen koncentrált. Csak arra a tárgyra gondolt, amit akart, elképzelte, hol volt, mikor utoljára látta. A begyűjtő bűbájnál nem számít, hogy milyen messze van a kiszemelt tárgy, de azt tudni kell hozzá, hogy hol van, és ő tudta: az apja íróasztalán. Elképzelte az apja dolgozószobáját, ahogy utoljára látta, a kép pontosan kirajzolódott a fejében, még azt a jellegzetes illatot is érezte melyet a könyvek, konyak és fekete mágia keveréke alkotott. Behunyta a szemét, és felemelte a bal kezét.
- Invito!

*

Ginny Percy régi szobájában találta meg Harryt, amint az ágy szélén ült, amely érintetlen volt, mióta Percy utoljára itt járt. Világoskék takaró volt rajta, amely a sarkoknál is sebészi pontossággal volt betűrve. Harry levette a szemüvegét, és a lábait felhúzva üldögélt, fejét a térdére hajtva.
Ginny leült mellé, és érezte, hogy az ágy besüpped alatta.
- Harry - mondta. - Aludnod kéne.
Harry lassan felemelte a fejét.
- Nem vagyok fáradt.
Ginnyt mindig meglepte, hogy mennyire máshogy néz ki Harry a szemüvege nélkül. Természetesen fiatalabbnak tűnt, de valahogy kevésbé barátságosnak, sokkal gondterheltebbnek. Volt egy mélyedés a szemöldökei között, ami kisimult, mikor a fiú ránézett, és mosolyogni próbált. Ginny eltöprengett rajta, vajon hány évbe telik, míg az a vonal egy állandó barázdává válik, olyanná, amely nem tűnik el arcáról, akár mosolyog Harry, akár nem. Az is eszébe jutott, hogy vajon ő ott lesz-e akkor, hogy lássa?
- Dehogyisnem vagy fáradt - felelte. - Órák óta fent vagy, mérföldeket repültél. Alvásra van szükséged. Semmit sem használsz Hermionénak azzal, ha félúton leesel a seprűdről, és belefulladsz a Csatornába.
- Egyébként se vagyok jó semmire - fakadt ki Harry keserűen. - Az egész az én hibám.
- Nem a te hibád! - erőszakoskodott Ginny. - Hogy lenne a te hibád? Sokkal inkább az enyém, mint a tied - nem szabadott volna egyedül hagynom őt Viktorral a Foltozott Üstben...
- Nem - rázta a fejét Harry. - Csakis miattam rabolta el őt Féregfark. Miattam van veszélyben, mert fontos számomra. Épp úgy, mint Sirius, vagy Ron, és mindenki más, akit szeretek.
- Nos - mondta Ginny, és próbált derűsnek tűnni. - Legalább Malfoy biztonságban van.
Harry nevetést erőltetett magára.
- Szerintem is - felelte, majd félresöpört egy a szemébe lógó hajtincset. - Ginny...
- Kérlek, Harry - könyörgött a lány. - Ígérd meg nekem, hogy alszol egy keveset. Malfoy majd Charlie régi szobájába megy, te meg itt maradhatsz. Aztán reggel megbeszéljük, hogy hogyan tovább.
Harry habozott egy pillanatig, de aztán rábólintott a dologra.
- Igazad van - mondta. - Tudom, hogy igazad van. - A lányra mosolygott, amitől Ginny gyomra görcsbe rándult. - Még egy dolog, Ginny, ha nem bánod; nem igazán szeretnék most egyedül lenni, úgyhogy...
Ginny mozdulatlanul meredt a fiúra.
- Igen? - kérdezte elhaló hangon.
- Megkérnéd Ront, hogy jöjjön fel? Nem igazán van kedvem lemenni, de mindenképpen beszélni szeretnék vele.
- Ó - nyögte a lány. Felállt. - Ó. Hát persze. Én...én felküldöm most rögtön.
Az első emeleten Dracóba ütközött, aki egy hatalmas, zöld könyvet tartott a kezében. Ginny hirtelen erős késztetést érzett rá, hogy teljes erőből bokán rúgja a fiút, de tudta, hogy ez igazságtalan volna, és türtőztette magát.
- Az lesz a te szobád. - mondta, és a folyosó másik végébe mutatott, Charlie szobája felé, ami az övé mellett volt. - Takarók a szekrényben. És ne is kérd, hogy ágyazzak meg neked, mert nem fogok.
Draco kíváncsian meredt a lányra.
- Mi történt? - kérdezte. - Már megint Potteritis? - Nem változtatott az arckifejezésén, de Ginny szinte látta az arca mögött megbúvó önelégült mosolyt, amely csak a felszínre vezető utat keresi.
- Nagyon megvetlek - mondta. - Gondoltam, jobb, ha tudod.
- Mintha érdekelne - felelte Draco, megkerülte a lányt, és elindult a folyosón Charlie szobája felé. Ginny nem mozdult egy pillanatig, csak bámult utána. Valamilyen meg nem fejthető ok miatt most sokkal rosszabbul érezte magát, mint előtte.

*

Valamiféle kamrában állt, a föld alatt - fogalma sem volt, honnan tudja ezt, de tudta. Fekete, zöld és ezüstszínű talárt viselt, és egy pár fekete sárkánybőr csizmát. Anélkül, hogy lenézett volna, tudta, hogy a cipő talpa jó néhány centivel megnöveli magasságát. Ennek ellenére még így is érezte a csizma talpán keresztül, a padlóból áradó pokoli forróságot.
Nem volt egyedül. Félkörben álltak körülötte. Heten voltak. Draco azonnal felismerte őket; kétujjú kezüket, kopasz, fületlen fejüket. Démonok. Ezek fekete és vörös színekben pompázó hosszú köpenyt viseltek, és a legmagasabb, aki a félkör közepén állt, tartott valamit kinyújtott kezében.
Egy hosszú ezüstkardot, amely markolata számtalan zöld ékkővel volt kirakva.
- Azért jöttél ide, hogy alkut köss velünk - mondta a legmagasabb démon.
És Draco hallotta, ahogy megszólal. A hangja nem a sajátja volt, hanem egy sokkal idősebb férfié.
- Igen, azért.
- És tudod, mit von maga után az alku?
- Megadom nektek, amit csak akartok - mondta Draco-aki-nem-is-Draco. - És ti cserébe ideadjátok nekem a kardot.
- Ezzel a karddal egy ember csodákat vihet végbe - szólt a démon.
- Nem érdekelnek a csodák - ellenkezett a Draco-aki-nem-is-Draco. - Engem az erő érdekel. Nekem azt mondták, hogy a kard hatalmas erőt ad nekem. Igaz ez?
- Meglehet hogy túl nagyot - felelte a démon.
Az álom-Draco felnevetett.
- Azt nem hinném - mondta.
- Azt viszont el kell hinned, hogy mindennek meg van a maga természetes egyensúlya - kezdte a démon. - A haszon az egyik oldal, a fizetség a másik. Nagy haszonra tehetsz szert e kard által, de előbb fizetned kell érte.
És Draco érezte, hogy a kezét - ami tömörnek, és valódinak tűnt, egyáltalán nem olyannak, mint az egy álomban megszokott - a torkához emeli, kihúzza a tűt, amely eddig összetartotta a talárját, majd leveszi magáról a köpenyt, és az inget, ami az alatt volt, szabaddá téve ezzel a mellkasát.
- Vedd el a fizetséget - mondta.
A démon kinyújtotta a kezét, és begörbítette hosszú ujjait. Aztán a démon a kezét belemélyesztette Draco mellkasába, olyan könnyedséggel, ahogy egy bokszoló tör magának utat egy kartonfalon keresztül. A fájdalom azonnali, intenzív és rettenetes volt, de csak egy pillanatig tartott. Draco felkiáltott, és a démon visszahúzta a kezét és immár vérfoltos markában tartott valamit - valamit, ami gyengén izzott és pislákolt, akár a gyertyafény.
A démon elmosolyodott. A metszőfogai hosszúak, élesek és hegyesek voltak.
- A kard a tiéd - mondta. - A pokol ezáltal kielégíttetett.
- Malfoy! Malfoy! Ébredj!
Valaki a vállánál fogva tartotta és erősen rázta. Draco megpördült, kezét az arca elé kapta. Halványan érzékelte, hogy valaki sikoltozik. Kezek rángatták a karjait, próbálták elhúzni azokat az arca elől.
- Ébredj! - ismételte a kétségbeesett hang, majd: - Malfoy, kérlek!
Kinyitotta a szemét. A sikoltás abbamaradt, és hirtelen nyomasztó csend támadt. Én sikoltottam, jutott el Draco tudatáig. Én voltam az.
Sötét volt a hálószobában. Az egyetlen fényforrás az ablakon beáradó ezüstös holdfény volt: megvilágította a föléje hajoló lány alakját, az aggódó, sötét szemeket, a hosszú, hullámos hajat. A homályban egészen olyan volt, mint...
- Hermione? - suttogta Draco félálomban.
- Nem, Ginny vagyok.
Draco lassan leeresztette a karjait az arca elől.
- Hát persze - mondta. - Te nem is lehetnél ő. Ő a keresztnevemen szólít. - Pislogott egyet, majd a lányra meredt. - Mit csinálsz te itt?
- Mit csinálok itt? - visszhangozta Ginny ingerülten. - Úgy visítottál, akár egy sikító szellem, azt csinálom itt. Azt hittem, valaki éppen meg akar ölni. Nézd csak meg, hol vagy, Malfoy.
Draco felült, és meglepetten nézett körbe. Már nem az ágyon volt, hanem valahogy a padlóra került, félig-fekve, belegabalyodva a lepedőjébe. Nem emlékezett rá, hogy mikor esett le az ágyról, de arra sem emlékezett, hogy sikoltozott. Egyedül az álmára emlékezett. Beszívta a levegőt a fogai között, mikor eszébe jutott a fájdalom, ahogy a démon keze belemélyedt a mellkasába. A hőség. A kard.
Mikor Ginny újra megszólalt, a hangja bizonytalanul csengett.
- Malfoy...
- Mi van?
- Te vérzel.
Draco riadtan pillantott le, és meglátta a tányér méretű vörös foltot, amely az ingjén, pontosan a szíve felett helyezkedett el. A kezét rátette a foltra, s mikor elhúzta azt, az vörös volt. Ez friss vér volt, nem alvadt.
Felpillantott Ginnyre.
- Szólj Harrynek, hogy jöjjön ide - szólt rekedten.
Ginny feltápászkodott, és elindult az ajtó felé.
Már félúton volt, mikor Draco utána szólt.
- Várj!
A lány megfordult. Draco a takarók között térdelt. Levette az ingét, és a mellkasát nézte, ami még sápadtabbnak tűnt a holdfényben, mint a teste többi része. Teljesen ép volt, egy karcolást sem lehetett felfedezni rajta.
- Felejtsd el - mondta. - Azt hiszem, jól vagyok.
- Az nem... a te véred volt? - kérdezte Ginny elkerekedő szemekkel.
Draco felnézett a lányra, és a holdfényben fagyos szikrákat szórt a szürke szeme.
- Nem tudom. De van egy sejtésem. És egyáltalán nem tetszik.
- Kapcsolatban van a rémálmoddal?
- Igen - felelte Draco, majd megrázta a fejét. - Úgy értem, nem. Úgy értem, nem vagyok benne biztos, hogy az egy rémálom volt. Azt hiszem, inkább egy visszapillantás. Vagy talán egy hallucináció. Esetleg egy visszapillantás miközben hallucináltam. Ez lehetséges?
Ginny érezte, hogy még inkább elkerekednek a szemei.
- Szólnom kellene Harrynek - mondta, de Draco megrázta a fejét.
- Ne zavard Pottert - szólt. - Csak ülj itt velem még egy percet.
Ginny habozott. Nagyon nehéz volt Draco arcából olvasni. A sötétben úgy világítottak a fiú szemei, akár a macskáé. Lassan odasétált, és leült Draco mellé a takarókra. Ránézni viszont nem akart, mert Dracón nem volt rajta az inge, és ettől furcsa érzése támadt, úgyhogy inkább az éjjeliszekrényre meredt, és kimondta az első dolgot, ami az eszébe jutott.
- Fáj?
- Mikor aludtam fájt - felelte Draco. - De már nem. - Most ismét lepillantott az ingére; aminek az elején már sötétvörös folt virított. Vér volt a kezein is. Ginny kíváncsian nézett rájuk, és valami furcsát vett észre. Majdnem ugyanolyan kezei voltak, mint Harrynek - ugyanaz a forma, ugyanazok a lerágott körmök, ugyanazok a hosszú ujjak, ugyanolyan hegyes összeilleszkedése a csontoknak. Elégszer, és elég figyelemmel nézte már Harry kezeit ahhoz, hogy memorizálja azokat; és bármikor felismerje őket. A megegyező hegek csak fokozták a furcsaságot.
Ginny előre nyúlt, és megérintette a fiú bal tenyerén lévő sebhelyet.
- Hogy szereztétek ezt Harryvel?
Draco a lányra pillantott.
- Ron nem mondta el?
Ginny megrázta a fejét.
Draco ismét lepillantott az ingére.
- Baleset egy éles kártyacsomaggal - mondta. - Nem szeretünk beszélni róla. Túl fájdalmas emlék.
Ginny elfintorodott.
- Tudod, hogy mi az a dolog, amit utálok benned, Malfoy?
Draco vigyorogva pillantott fel.
- Ez megdöbbent - szólt. - Megdöbbent, hogy csak egyetlen dolgot utálsz bennem. Azt hittem, egy egész listád van, talán számozva, amelyen több ezer sérelem szerepel.
Ginny hirtelen érezte, hogy a szája mosolyra húzódik, és ez megrémítette. Miért mosolyog ő Draco Malfoyra? Ez rossz. Hirtelen eszébe jutott, hogy mit is látna Ron, ha most hirtelen betoppanna - a padlón térdepelt egy félmeztelen Draco Malfoy mellett, egy rakás lepedő, meg takaró között, és úgy mosolyogtak egymásra, mint két régi barát.
- Elmegyek Harryért - mondta sietősen, talpra ugrott, majd lesimította a hálóingét.
- Ne - kérlelte Draco. - Nem annyira fontos.
- Az ingedet fantom vér borítja - fakadt ki Ginny. - Azt hiszem, ez megér annyit, hogy felébresszem Harryt.
- Felejtsd el - mondta Draco olyan hangon, ami eldöntötte a vitát. - Csak adj nekem egy másik inget, megteszed?
- Egy inget? - visszhangozta Ginny hitetlenül.
- Inget. Rengeteg bátyád van, biztosan van egy rakás ing a házban.
Ginny penge vékonyra húzta a száját, majd kilépett a szobából. Mikor visszatért, Mrs. Weasley egyik híres pulóverét belehajította Draco ölébe.
- Rózsaszín - morogta durcásan Draco. - Utálom a rózsaszínt.
- Jó éjt, Malfoy - köszönt el Ginny, és becsukta maga után az ajtót.

*

A következő reggel Ginny és Ron már ébren voltak, mikor Harry lement reggelizni. Az egyik zöld pulóvert viselte, amit még Mrs. Weasleytől kapott, évekkel ez előtt. Már kicsi volt rá, az ujjak vége alig érte el vékony csuklóját. Lehuppant a Ginny melletti székre, kezébe vett egy kanalat, és kedvetlenül turkálni kezdett a tányér zabkásában, amit a lány tolt eléje. Ron épphogy csak felpillantott, és bólintott; a Reggeli Próféta olvasásával volt elfoglalva.
- Valami hír? - kérdezte Harry.
- A dementorok még mindig nincsenek meg - felelte Ron, miközben beleharapott a pirítósába. - Volt pár bejelentés, hogy látták őket egy déli varázslóváros közelében, de aztán Percy cáfolta a híreket. - Felhorkant. - Mindig csak Percy.
Ginny megvonta a vállát.
- Képzeld csak el, hogy dementorokat látsz a saját városodban - mondta. - A saját kertedben...
Mindannyian aggódva kémleltek ki az ablakon.
- Ginny, ne - csattant fel Ron ingerülten.
De Ginnynek addigra már eszébe jutott miről akart beszélni.
- Harry - szólt. - Valami baj van Malfoyjal.
Ron és Harry kíváncsian meredtek rá. A lány elszánt tekintettel vajazta a pirítósát.
- Valami komolyabb, mint általában? - kérdezte Harry.
- Igen - felelte Ginny határozottan. - Múlt éjjel álmában olyan hangosan kiabált, hogy felébredtem rá. Ez előtt még soha senkit nem hallottam így kiáltozni. És aztán, mikor átmentem a szobájába, a padlón feküdt, és tiszta vér volt az inge.
- Vérzett? - kérdezte Harry.
- Te bementél a szobájába? - kérdezte Ron, aki hirtelen riadtnak tűnt.
- Igen, és igen - felelte Ginny. - De nem a hálószobás rész volt a sztori lényege. A kiáltozás és a vér, az volt a lényeg. - Megvonta a vállát. - Felismerem, ha fekete mágiával találkozom - mondta, ezúttal sokkal halkabban. - És őt teljesen körbe veszi.
- Ott maradtál vele a szobájában? - kérdezte Ron.
- Ron, figyelsz te rám egyáltalán? - csattant fel Ginny.
- Ott maradtál, igaz? - fakadt ki Ron rémülten. - Ginny! Malfoy?
- Egész jól hangzik - álmodozott a húga egy szadista vigyor kíséretében. - Ginny Malfoy.
- Ginny - prüszkölt fel Ron. - Azt akarom, hogy... ígérd meg... te nem fogsz... ugye, nem...? Malfoyjal nem!
Ginny beleharapott a pirítósba, majd megvonta a vállát.
- Csak azt sajnálom, hogy titokban kell tartanunk a szerelmünket - mondta.
- Ginny, ne hergeld Ront - szólalt meg Harry elrejtve egy mosolyt. - Ron, ne légy hülye. Biztos vagyok benne, hogy Ginny nem maradt tovább Malfoy szobájában, mint ameddig muszáj volt. Ginny, hogy érted, hogy fekete mágia vette körbe? Jól van?
Ginny összeráncolta a szemöldökét.
- Ez csak egy érzés - felelte. - Mióta voltunk a Titkok kamrájában, furcsa, fagyos érzés kerít hatalmába, ha fekete mágia van a közelemben. Ugyanezt éreztem Hermionénál az Abszol úton, miután találkozott Viktorral. És Malfoynál is.
- Nos, ez nem túl meglepő - szólt Ron. - Úgy értem, egész életét fekete mágia közelében töltötte. A Zsebpiszok közben lófrál.
- Talán - felelte Harry, és beleharapott az öklébe, ahogy mindig, mikor elmerült a gondolataiban.
- Gondolod, hogy veszélyes? - kérdezte Ron reménykedve.
Valamiért, Harry akaratlanul is a kardra gondolt, az Eredendő Gonosz talizmánjára. És a hidegre, amely Draco kezéből áradt, mikor végrehajtották Krumon a Veritas átkot.
- Nem hiszem.
- Mégis - mondta Ron, miközben a pirítósos tányér felé nyúlt, - nem zárhatjuk ki, hogy ő egy elvetemült, hidegvérű... - Ginny felszisszent. Ron felpillantott, és meglátta, hogy Draco ott áll az ajtóban. Mrs. Weasley bolyhos rózsaszín pulóverét viselte, a kezében pedig egy vastag zöld könyvet tartott. - Ó. Ööö... pirítóst? - fejezte be Ron sután, és felajánlotta a tányért Dracónak.
- Sok mindennek hívtak már - szólt Malfoy a tányérra meredve. - De elvetemült, hidegvérű pirítósnak még sosem.
Ron rettenetesen zavarba jött.
- Bocs, Malfoy - motyogta. - De Ginny...
- Elmesélte nektek a múlt éjjel történteket - folytatta Draco Ron helyett, és hűvösen pillantást lövellt a lány felé. Ginny nem nézett félre. Igaza volt a rózsaszínnel kapcsolatban, gondolta. Ez nem az ő színe. Rémesen állt a világos bőrszínével, és ezüstszín hajával, leginkább egy rózsaszín születésnapi fagylalttortára emlékeztetett. - Rémálmom volt - mondta Draco. - És akkor mi van?
- Nekem állandóan rémálmaim vannak - jegyezte meg Harry. - De én általában nem szoktam csurom véresen felébredni.
- Az, hogy csurom véresen, egy kicsit túlzás - húzta össze a szemöldökét Draco, miközben leült az asztalhoz. - Inkább csak... összevérezve.
- Ja, akkor jó - tárta szét a kezét Ron gúnyosan. - Akkor nem is számít, az egyáltalán nem furcsa.
- Pontosan - bólintott Draco, majd figyelmen kívül hagyva Ron mérhetetlenül ingerült tekintetét Harryhez fordult. - Potter - mondta. - Van egy ötletem. - Ekkor mutatóujját feltartva Ron felé mutatott, aki láthatóan mondani akart valamit. - Kímélj meg a gúnyos megjegyzéseidtől.
- Oké - felelte Harry. - Mi az?
- Az epiciklikus amulett - mondta Draco. - Az én epiciklikus amulettem. Még sosem próbálták ki, de elméletben, bárhol vagyok is a Földön, Hermione meg tud találni vele. Tudom, hogy a Roxforton belül képes volt, mert néhányszor használta.
- De az csak akkor működik, ha ő próbál megtalálni téged - vetette ellen Harry. - Fordítva nem.
- Ha csak egy epiciklikus amulett van, akkor ez igaz - szólt Draco, és felemelte a zöld könyvet, ami a kezében volt, a tárgyat, amelyet tegnap éjjel gyűjtött be magának. Az apja Epiciklikus mágia rejtelmei című könyvét tartotta a kezében. - De ha készítünk egy másik amulettet, a két amulett megtalálja egymást.
Harry, Ron és Ginny némán meredtek rá.
- Másik epiciklikus amulettet? - kérdezte Harry elhalón. - De az nem túl bonyolult és veszélyes?
- Nem igazán - felelte Draco. - Egy kissé már túl idős vagyok hozzá, hogy igazán hatékony legyen, de ehhez talán elég lesz. És ráadásul saját akaratomból adok magamból egy részt, ez is számít.
- Ez azt jelenti, hogy ki kell ütnünk az egyik fogadat? - kérdezte Ron feltámadó lelkesedéssel.
- Én egy hajtincsre gondoltam - fintorodott el Draco, - és azt szeretném én látni, hogy megpróbálod kiütni a fogam, Weasley.
Harry figyelmeztetőn köhögött egyet.
- Mindenünk megvan, ami a bűbájhoz kell?
- Nem egészen - vallotta be Draco. - Egyelőre legalábbis nem. Szükségünk van még fekete ürömre, egy kis farkasölőfűre, és egy thessala szemgolyójára.
- Egy minek a mijére? - kérdezte Ginny.
- Egy thessala szemgolyójára - magyarázta Draco. - Olyan bűbájoknál szokták használni, amelyek átváltozással, átalakulással kapcsolatosak. A szellemáthelyezéshez szükséges. A használata nem nehéz, hozzájutni viszont annál inkább. Apám valószínűleg tartott egyet otthon, de fogalmam sincs, hogy hol.
- Akkor honnan szerzünk? - kérdezte Harry. - Ez egy olyan dolog, amihez az Abszol Úton hozzá lehet jutni?
- Nem éppen - rázta a fejét Draco. - Ez inkább egy olyan dolog, amit az Átváltoztatástan tanárunk irodájában kell keresni.
- Lupin - mondta Harry. - Ő sosem adna kölcsön nekünk ilyesmit.
- Igaz - bólintott Draco beleegyezően. - Éppen ezért kell betörnünk, és elhoznunk. Egyébként is vissza kell mennünk az iskolába, és ha már úgyis ott vagyunk...
Harry pislogott egyet.
- Vissza kell mennünk az iskolába?
- Hát persze - felelte Draco olyan hangon, mintha ez nyilvánvaló lett volna. - El kell hoznunk a kardomat.
Harry nagy csikorgás közepette hátrébb lökte a székét az asztaltól.
- Szó sem lehet róla - mondta határozottan. - Azt a dolgot nem visszük magunkkal.
Draco szürke szemei dühös szikrákat szórtak.
- Miért nem?
- Csak - felelte Harry olyan hangon, mintha ez nyilvánvaló lett volna. - Mert gonosz. Egy gonosz tárgy, és nem akarom a közelemben tudni.
- Az egy nagyon erőteljes fegyver - ellenkezett Draco. - Olyan ereje van, amit el sem tudunk képzelni.
- Naná - bólintott Harry. - Mert olyan rettenetes ereje van.
- Nem tudhatod - ellenkezett Draco. - Még Lupin sem tudja. Azt mondta, előbb be kell fejeznie a teszteket. Ráadásul az egy magid penge - tette hozzá - Én magid vagyok, és az a kard már generációk óta a családom tulajdonában van, és én akarom.
Harry fejében hirtelen felcsendültek Hermione szavai, valami, amit két hete mondott neki - vagy még annyi sincs?
Dumbledore nem azt mondta, hogy a legtöbb ember olyasmit kíván, ami rossz neki?
A legtöbb ember - felelte Harry. - De nem mindenki.
- Malfoy... - kezdte volna, de Draco felpattant az asztaltól, és dühtől pirosan meredt rájuk.
- Nézd - mondta. - Azt nem tudom, hogy mivel van dolgunk, ahogy te sem. De abból, amit eddig láttunk, abban egyetértünk, hogy ez valami nagyon-nagyon sötét mágia. Ez a kard egy ajándék, Potter. Bármit képes megölni. Általa még a Sötét Nagyúr is elpusztítható. Lupin is megmondta.
Most Harryt öntötte el a harag.
- Nem emlékszel a könyvre? - csattant fel. - Viselheted a kardot, de megvan az ára.
- Én egy Malfoy vagyok - mondta Draco. - Mi nem kérdezősködünk az ár felől. - Elvigyorodott, az arca mégsem tükrözött boldogságot. - Az ár nem számít.
- Ez nem olyan biztos - felelte Harry.
Ginny tekintete ide-oda cikázott a két fiú között. Draco és Harry egymásra meredtek, Draco arcán a düh vörös foltjai gyulladtak ki, míg Harry holtsápadt volt.
- Mi van, ha nem csak te fizeted meg az árát, Malfoy? - kérdezte Harry síri hangon. - Mi van, ha valaki másra hárul a tartozás? Mi van, ha éppen... - Majdnem kimondta, hogy "Hermionéra", de nem akart olyan lenni, mint Draco, nem akarta eszközként felhasználni Hermione nevét, hogy legyőzze az ellenfelét. - ...rám? - fejezte be.
Draco szemei csillogtak.
- Vállalom a kockázatot - mondta.
Ez alkalommal Ron volt az, aki megszólalt.
- Hogy te mekkora egy szemét vagy, Malfoy - mondta közömbösen.
Draco nem nézett rá, még mindig Harryt bámulta.
- Mi van, ha veszélyben van, és a kard az egyetlen esélyünk, hogy kiszabadítsuk? - kérdezte. - Vállalnád a kockázatot, hogy valami esetleg történik vele, amit elkerülhettünk volna, ha nem vagy olyan finnyás?
Harry keze összeszorult az asztal lapja körül, és nagy erőkifejtésre volt szüksége, hogy megszólaljon.
- Finnyás - visszhangozta hűvösen. - Remélem, eszedbe jut ez akkor is, mikor majd az egyikünk holtan fekszik valahol.
Egy percig néma csöndben ültek, majd Draco, anélkül, hogy Harryre nézett volna, azt mondta:
- Ha nem bízol bennem, talán inkább nélkülem kéne menned. - A hangjában volt valami, ami egyszerre sugárzott sóvárgást és dühöt. Ginny kételkedett benne, hogy Draco tudta volna milyen vágyakozóan hangzott az, amit mondott. Ha tudta volna, talán meg sem szólal.
- Nem bízom benned, Malfoy - mondta Harry halkan. - De nélküled sem akarok menni.
Dracon megkönnyebbülés futott végig.
Harry lepillantott a kezén lévő sebhelyre, majd visszanézett Dracóra.
- Ha valamire rájöttünk abból, amit Krummal tettünk, akkor az az volt, hogy együtt sokkal nagyobb az erőnk, mint egyedül. Talán igazad van abban, hogy használjunk fel minden eszközt.
- Igazam van - felelte Draco felszabadultan. A feszült légkör ugyanolyan gyorsan tűnt el, mint ahogy kialakult. - Majd meglátod - mondta Harrynek. - Visszamegyünk az iskolába, és megszerezzük azt a kardot, aztán megkeressük Hermionét.
Felegyenesedett, és fagyos elszántsággal így szólt: - Nem érdekel, mit kell tennem; nem érdekel, ha maga a Sötét Nagyúr rabolta is el - ha bármi baja esik, akármi, olyan finom porrá zúzom össze, hogy használhatjuk akár instant leves pornak is.
Draco elhallgatott. Harry, Ginny és Ron egyaránt sajátságos arckifejezéssel meredt rá.
- Oké - mondta. - Ez egy kicsit durva volt, ugye?
Harry bólintott.
- Hát, tudod a leves nem olyan félelmetes, Malfoy.
- Ezt leszámítva viszont, nagyszerű beszéd volt - vetette közbe Ginny bátorítóan.
- Azt hiszem, ebben még mindig jó vagyok - szólt Draco, habár a tekintetéből már egy elég nagy adag elszántság elpárolgott.
- Én meg azt hiszem, te még mindig egy őrült vagy - mondta Harry. - És talán gonosz is. De ugyanakkor nagyon határozott is, ezt csodálom benned. - Elmosolyodott. A mai napon először. - Jól áll neked, Malfoy.
- Igen, jól - bólintott Ginny beleegyezően, egy kissé váratlanul. - De az a pulóver viszont nagyon nem.

*

- Nézd csak, Ron - vigyorodott el Ginny. - Malfoy esszencia. Magenta színű.
Pálcájával a fortyogó üst felé bökött, és felpillantott Ronra. A fiú Harry ágyának végén ült, és azon "iparkodott", hogy ásítás nélkül zúzza össze a mozsártörővel a kőtálkában lévő bogárhéjakat. Reggeli után rögtön seprűre pattantak, és még kora délelőtt megérkeztek Harry és Draco iskolájába. Mind a négyük seprűje a Harry ágya melletti falnak volt támasztva.
Eközben Draco és Harry lelopóztak a lépcsőn, hogy betörjenek Lupin irodájába. Harry magával vitte a láthatatlanná tévő köpenyt is, biztos, ami biztos. Ginny meg akarta tőlük kérdezni, hogy mi lesz, ha Lupin rajtakapja őket bent az irodájában, de aztán meggondolta magát. Végül is az ő dolguk, hagyta annyiban. A bájitalkészítés ellenben az övé. Mindig is jó volt ebből a tárgyból az iskolában, és ez egy meglepően egyszerű recept volt.
A bonyolultabb része majd később jön, mivel az epiciklikus eljárás egy bájital, egy bűvölet és egy átváltoztató bűbáj közepesen bonyolult kombinációja volt. Pillanatnyilag a bájitalból, mely az első része volt a procedúrának, kulcsfontosságú összetevők hiányoztak, habár már volt benne pár csepp Draco véréből. Az amulett maga a fiú hajából fog készülni. (Már adott is egy tincset ebből a célból, s az olyan puha és ezüstös volt, hogy nehezen volt hihető, az egyáltalán emberi haj.)
- Az nem magenta - nézett fel Ron egy újabb hatalmas ásítás közepette. - Az fukszia. És elég szörnyen néz ki.
- Ron, azokat a bogarakat morzsolni kell, nem agyoncsapni - szidta le Ginny.
- Na ne mondd - mondta Ron rosszkedvűen. - Egyszerűen nyomaszt az érzés, hogy ezt mind Malfoy kedvéért csináljuk. Én még mindig utálom a pofáját, akármit is mondjon Harry.
- Ezt Hermione kedvéért csináljuk, Ron - sóhajtott Ginny. - Miért nem adod ide azt a mozsarat, addig te kavargathatod a bájitalt? Egyébként is készen vagy vele.
Ron szívesen beleegyezett. Mikor épp helyet cseréltek, kinyílt a hálószoba ajtaja, és a két szemlátomást feldúlt fiú lépett be rajta.
- Ott van! - fakadt ki Harry széttárva a karjait. - Miért van ott? Nem kéne neki tanítani ilyenkor vagy valami?
- A hülye - szólt Ron. - Miért is lóg állandóan a saját irodájában?
Harry gondolkodón beleharapott az öklébe.
- El kell onnan csalnunk - mondta. - De hogyan? Ha közülünk csinálja valaki, rá fog jönni, hogy csak be akarunk jutni, hogy megszerezzük a kardot. És - tette hozzá, - milyen igaza volna.
Draco, aki eddig oda-vissza járkált a szobában, most hirtelen megtorpant.
- Van egy ötletem - szólt. - Ó, most meg egy újabb.
Amint Ron kíváncsiságtól hajtva a fiú felé fordult egy kissé meglökte az üstöt, amitől egy kevés folyadék fröccsent a padlóra.
- Most meg már bosszús vagyok - mondta Draco. - Weasley, viszed a szerencsétlen kezedet attól a bájitaltól! Tudod, az a lelkem, amivel te ott piszmogsz. Az életem esszenciája, a létem, ez...
- Egy mesés, új tisztítószer! - közölte Ron, mikor lepillantott. Ahova a bájital esett, egy lyuk jelent meg a szőnyegen, és félig már az alatta lévő követ is szétmarta. - Még sosem láttam ilyesmit. Nagyon erős méreg.
Mindannyian némán meredtek maguk elé.
- Visszautasítom annak a lehetőségét, hogy ez esetleg tükrözi a személyiségemet - szólt Draco az elszenesedett szőnyegre nézve.
- Ahogy akarod - mondta Harry. - Mi is volt az ötleted?
Draco szórakozott tekintettel pillantott rá.
- Majd meglátod, Potter - mosolyodott el, és elindult az ajtó felé. - Maradj itt, mindjárt visszajövök.

*

Fleurnek saját szobája volt az iskolában, ami pillanatnyilag tele volt lehetetlenül kicsi - és legalább annyira lehetetlenül törékeny - élénk színű pillangókkal, amit a lány a saját szórakoztatására varázsolt elő. Mikor Draco belépett, tizenöt kék lepke repült a hajára, és számtalan rózsaszín a vállára.
- Ó - lelkendezett Fleur fátyolos tekintettel. - Milyen imádni váló.
Dracónak hatalmas erőkifejtésébe került, hogy ne ordítsa el magát: Szedd le rólam ezeket a nyomorult lepkéket! Ehelyett így szólt:
- Szeretnék kérni tőled egy szívességet. - Nyomatékosan Fleur szemébe nézett, aki az ágyán ült, maga elé kinyújtott lábakkal, és azon fáradozott, hogy pálcája segítségével a rózsaszín különböző árnyalataivá fesse a lábán a körmeit. - Ki kellene csalnod Lupin professzort az irodájából. Csak pár percre - tette hozzá, látva a lány kétkedő pillantását. - Ugyan már, azt hittem, tetszik neked.
- Tetszett - bólintott Fleur, miközben mályvaszínűvé változtatta a bal nagylábujját. - De azóta méhrlegeltem a 'elyzetet. Nágyon jóképű, de egy kisit köpcös.
Draco idegességében az ajkába harapott.
- Fleur, az a fickó egy vérfarkas. Már hogy lenne köpcös?
- Unálmás - mondta Fleur határozottan. - Unálmás, begyöpösödött és angol. Nem úgy, mint te - tette hozzá gyorsan. - Te angol fiú vagy, de fránciá ösztönök vezérelnek - vigyorodott el. - És véla is van a véredben. Te nem vagy unálmás. De Lupin, ő megtölt engem unálommal.
- Csak mint tanár ilyen a személyisége - vágta rá Draco, és remélte, hogy úgy hangzik, mint aki tudja, miről beszél. - Nappal talán köpcös, de éjjel iszik, csajokra vadászik, és verekszik.
Fleur pöttöm orra felhúzódott a rosszalló szemöldökráncolástól.
- Nem 'iszek neked - mondta.
- Ugyan már, Fleur. Tedd meg a kedvemért - kérlelte Draco, és érezte, hogy összerándul a gyomra. Csak az Isten tudja, hogy mit fog cserébe kérni a lány. - Kérlek!
A lány hosszasan gondolkozott, majd felállt, és hátravetette hosszú, ezüstszín haját.
- Jól van - mondta egy kissé durcásan. - Megteszem a kedvedért. De te... - Gyengéden a fiú vállára tette a kezét, és talán egy perccel is tovább ott hagyta, mint kellett volna. - Te tartozol nekem, Draco Malfoy.

*

- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? - kérdezte Harry kétkedve.
Draco kényelmetlenül mocorgott a láthatatlanná tévő köpeny alatt, amely akármilyen nagy is volt, kisebb gondot okozott, hogy mind a négyüket elrejtse, míg a folyosón várakoztak.
- Miért ne lenne az? - kérdezett vissza Draco.
- Nos - töprengett Harry. - Ha nem működik, akkor bajban vagyunk, ha működik, akkor...
- Akkor Lupinnak egy kis izgalomban lesz végre része - vágta rá Draco. - Szívességet teszünk neki, de tényleg. Ez jó dolog.
- Ez NEM jó dolog - fakadt ki Ron, és a testetlen hangja félőrülten csengett.
- Miért nem?
- Mert ő már eléggé idős, és ez nem szép dolog - felelte Ron határozottan.
- Nem is olyan idős - mondta Ginny.
A köpeny felsuhogott, mikor Harry, Ron és Draco megpróbáltak Ginny felé fordulni, azonban rájöttek, hogy ez lehetetlen. Harry ennek ellenére biztos volt benne, legalábbis a lány hangjából ítélve, hogy Ginny somolyog.
- Nem annyira idős - hangsúlyozta a lány.
- Ginny - csattant fel Ron figyelmeztetően.
- És valójában, a maga módján, még vonzó is - folytatta Ginny.
- Nem beszélgethetnénk inkább a kertben ólálkodó dementorokról? - próbálkozott Ron. - Csak mert ettől bedilizek.
Ebben a pillanatban Fleur fordult be a sarkon. Formára igazított ezüstszín talárt viselt. A rejtekhelyük irányába kacsintott, amint megállt Lupin ajtaja előtt és bekopogott. Látták, amint benyitott az ajtón, és bedugta a résen a fejét. Azt nem hallották, hogy mit mondott, de nem telt bele sok idő és Lupin odalépett az ajtóhoz. Arcán egyszerre tükröződött zavartság és őszinte meglepettség.
- Miért nem beszélhetünk a házi feladatodról az irodámban? - kérdezte, miközben kilépett a folyosóra, és becsukta maga mögött az ajtót.
- Csák sokkal khellemesebb séta közben beszélgetni - felelte Fleur, amint a kezét a férfi karján nyugtatta.
- Ha úgy véled - mondta Lupin rendkívül kétkedve.
- Mondta már magának váláki, 'ogy nágyon jó tanár? - kérdezte Fleur, miközben elvezette Lupint a folyosón.
- Ó, igen, mindig ezt hallom - felelte a férfi épp akkor, mikor tudta nélkül elhaladt Ron, Draco, Harry és Ginny négyese mellett.
- És ázt mondta már magának váláki, 'ogy nágyon vonzó is?
- Nos, Dumbledore egyszer említett valami ilyesmit, de ez a dolgozóknak rendezett újévi parti után volt, és egy kicsit becsípett a vajsörtől...
Lupin hangja elhalt, és ők elindultak.
Habár nem látta a többiek arcát, Harry érezte, hogy körülötte mindenki rázkódik a nevetéstől. Még Ron is nevetett. Egy kissé olyan volt, mint belekerülni egy mini-földrengésbe.
- Pszt - suttogta Harry, miközben igyekezett visszatartani a belőle is fel-feltörő kacagást. - Pszt, várjatok, míg beérünk az irodába...
Amint beértek az irodába, Harry ledobta magukról a láthatatlanná tévő köpenyt. Draco szinte sírt a nevetéstől, majd az asztalra borult.
- Szinte imádom ezt a Fleurt - mondta, mikor végül sikerült visszanyernie az önuralmát. - "Mondtá máhr magának váláki, 'ogy nágyon vonzó is?"
- Az a szegény fickó nem érdemelte meg, hogy így kihasználjuk - rázta a fejét Ginny.
- Mindez csak a jó ügy érdekében történik, Ginny - vigyorgott Ron. Akármennyire is féltékeny volt régen Fleurre, az érzés mostanra úgy tűnt, teljesen elmúlt. - Hé, Malfoy - tette hozzá. - Mit művelsz?
- Beszerzem a hozzávalókat - felelte Draco, amint leguggolt Lupin könyves szekrénye mellett. - Ez az... megvan! - Előhúzott egy kis kék üvegcsét, kihúzta a dugóját, beleszagolt, majd elfintorodott. - Farkasölőfű - mondta, majd átnyújtotta Harrynek, aki rásandított az üvegcsére mielőtt továbbadta volna Ginnynek. - A fekete üröm fentebb van... És itt van... a thessala szemgolyója.
- Az egy hógömb, Malfoy - mondta Harry. - De azért szép próbálkozás volt.
A gömbben lévő nimfa Dracóra kacsintott, mikor az letette.
- Bocsi - szólt, és tovább kotorászott. - Jól van - mondta egy kicsit később. - Megtaláltam!
És felnyújtott valamit Harrynek - valamit, ami leginkább egy fekete üvegből készült teniszlabdára hasonlított.
- Biztos vagy benne? - kérdezte Harry mélyen Draco szemébe nézve.
- Ha ez nem egy thessala szemgolyója, akkor én leszek az, aki felrobban - felelte Draco. - Úgyhogy igen, biztos vagyok.
- Felrobban? - visszhangozta Ginny sápadtan, mikor Harry átadta neki a szemgolyót.
Draco könnyedén legyintett egyet.
- Nagyon ritkán történik ilyesmi - mondta. - Csak fejezd be a varázslat