Hazaérve először a pálinkát tette biztonságos helyre, majd a nappali egyik sarkában álló asztalhoz lépett. Az üzenetrögzítő két hívási kísérletet mutatott. Meghallgatta mindkettőt. Az elsőn felesége, Orsolya nyugtatta meg, hogy körül­ményesen ugyan, de szerencsésen megérkez­tek Szol­nokra és a riport nagyobbik része már el is ké­szült. Ha­gyott még néhány praktikus tanácsot, azután elköszönt. A második hívás egy régi ismerősétől érke­zett és mind­össze egy kérést tartalmazott: Viktor miha­marabb hívja vissza. Már ütögette is telefon gombjait. A kölcsönös üd­vözlések után gyorsan megegyeztek abban, hogy még az este folyamán felkeresi a régi ismerős.

Kihozta az udvar végében levő garázsból az autót, egy nyolc éves Fordot. Nem könnyű feladat kiállni vele az ut­cára. Jó tíz percbe telt, amíg elkotorta a havat – ami egyébként nagy pelyhekben ismét hullani kezdett – a fel­hajtóról. A körülményekhez képest hamar megérkezett Rákosfalvára. Takácsék háza előtt viszont megcsúszott és egy jó méretes hóbuckába fúródott a Ford.

– Szándékosan csinálják ezek – morogta kikászálódva az autóból.

– Látom, megjöttél – vigyorgott Takács a ház ajtajában. – Óvatosan, mert csúszik! – kiabálta. – Na, hát nem most mondom, hogy csúszik!

– Lecsukatlak – nézett fel Viktor térdelő helyzetéből. Sikerült elérnie a kaput.

– Itt már le van kotorva – mutatott Takács a már las­san fehéredő betoncsíkra.

A konyhában aztán kitört az örömünnep. Szmötyi nem bírt magával. Hosszú percekbe telt, amíg annyira lehig­gadt, hogy Viktor végre a háziakkal is szóba állhasson. Leültek a nagy asztalhoz, Klári frissen sült pogácsát, sört és üdítőt rakott ki, megemlítve, hogy a pogácsa a Mama kezét dicséri. Gyuri sört bontott, az öt éves Gyurika pe­dig megpróbált elslisszolni egy kólásüveggel a kezében, de a Mama résen volt, visszaterelte az anyjához. Szmötyi letelepedett Viktor lába mellé és elaludt...

– Isteni ez a pogácsa, Mamikám – mondta Viktor az ötödik után. – Ilyet a világon egyedül csak maga tud készíteni.

– A tepertősből is ettél? – kérdezte azzal a bizonyos széles mosollyal, mint amikor valakit hájjal kenegetnek. Viktor bólintott és egy újabb példányt vett magához. Juhtúró­sat. Élvezettel harapott bele. Takács végzett az első üveg sörrel, bontotta a másodikat.

– Képzeld, Viktor – szólalt meg Klári igen halkan –, ipa­ros leszek. Vettünk egy kötőgépet. Azt mondják az nem rossz üzlet.

– Na, megetetem a jószágot – állt fel az asztaltól az idősebb Gyuri.

– Megyek veled – ugrott le anyja öléből a fiatalabb Gyuri.

– Megnézed? – kérdezte Klári bizonytalan hangon Vik­tort.

– Hát hogyne! Na, gyerünk, mutasd! Életemben nem láttam még kötőgépet – felelt a férfi lelkesen és már pat­tant is fel a székről. Mozdulatát Szmötyi félreértelmezte, és vad vágtában a kijárati ajtó felé iramodott.

– Nézd, hát nem csodálatos? – mutatott Klári egy kül­önös szerkezetre, miután beléptek a nappaliba.

– De... Persze, csodálatos... Szóval ez egy kötőgép? – vakargatta a halántékát Viktor.

– Miért, nem úgy néz ki? Lehet programozni és tudja utánozni a kézikötést is – mondta Klári megsimogatva szerkentyűt.

– A kézikötést nem lehet utánozni – hallatszott a hátuk mögül ellentmondást nem tűrő hangsúllyal a Mama hangja. Klári megengedett magának egy durva fintor, mivel háttal állt.

– És te ezt tudod használni is – csodálkozott el Viktor közelebbről szemlélve a számára teljesen érthetetlen szerkezetet. – Ez aztán a szép teljesítmény!

– Még nem igazán, de majd belejövök. Van hozzá leí­rás is. Csak még le kell fordíttatni... Spanyolból...

– Menni fog, ne aggódj – mondta Viktor könnyedén, mert látta, hogy az asszony elbizonytalanodik. – Majd a Mama segít, ha baj van. Ugye, kedves Mama? – fordult a meglepett anyós felé. – Aki ilyen pogácsát tud sütni, an­nak meg sem kottyan egy kis technika! Igazam van? – ölelte át az idősebb nőt.

– Ja, hát persze – dörmögte.

– Megkeresem ezeket a fiúkat, mert lassan mennem kell – mondta Viktor. Konyhából nyílt a kennelek felé ve­zető folyosó. Szmötyi a nyomában ügetett. Idősebb és kölyöknyi Gyuri éppen végeztek az ettetéssel.

– Miért van ilyen csönd? – nézett szét Viktor értetlenül.

– Te sem kiabálsz, ha tele van szád.  Zabálnak – mu­tatott a meglehetősen kényelmesen, otthonosan beren­dezett ketrecek felé a házigazda. Jól hallatszottak a lak­mározás félreismerhetetlen neszei.

– Mit mondott a doki? Rendben van Szmötyi? – kér­dezte Viktor.

– Egy egészséges makk nyomorultul érezheti magát a blökid mellett. Minden vizsgálatot, tűszúrást, macerát, szóval mindent fantasztikus önuralommal tűrt. Nem fala­tozott a dokiból, nem marta meg, de még csak nem is vi­csorgott, bár jelezte, hogy a tű az nem kívánatos a köze­lében. Lepisilte az egyik ápolót. Viszont: a doktor szerint, vagy nagyon megfontolt, vagy közeli ágon husky, esetleg farkas ősei lehetnek, mert nem nagyon ugat. Az biztos, hogy nem süketnéma, de nem egy beszédes jószág. Való­színű, hogy két-három hónapos lehet és a pillanatnyi méretét figyelembe véve... Hát jobb lenne, ha keresnél valami jól fizető állást, mert még bőven nőni fog.

– Nem veszett itt össze a kollégákkal? – aggodalmas­kodott Viktor.

– Nézd meg. Figyelnek rá a többiek, de nem kezelik ellenségként. Itt van például a Janicsár. Ő egy igen ag­resszív eb, de amikor Szmötyi a rácsa előtt álldogált, ak­kor előrejött, megszaglászták egymást, már azt hittem kitolja neki a maradék kajáját, de nem, rövid idő múlva visszavonult a vackára. Pedig ő aztán szokott őrjöngeni, ha új blöki kerül a közelébe. Tudod, elég régen foglalko­zom kutyákkal, de ez az állat – mutatott a folyosón csel­lengő kutyakölyök felé –, hát szóval, öregem, ez egy rej­tély. Őszintén nagyon kíváncsi vagyok, hogy mire fogtok jutni ti ketten... Illetve hát így már négyen egymással. Azért Orsi ért a jószághoz, ezt nekem elhiheted.

– Tudom, Gyurikám. Köszönöm a segítségedet. Mi­vel tartozom?

– Elmész te a francba! – mondta sértődötten Gyuri.

– Rendben, majd idővel meghálálom – szorította meg a férfi kezét Viktor.

– Láttad az asszony kötőgépét?

– Persze, de én nem értek az ilyesmihez, viszont na­gyon profinak tűnik.

– Öregem, a Klári még életében nem kötött még kéz­zel sem, erre megvetette velem száztízezerért ezt a mi­csodát, hát nem őrület? Csak én lehetek ilyen nagy ba­rom – csóválta a fejét Gyuri. – Na, gyere! Itt a fürdés ideje – szólt vissza a gyereknek.

– Majd beletanul – próbált meggyőző hangot megütni Viktor.

– Na, ezt te sem gondolod komolyan – felelt a férfi sóhajt­va –, de semmi baj, legalább megpróbálja.

A búcsúzkodás nem tartott sokáig, Szmötyi egyenként végignyalt mindenkit, igaz nagyon visszafogottan tette, de a Mamát így is erősen megviselte a dolog. Idősebb Gyuri kísérte ki Viktorékat, kezében két vödör hamuval. – Az öregasszony baromian neheztel, hogy valami hely­beli csirkefogó tönkretette a gyerek jégpályáját. Képzeld, felszórta hamuval – mondta vigyorogva kint a kapunál.

– Na, ha most lebuksz, akkor véged – suttogta Viktor. Kinyitotta a buckába fúródott autó bal hátsó ajtaját, amin Szmötyi magától értetődő természetességgel ugrott be az autóba. Rögtön el is helyezkedett, s mire az ajtó be­csukódott mögötte már aludt is. Gyuri beszórta a kereke alá a hamut, Viktor pedig beüllt az autóba. A tükörből látta, hogy a házigazda miként tevékenykedik.

– Gyurikám! – nyitotta ki az ajtót – ez az autó az első kerekeinél van meghajtva. Azért köszi a lelkes segítsé­get.

– Pillanat – emelte fel bocsánatkérőn kezét –, van még salak, mindjárt hozom! – és berohant a házba.

Viktor kiügyeskedte az a autót a hóbuckából, és hát­ramenetben kijutott a főútig. Az egyre erősödő havazás ellenére viszonylag simán, háromnegyed nyolcra haza­ért. Biztos, ami biztos alapon beállt a garázsba, bár tisz­tában volt vele, hogy reggel korán és körülményesen kell indulnia. Ezen az estén még várt egy vendéget. Ponto­san nyolcra. Szmötyi megvizsgálta a lakás minden zu­gát, mindent megszimatolt és megtalálta a vackát is. Miután hosszasan elidőzött Trafó kosaránál, lehevere­dett saját helyére, fejét mancsára hajtotta és már aludt is. Viktor felfrissítette magát a fürdőszobában, utána a műsorújságot böngészte át. Bekapcsolta a televíziót, és kényelmesen elhelyezkedett a fotelben.  Talán egy kicsit el is bóbiskolt.

A Telesport szignáljára riadt fel. A videó órája húsz óra öt percet mutatott. Szmötyi az előszoba felé fordulva ült, füleit igencsak hegyezve. Az utcáról kocsiajtó csapódása hallatszott. Nem sokkal később kopogtatott valaki az aj­tón. Az őrnagy megdörzsölte a szemét, ásított egy ha­talmasat, feltápászkodott a fotelból, s miközben Gyulai a legfrissebb sporthírekről tájékoztatta a nagyérdeműt, Szmötyit után ballagott az előfolyosón.

– Rendesen viselkedj, öregem, mert a látogatónk ven­dég. Nem idegen, hanem vendég, érted? – vakargatta meg a kutya fületövét, majd ajtót nyitott.

Egy férfi állt a kicsiny teraszon hosszú fekete télika­bátban, fekete kesztyűben, fején széles karimájú fekete kalappal. Vastag keretes szemüveget viselt és topor­gott. Egy fejjel lehetett alacsonyabb a házigazdánál. Vik­tor néhány pillanatig nem jutott szóhoz a látvány hatásá­tól. – Ákos? – kérdezte aztán bizonytalanul.

– Miért, nem engem vártál? – tárta szét kezét a férfi. – Bemegyünk, vagy itt beszélgetünk?

– Gyere – állt félre az ajtóból Viktor –, de ma nem lesz ám itt semmiféle farsangi buli.

– Vicces – jegyezte meg a vendég, közben lehámozta magáról a kesztyűt, kabátot, a kalapját hanyag mozdulat­tal helyezte a fogasra. – Ez az új divat, nem is tudtad? – fordult Viktor felé.

– Így már hasonlítasz önmagadra – vigyorgott az őr­nagy, és a két régi jóbarát megölelte egymást. Szmötyi, aki eddig csak figyelt, körbeszimatolta az idegent, és mi­vel mindent rendben talált visszavonult a vackára. Ákos­nak még megsimogatni sem volt ideje. A két férfi is a nappaliban helyezkedett el, és az első félóra a nosztalg­iázás jegyében telt el. Együtt jártak hajdan általános is­ko­lába, de a gimnáziumi évek alatt és utána is tartot­ták a kapcsolatot, bár voltak hosszabb időszakok is ami­kor szem elől tévesztették egymást. Ákos a tanárképzőt vé­gezte el, majd egy ideig levéltárosként dolgozott, jelen­leg pedig egy gimnáziumban tanít.

– Emlékszel a Gusztira? – kérdezte Viktor.

– Hát persze.

– Eszméletlen ügyes kölyök volt. Vasököl tanár úr ked­vence. Egyszer mellé kerültem a kötélmászás gyakorlat­nál. Guszti úgy kúszott fel, mintha természetes lenne, amíg én vért izzadtam. Gubbasztottunk a kötél végén, az a szemét vigyorogva, én meg kimerülve, s arra várva, hogy Vasököl végre kiadja a lefelé parancsot, amikor odaszóltam a Gusztinak a plafon közeli felé intve fejem­mel, hogy: figyeld már milyen szép nagy pók bambul itt reánk. A következő pillanatban csak a lefelé csúszó Guszti keze nyomán füstölgő kötelet láttam. Azt hiszem, hogy Vasökölben akkor támadt egy kis bizonytalanság a tornaórák kis eminensével kapcsolatban – fejezte be visszaemlékezését Viktor.

– Egyébként, mi lett a Gusztival? Nem tudsz róla?

– Nem... – ingatta fejét az őrnagy.

– Rátérnék jövetelem valódi okára, nem akarlak a vég­telenségig feltartani. Egy tanítványomról van szó...

– Kicsit élénk a gyerek? – vetette közbe Viktor.

– Nem egészen erről van szó. A tanítványom, nevez­zük az egyszerűség kedvéért Katinak...

– De ugye van igazi neve is?

– Igen. Katalin...

– Nagyszerű! Egy null a javadra, szerva itt, folytasd...

– Nos, tavaly nyáron Katalin megismerkedett egy fiú­val. Jól elvoltak, de október közepén minden harag, és egyéb cirkusz nélkül lezárult a kapcsolatuk. Egyiküket sem érte trauma, megrázkódtatás vagy ehhez hasonló.

– Bocs, de nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem: hol szerezted ezt a piszok randa szemüveget? – kérdez­te Viktor. – Amíg el nem árulod és le nem veszed nem tudlak komolyan venni. Már ne is haragudj meg... De nézlek, és csak fojtogat a röhögés. Így nem lehet komoly dolgokról beszélgetni... Hozok még narancslét...

Ákos megdörzsölte az orrát: ''Ez a hülye semmit sem változott'' – gondolta, és levette az diliből felrakott okulá­rét. Viktor visszatért az üdítővel. 

– Érdekes – mondta –, így már majdnem úgy nézel ki, mint egy pedagógus, ki­csiny szatír beütéssel. Nyugodj meg, nem vészes, má­sok talán észre sem veszik... Kérsz bele vodkát? – kér­dezte, amikor Ákos poharába csurgatta a sárga gyü­mölcslét.

– Nem, köszönöm, de jó, hogy mondod – állt fel Ákos és kisietett a kabátjához. Egy ideig matatott a zsebeiben, majd néhány kisebb csomaggal tért vissza a szobába. – Ezt a csekélységet Orsinak hoztam, azt hittem ő is itt lesz – mondta egy doboz bonbont az asztalra téve –, ezt pedig Daninak... Kirakójáték... Ezt pedig neked... – nyúj­tott Viktor felé egy henger alakú díszcsomagolt valamit. Az őrnagy egy üveg jóféle vodkát hámozott ki a díszes pakkból.

– Igazán nem kellett volna – mondta barátja szemébe nézve –, ez nem volt divat közöttünk. – De ha már így áll a dolog, akkor bizony ellenőrizni kell a minőségét... – folytatta, és elővett két poharat, kibontotta az üveget és töltött. Az egyiket Ákos felé nyújtotta, aki elég kelletlenül, de elfogadta. – Egészségünkre! – emelte magasba po­harát Viktor, majd koccintottak, és lenyelték az égető nedűt.

– Folytathatom? – kérdezte Ákos, miután letette poha­rát az asztalra.

– Remélem nem haragszol, mert félbeszakítottalak. Természetesen figyelek, és bármiben számíthatsz a se­gítségemre – válaszolt Viktor. Kivett egy cigit az asztalon lévő dobozból, és rágyújtott. – Nem kínállak, mert, ha jól sejtem, még mindig nem dohányzol.

– Így van... Szóval folytatom. Tehát, a Kati és a fiúja szakított október közepén. November második felében felhívta valaki a lányt azzal, hogy a volt fiúja az ő közve­títésével szeretne ismét találkozni vele. Kati találkozott a közvetítővel, akit látásból ugyan valóban ismert, de a ta­lálkozóig sohasem beszélt vele. Annyit tudott róla, hogy valóban a volt sráca társaságával állt kapcsolatban. Hol presszókban, hol gyorséttermekben, hol egyéb hasonló helyeken találkozgattak, de a közvetítő fiatalember min­dig felhozott valamiféle kifogást, ami miatt a találkozó Kati volt barátjával minden esetben meghiúsult. Ez a műsor december közepéig, tehát egy hónapon keresztül tartott. A lánynak elege lett, és közölte a fiatalemberrel, hogy nem hajlandó a továbbiakban találkozni vele. Azu­tán egy pénteki napon mégis találkoztak a Kék Vitorla nevű étteremben. Ez egy igen elegáns hely... Megvacso­ráztak, beszélgettek, és várták Pétert, aki természetesen ekkor sem jelent meg. Nem is jelenhetett, mert mint utóbb kiderült szeptember óta Hollandiában tartózkodik a nagybátyjánál, aki hajógépész valami csatornahajózási miafrancnál.

– Ez lényeges lesz a későbbiekben? – szakította meg az előadást Viktor.

– Mi?...

– Hát az, hogy hajógépész a nagybácsi...

– Semmi jelentősége.

– Sejtettem...

– Tehát, a lány tizenegy óra körül rosszul lett a Kék Vi­torlában. Elmondása szerint valami általa eddig sohasem tapasztalt kábultság vett erőt rajta. Nem veszítette el az eszméletét, de képtelen volt önálló cselekvésre. A fiatal­ember a személyzet asszisztálásával kisegítette az autó­jába, és elindult vele az éjszakában. Kati borzalmas eseményként jellemezte a szerinte elmebetegre jellemző száguldást. Azt nem tudta pontosan felmérni, hogy mennyi ideig tartott, lehetett húsz perc, de lehetett egy óra is. Végül egy kihaltnak tűnő faluba érkeztek, ahol egy zárt udvarba kanyarodott az autó. Többen odaléptek a kocsihoz, kiemelték és bevitték egy közeli épületbe. Ar­ról, hogy ott mi is történt nem hajlandó egyetlen szót sem szólni. Reggel egy nyugodt tempóban haladó autó­ban térítették magához, és a Kék Vitorla közelében egy buszmegállónál kirakták, az autó pedig elhajtott.

– Érdekes a sztori, de ugye nem ugratni akarsz? – dörzsölgette homlokát az őrnagy.

– Te nem vagy eszednél... – hüledezett Ákos.

– Oké, bocs. Miért nem tesz feljelentést a leány? Kicsit megkönnyítené a dolgomat.

– A szülei nem tudnak az egészről, de nem ezért, ha­nem azért, mert szerencsétlenre úgy ráijeszthettek, hogy eszébe sem jut a rendőrséghez fordulni. Egyébként is van az egész történetben valami hátborzongató.

– Történt nemi vagy másfajta erőszak?

– Az éppen nem, ezért is érthetetlen az dolog. A lány láthatóan fél. Tegnap is beszélgettem vele, és azt mond­ta, hogy úgy érzi, hogy figyelik, követik. Időnként felhívja valaki telefonon és emlékezteti, hogy hamarosan talál­koznak. Egyszer azt is mondták neki, hogy nagyon sok pénzt fog keresni, ha okos lesz.

– Egyre cifrább a helyzet. Hány éves is ez a Kati?

– Májusban lesz tizennyolc. Idén érettségizik. Kiváló tanuló, értelmes, korához képest megfontolt gyerek. Tu­dod nekem az a legszembetűnőbb, hogy amikor a ház­ban történtekről kérdezem, egyszerűen elhallgat, mered maga elé, mintha valami felfoghatatlant idézne fel, és at­tól tartana, hogy senki sem hinné el neki, ha elmon­da­ná...

– Ha ő, vagy a nevelője nem tesz bejelentést, akkor hi­vatalosan nem tudok mit kezdeni a dologgal...

– Márpedig nem fog bejelentést tenni, ezt nekem elhi­heted... – bólogatott Ákos és ivott egy nagy korty na­rancslét.

– Akkor jól figyelj, Piszka barátom – szólította iskolás­kori gúnynevén a tanárt Viktor –, most kidolgozunk egy kisebb haditervet, amiben te is szerephez jutsz, mint gyerekpszichológus. Érdekel engem ez a különös histó­ria, és van néhány olyan ismerősöm, akiben túlteng néha a kalandvágy.

Egy óra alatt elkészültek a terv főbb vonalaival. Meg­beszélték a kapcsolattartás mikéntjét, egyéb fontos dol­gokat, azután Ákos magára szedte a maskaráját és el­búcsúzott. A házigazda és Szmötyi az ajtóig kísérték. Vik­tor megpakolta a kutyakölyök tálkáját finom falatokkal, utána lezuhanyozott, majd beállította a vekkert hét órára. Lefeküdt és nézte a tévét, de gondolatai már egy nappal előbbre tartottak.

– Viktor őrnagynak küldik – mondta a küldönc. Reggel hatkor nem sokan lézengtek a V-csoport helyiségében. Hétköznap lévén, mivel nem nagyon működtek a drogos diszkók, csupán három előállított adatait vették fel ép­pen, akik az ital hatása alatt fitogtatták erejüket. Ahogy józanodtak a fiatalemberek, úgy csökkent hangerejük volumene.

– Neked őrnagy úr, érted? – lépett a fiatal fiúhoz Bartos zászlós, akinek már tulajdonképpen lejárt a szol­gálata.

– Nekem aztán fing, hogy őrnagy, vagy mi a franc, én civil vagyok – vonta meg vállát a fiú. – Itt írja alá, és már mentem is – tolta a zászlós orra elé a tömböt. Bartos át­vette a paksamétát, miután a küldönc köszönés nélkül elviharzott.

– Megjött a Kollár dosszié. Kinek adjam? – lengette meg feje fölött az aktát Bartos.

– Tedd be a főnök asztalára, ezzel indít reggel – mond­ta Erika, aki szintén szedelőzködött. – Elvinnél hazáig? – kérdezte csábos mosolyával a zászlóst.

– El sem hiszed, mióta várok erre a pillanatra! – lelke­sedett Bartos –, csak azt nem értem, eddig miért nem ju­tott eszedbe, hogy együtt kocsizzunk végig az ébredő város hóval borított romantikus hajnalán.

– Csak tegnap romlott el az autóm – lehelt egy puszit Erika a zászlós homlokára.

– Értem. Beviszem ezt, és indulhatunk

– Édes vagy. Várlak. Megihatunk nálam egy feketét... Ha a férjem nem ébred fel – ez utóbbi mondatot csak nagyon halkan tette hozzá a lány.

– Jó reggelt! – csapódott ki, majd be az ajtó és Viktor álmosságtól bedagadt szemmel átviharzott a termen. A helyiséget néhány másodpercig hatalmába kerítette a dermedt csend. Többen az órájukat nézték és hitetlen­kedve csóválták fejüket, vagy értelenül vonogatták vállu­kat. Az őrnagy mögött becsapódott a hátsó lépcsőház aj­taja. Néhány pillanat múlva ismét kinyílt az ajtó és Bartos lépett ki rajta. Értetlenül nézett a többiekre. – Azt hiszem, a főnök rosszul aludt – mondta tétován. – Jobb lesz, ha mi most megyünk – karolta át Erikát és húzta a kijárat felé. Leléptek. A terembe visszatért a megszokott hajnali halk zsongás. Befutott Dömös százados is. Kollektíve üdvözölte a bent levőket. Asztalánál gyorsan áttekintette az éjszaka eseményeit, kiadott néhány utasí­tást, elintézett egy-két telefont, majd a főnöke irodája felé vette az irányt. Igencsak meglepődött, hogy az őr­nagyot ott találta a kanapén félálomban.

– Helló, főnök! – rázogatta meg a vállát – kényelme­sebb itt, mint otthon? Egyébként is csak nyolcra vár­tunk... Valami gond van?

– Tudod, Döme – nyitotta ki szemét Viktor –, ha az ember magához vesz egy ártatlan jószágot, akkor felelő­séggel tartozik érte... Hogy a rosseb egye meg... – mondta. Felkelt, megrázta a fejét és az asztalához ment. – Szükségem lenne egy frenetikus erejű kávéra...

– Szerencséd, hogy Toncsi már itt van. Ő a kávébaj­nokunk, szólok neki. – Amikor visszatért, Viktor folytatta.

– Reggel fél ötkor kellett kimennie. Most nem a kony­hába intézte el, azt csak akkor teszi, ha az asszony ott­hon van – támaszkodott két tenyerére Viktor. – Egy perc alatt végzett, de utána nem lehetett levakarni. Az isten se tudja, hogy honnan kotort elő egy kislabdát, és én egész hajnalban azt hajigáltam neki a hálóból a nappaliba. Nem volt képes megunni... Negyed hatig bírtam, most itt vagyok – fejezte be és lecsukódott a szeme.

– Sajnálom, főnök, de nem egészen értem, hogy miről szólt ez a történet – piszkálta a szája szélét Dömös. Vik­tor csak legyintett egyet, majd látszott, ahogy erőt vesz magán: ültében felegyenesedett, kezét felemelte a ma­gasba, mély levegőt vett, s miután kifújta az asztalra csapta tenyerét. – Van egy kutyám, de ezt már tegnap reggel elmondtam, amikor volt képed telefonon zaklatni. Hol van már az a kávé?...

– Ja igen, már emlékszem – kapott a homlokához Dömös. Kopogtak az ajtón, és Toncsi, a száznyolcvan­hat centi magas, mindig mosolygós hústorony lépett be, kezében egy nagyobb csésze kávéval.

– Óvatosan, főnök, mert egy kicsit erősebbre sikere­dett a szokásosnál – mondta csendesen, amikor letette a csészét.

– Toncsi, te most megmentetted szeretett főnököd éle­tét, ezért én örökké hálás leszek neked. Köszönöm – nézett hálásan a fölémagasodó szerényen mosolygó emberre Viktor. Felemelte csészét, néhány másodpercig élvezte a felszálló illatot, majd belekortyolt. – Szent isten – nyögte –, ez embertelen... De azért tényleg jólesik, kösz.

Toncsi mögött becsukódott az ajtó. A két férfi nekilátott átnézni a beérkezett anyagokat, napi teendőket. Először az a Switzer-féle gyilkosság orvosszakértői anyagába mélyedtek el. Az áldozat, Switzer Ádám műkereskedő fi­atal, csinos felesége. Hat napja jelentették az eltűnését, és tegnap akadt rá valaki a Népligetben egy padon. Le­szúrva és megfagyva, friss hóval belepve. Bokacsizmá­ján és hosszú kabátján kívül nem volt rajta más ruhada­rab.

– Többszörös erőszak jellegű közösülés, dulakodás nyomai, több fejre mért ütés, a halál bekövetkeztének  közvetlen, egyértelmű oka, egy, a szívet ért nagy erejű szúrás, amit valószínűsíthetően egy rendkívül éles tárggyal követett el a tettes – olvasta Döme hangosan a jegyzőkönyvet. Viktor a boncolási fotókat nézegette. Kor­tyolt egyet a kávéból, és agyában elkezdett lüktetni va­lami hatalmas érfőcsatorna. – Te, Döme, szerinted ártot­tam én valaha ennek a Toncsinak?

– Nem hiszem. Kapott béremelést... Igaz, csak tavaly ősszel. Miért? – tekintett fel az aktából a százados.

– Ettől a fekete szörnyűségtől a halottak is örök álmat­lanságban szenvednének...

– Te kértél erős kávét...

– Erőset, de nem mérget. Nézd csak meg azt a fotót. Sze­rinted ez képhiba, vagy valóban ott van – tolta Dömös or­ra elé az egyik nagyítást.

– Mire gondolsz?

– Azokra a pöttyökre a szúrási seb két oldalán.

– Nem tudom, de nekem nem tűnik technikai hibának, szerintem azok a pöttyök valóban ott vannak.

– Keresd már ki légy szíves a győri Kollár ügy anyagát, valahol itt kell lennie. Nagyobb összegbe lefogadnám, hogy ez a két ügy tulajdonképpen egy ügy. A kivitelezést illetően. Ami motivációt illeti, hát lesz egy kevés dolgunk és néhány álmatlan éjszakánk, ezt borítékolom.

– Na, itt van. Éjszaka érkezett – lapozott bele Dömös egy másik iratcsomóba –, figyelj csak, itt írja, hogy aszondja: közösülés, ütlegek, nagy erejű szúrás, mely a szíven áthaladt, azonnali halál...

– Jó, jó, a fotókat szeretném látni – türelmetlenkedett Viktor. A százados kiemelte a kötegből a fényképeket, és átnyújtotta főnökének, aki gyors keresgélés után kie­melt egyet. – Ezt nézd meg, öregem, itt is ugyanazok a pöttyök a seb szélei közelében. Mi az istennyila lehet ez?...

– Fogalmam sincs – felet Dömös, miután ő is megnéz­te a fotót.

– A feltalálás helyen semmi nyom, ugye?

– Egész éjjel havazott, főnök.

– A Kollárnét mennyi idő után találták meg? – kérdezte Viktor a homlokát dörzsölgetve.

– Egy pillanat – lapozott Dömös a papírok között –, itt van: hat nap után.

– Ott sem maradt semmi nyom, ha jól sejtem.

– A győriek jegyzőkönyve és helyszíni szemle adatai szerint semmi értékelhető. Illetve, egy pillanat... Aha, egy gyűrűt találtak a halott nőtől nem messze, de senki sem ismert rá. Sem a hozzátartozók, sem az ismerősök, sem az ékszerészek. Most is tárgykörözés alatt áll.

– Szarban vagyunk, Döme – vonta le következtetését Viktor. Felemelte a telefont és megnyomott egy gombot. – Miért, mit gondoltál ki beszél?... – húzta fel a szemöl­dökét, a kagylóba beszélve –, ha Gyöngyi és Anita meg­érkezik küld be őket. ...Délután? ...Akkor várjon meg! – fejezte be határozottan, és lecsapta a beszélőt. – Ez a Guriga nem teljesen normális – fordult a százados felé –, megkérdezte ki vagyok. Ott világít a lámpa készüléken, hogy Viktor. Egyébként is, mi a fenét keres az adminiszt­rátor helyén? Döme, miért van itt ekkora kupleráj?

Folytatták a teendők áttekintését. Az őrnagy egyre élénkebb lett, amit Dömös elég nehezen viselt. Volt még egy zsarolási ügy, amit László főhadnagy vizsgált; egy bonyolultabb leszámolási vagy adósságbehajtási ügy, ezt Gróf kapta meg, miután előző nap sikerült át­passzolnia a orosz, vagy ukrán, vagy bolgár, vagy stb. Olegéket; egy fiatalkorú iskolai narkó nepper, ezt Csilla százados vitte, valamint egy lövöldözéses családi per­patvar, amit a hirtelen haragú Kopasz hadnagy vizsgált.

– Jó reggelt! – csapódott ki az ajtó, és beviharzott Gyöngyi. Friss volt, üde és szép. Tele energiával, bájjal, ami egyáltalán nem meglepő egy huszonnégy éves hölgytől. Kezében néhány újság. – Láttátok már? – kér­dezte ügyes mozdulattal Viktor asztalára dobva a lapo­kat.

– Szia, te fergeteg – nézett rá Dömös.

– Jó reggelt – mondta az őrnagy egykedvűen, közben szeme már az újságokon kalandozott –, van egy olyan érdekes szokás, hogy mielőtt az ember benyit valakihez, aki ráadásul a főnöke, kopog.

– Legközelebb így lesz, megígé...

– Ki adta ki ezt az hírt, hogy a.... – csapott az asztalra Viktor, és elhajította a lapot. Dömös felszedte a földről, és a címoldalon olvasta: KÉTMILLIÓS VÉRDÍJ A MŰKERESKEDŐ FELESÉGÉNEK GYILKOSÁÉRT!

– Ez csak Nováki hozzájárulásával jelenhetett meg, ha nem a család egyéni akciója – mondta könnyed hang­nemben Gyöngyi.

– Hát bassza meg, akkor nyomozzon ő! – kelt fel Viktor a székéből. – A hülyéje azért megkérdezhetett volna en­gem is! Csak egy-két napot kellett volna várni ezzel a ba­romsággal! – folytatta a szűk helyiségben lassan fel-alá sétálva. – Gyöngyi, te jössz velem a Switzerékhez. Ki­lencre várnak, hozz egy kismagnót. Ott majd ezt is tisz­tázzuk. Utána elmegyünk a dokihoz.

– Csak nem beteg vagy? – kérdezte a lány aggódón

– Lantosek dokihoz megyünk. Kórboncnokra pedig még talán nincs szükségem... Azt hiszem... – vonta meg a vállát az őrnagy. – Döme, te meg viszed tovább a dol­gokat, ha Csilla megjön, nem elengedni.

– Oké, főnök – bólintott a százados. Megszólalt a tele­fon. A lány állt hozzá a legközelebb, így mindjárt fel is vette. Egy darabig hallgatott, majd beleszólt:

– Szia, én Gyöngyi vagyok. Jól vagy? ...Milyen ott az idő? ...Itt is. Adom, szia! Remélem hamarosan találko­zunk – mondta és az őrnagy felé nyújtotta a kagylót. A két nyomozó csendesen elhagyta a főnöki szobát.

Viktort a felesége kereste, és közölte, hogy még két napig marad, mert a kulturális riport ugyan elkészült, de közben akadt más, igen érdekes téma is.

– Ettől féltem – közölte Viktor rosszkedvűen –, szeret­ném, ha nem keverednél a tavalyihoz hasonló esetbe. Nem kell feltétlenül felforgatni egy várost. Visszaélések mindenütt vannak, de ebbe még nem dőlt össze a világ. Pesten is találhatsz hasonló ügyeket. ...Jó, értem. ...Renden, de vigyázz magadra, túl messze vagy tőlem, ha segítség kellene. ...Jó, megnyugodtam. ...Én is olvas­tam. ...Igen. ...Nem, szia.

Nagyot sóhajtott Viktor az mennyezet felé emelve te­kintetét. Ahogy lejjebb hajtotta fejét, meglátta a faliórát, ami negyed kilencet mutatott. Lassan ideje volt indulni a Switzer rezidenciára. Elintézett még egy rövid telefont: régi kollégáját hívta fel, aki saját vagyonvédelmi cégét irányította. Hamar megegyeztek közeli időpontban, ami­kor Viktor felkeresheti.

A teremben Gyöngyi csatlakozott az őrnagyhoz, és nem sokkal később már az Árpád hídon robogtak Viktor öreg Fordjában. Talán ha tizenöt percet autóztak még, amikor Buda egy csendesebb helyén befordultak a kere­sett utcába.

– Hát ezek sem kapnak idegrohamot egy benzináreme­léstől... – sóhajtott fel Gyöngyi, amikor meglátta a csodálatosan, szinte művészien felújított ha­talmas épületet. A parkot szűz hó borította, amit nem le­pett be a városi kosz, mocsok. Csak betonút volt tökéle­tesen letisztítva, melynek szürke csíkja a ház üvegpor­tálja előtti lépcsők alsó terasza felé vezetett. Itt állította le az autót Viktor. Miközben szálltak ki a járművükből, a lépcsősor tetejéről egy fekete egyenruhás marcona férfi indult feléjük. A másik hasonló alak fentről figyelte az eseményeket, készen az azonnali beavatkozásra, ha szükséges.

– Hé, maguk! Ez itt magánterület! – hadonászott az egyenruhás, ahogy egyre lejjebb é