– Volt egy kis felhajtás, őrnagy úr – mondta az ügyeletes, amikor elhaladtak előtte. – Keresik a firkászok is – kiabált utánuk. Viktor és Németh egyenesen a lifthez sietett. A teremben még a megszokottnál is nagyobb volt a nyüzsgés.
– Főnök, telefon – emelte magasra a kagylót Kopasz hadnagy, amikor meglátta a helyiségbe belépőket. – A Nováki az – suttogta –, ötpercenként keresett. Az őrnagy biccentett, és átvette a kagylót.
– Viktor vagyok – szólt bele.
– Mi a fene történik ott? – hallotta főnöke idegbajos hangját.
– Belekeveredtünk egy kisebb tűzpárbajjal bonyolított üldözéses versenybe, de megnyugtatom, hogy nyertünk – mondta nyugodt hangon.
– Reggel részletes jelentést szeretnék látni az eseményekről!
– Meglesz, őrnagy úr – tette le a telefont Viktor. – Aggódik a haver – mondta magában. – Gróf! Minden rendben?
– Behoztuk az egész társulatot, de találtunk egy újabb halottat, aki szintén ott lövöldözött. Most a technikusok ügyködnek, átnézik az egész környéket, és a kábítószerellenesekkel együtt darabjaira szedik a cég helyiségeit. Hajnal előtt nem várható semmi eredmény... – mondta a tüskehajú, masszív felépítésű negyvenhét éves százados.
– Mi ez az újabb halott? – kérdezte Németh – Kapcsolható a Mazdásokhoz.
– Valószínű. Az eddigi elsődleges feltételezés szerint, vártak a mi kliensünkre, és amikor kilépett a kapun a játszótér felől rálőttek. Ő viszonozta a lövést és leterítette az első támadóját, ezt hallhattuk másodjára, azután, ahogy a kocsijához rohant egy második támadó, valószínű, hogy őt láttuk elrohanni és ti pedig őt kergettétek, néhány méterről egy biztos lövéssel végzett vele.
– Elbasztuk, hogy nem motoztuk meg a palit – csapott a térdére Németh.
– Ja, miért? Akkor nem lövi le már az első pali.
– Nő volt – emelte fel az ujját Gróf. – Az első az egy nő volt.
– Egyre jobb. Tulajdonképpen ki volt ez a fazon, aki miatt ilyen cirkusz kerekedett? – nézett Viktorra kíváncsian Gróf.
– Ha én azt tudnám... – sóhajtott a nyomozó. – A begyűjtöttekkel mi a helyzet?
– Pillanatnyilag a vizsgálati osztály foglalkozik velük intenzíven, de amíg nem muszáj, egyelőre nem engedjük ki őket – felelt Gróf.
– Helyes – kulcsolta össze kezét Viktor –, én is szeretnék még beszélgetni velük.
– Őrnagy! Vendéged van és kicsit türelmetlen – mondta Viktor mellett elhaladva, a vállát is megveregetve Toncsi főhadnagy, a szerénység és nyugalom világbajnoka.
– Köszi – intett utána Viktor. – Gyere – szólt Némethnek –, meghallgatjuk mit is perceg nekünk a szú.
– Remek – csapta össze tenyerét a százados, és szapora lépteivel követte a nála kábé harmincöt centivel magasabb főnökét.
– Hát mi a büdös franc van itt? Anarchia, vagy mi a picsa? – ugrott fel a székről egy sovány borostás, megviselt arcú fiatalember, amikor a két nyomozó benyitott az irodába. A mögötte álló, kezében gumibotot szorongató egyenruhás visszalökte a székbe, de ez nem zavarta a vendéget. – Kilencre mondta, nagyfejű, de már fél tíz is elmúlt. Az én időmet maga csak ne akarja beosztani... – méltatlankodott.
– Kuss, Fabogár és ülj vissza – nyomta le vállainál fogva Viktor a pattogó emberkét.
– Valóban ön rendelte be ezt az alakot, uram? – fordult Viktor felé a rendőr.
– Hát, nincs mit tagadnom – nézett rá az őrnagy – Bizony, ez így történt. Köszönöm főtörzs, elmehet.
– Értem, uram – tisztelget a köpcös férfi, és elhagyta az irodát.
– Persze, idebolondít kilencre, közben tűzijátékkal összekötött éjszakai rodeót rendez a városban... Miért nem szólt előre, egy csomó pénzt kereshettünk volna, ha megszervezem a közönséget...
– Azt mondtam az előbb, hogy kuss...
– Jól van, nem vagyok én süket, de maga a legrosszabb üzletember akivel valaha is találkoztam. Ezt nem árt, ha tudja. A Fabogár csak profikkal dolgozik...
– Először is: hogy jöttél be? – tette fel a kérdést Viktor.
– Civilizált módon próbáltam, de ez maguknál nem igazán válik be – sóhajtott a fiú. – Jelentkeztem a portán és mondtam, hogy a maga szaktanácsadója vagyok, és megbeszélésünk lesz... – nyelt egy nagyot. – Erre az a faszfej berakatott egy cellába. Ha nem jár véletlenül arra az a csinos kis rendőrlány, még most is ott üdülök és maga lemarad egy baromi nagy fogásról. Tiszta hülyeség, ami itt folyik...
– Jól van, ebből ennyi elég volt, most mesélj szépen – ült le mellé a százados.
– Ez meg mit akar itt? – kérdezte meglepődve Fabogár. – Nem csípem a fiúkat, értjük egymást? – mondta és távolabb húzódott Némethtől.
– Fabogár, ne játssz a türelmemmel, mert esetleg megbánod! Tudod, hogy haragszunk rád – figyelmeztette az őrnagy, s közben elfoglalta az íróasztala mögötti fotelt, és rágyújtott.
– Oké, rendben van, de előbb talán az anyagiakról ejthetnénk néhány könnyedebb szót – javasolta a fiú.
– Mennyit kérsz? – tárta szét a kezét Viktor.
– Induljunk ki, mondjuk... mondjuk... Hát, úgy kétszáz rongy... – csillant fel a szeme.
– Rendben – egyezett bele az őrnagy –, halljuk mi érhet ennyit, esetleg még többet is.
– És a garancia? – kérdezte Fabogár összeszűkült szemmel.
– A garancia az én vagyok – felelt nyilvánvalóvá téve, hogy más alternatíva Fabogár részére nem nagyon kínálkozik. – Ha megint hülyére akarsz venni, akkor jobb, ha most inkább elhúzol innen és holnap belépsz az idegenlégióba, mert több esélyt nem adok, világos? – verte le a hamut sokatmondóan cigarettájáról Viktor. Fabogár hosszasan eltűnődött.
– Azt hiszem megkockáztatom a dolgot, de kizárólag csak hazaszeretetből – mondta végül.
– Ez nagyon becsülendő – jegyezte meg Németh Viktorra tekintve.
– Nos, kíváncsian hallgatunk – adta meg a biztatást az őrnagy. És Fabogár belekezdett:
– Tehát, tegnap este, mint ahogy szokás szerint mindig, ha van miből, és újabban persze rendesen futja rá, mert szinte társtulajdonos lettem egy szállítmányozási vállalkozásban, de ezt már említettem magának, betértem kedvenc biliárdtermembe. Játszottam egy keveset, az is hozott a konyhára, mert a biliárdban is zseni vagyok, ha még ezt sem tudnák, aztán meg iszogattam a haverokkal. Valószínűleg később egy kicsit elszenderedhettem, mert szépeket álmodtam. Mikor ismét tudatomnál találtam magam, baromian ki volt száradva a szám, nagyon üresnek éreztem a gyomrom, de nem tudtam felemelni a fejem. Túl nehéznek bizonyult, és ennek köszönhetem, hogy most itt vagyok.
– Ha most az a terved, hogy kiborítasz ezzel a rétesszerű nyúladékkal, akkor kurva nagy tévedésben vagy, Fabogár. Engem a család, a főnököt a lánya, a fia és a kutyája várja otthon, ne feszegesd tovább a húrt – figyelmeztette vészjóslón Németh a fiatalembert.
– Hát így nem lehet – háborodott fel Fabogár –, ez faszi itt mellettem nyomást gyakorol ellenem.
– Rád – javította ki Viktor. – Folytasd, de most aztán már húzz rá a lényegre!
– Na, már éppen az következett volna, de ha nem mondom az előzményeket, akkor... Na, jó. A szomszédos asztalnál ült egy pali, akit maguk is ismernek. Ő az, aki melósokat hajt fel a fejeseknek, meg az alvilágnak. Nem bérgyilkosokat, nem autófeltörőket, nem tolvajokat, hanem kétkezi, valódi hórukkokat. Világos? Mindenki csak úgy ismeri, hogy a Karcos. Van az állán egy baromi ronda seb, ettől a neve. Ezt a faszit kereste meg tegnap egy úriember és munkaerőt rendelt nála. Megbízhatót, kussolót. Egy napra, pontosabban éjszakára ötvenezer nettót ígért tizenkét ember részére, plusz a Karcosnak kétszázezret, ha összehozza. Csomagolási és rakodási meló. Szombatra. És hétfőre megint nyolc ember kell nekik rakodni, fejenként megint ötven rongy, és a Karcosnak százezer, de ez csak két-három órás munkáért. Megvan a helyszín is, mert a megrendelő elvárja, hogy Karcos vigye és hozza az embereket, tehát itt van a nagyjából behatárolható cím. Nem elfelejteni, az első műszak szombat éjszaka dolgozik, a második csoport pedig hétfő délelőtt. Na, itt van felírva a cím, ahova Karcosnak vinni kell a munkaerőt – állt fel Fabogár, s nyújtott át Viktornak egy papírcetlit. Most elmehetek? – kérdezte. – Várnak a klubban.
– Mehetnél, de amit ideadtál egy nagy semmi, – nézett fel a cetliből az őrnagy.
– Ja, igen! Azt még elfelejtettem mondani, hogy olyan embereket kértek Karcostól, akik nem félnek sem a fegyverektől, sem a robbanószerektől. Így már tisztább a kép, nem?
– Mehetsz – mondta Viktor –, de szombat délben itt leszel, megértetted? Fabogár lemondóan biccentett.
Hosszú ideig csendben ücsörgött a két férfi. Amit Fabogár elmondott, s ha igaz, amit elmondott, akkor dolog több, mint elgondolkodtató. Akár nemzetközi kihatásai is lehetnek, persze az is lehetségesnek tűnt, hogy súgó ezúttal tévedett, s csak valami piti feketemunkáról van szó.
– Nem kéne értesíteni, vagy legalább is megkérdezni a nemzetbiztonságiakat? – tette fel a nagy kérdést Németh százados.
– Valami hasonló jár az én eszemben is, de... – csapta öklét tenyerébe Viktor – ... de mi van akkor, ha ez a kis fasz félreértett valamit. Az a legkevesebb, hogy rajtunk fog röhögni a fél ország...
Végül abban maradtak, hogy nem szólnak senkinek, hanem szombaton megpróbálják felderíteni, hogy valójában miről is van szó és akkor majd eldöntik, hogy mi lehet a következő lépés. A százados elköszönt, Viktor pedig gyorsan elkészítette Nováki részére a kért jelentést, és elmenőben bedobta a kézbesítendő anyagok kosarába.
Elmúlt fél tizenkettő mire Viktor hazaért. Szmötyi a nappali ajtajában ülve várt rá, és nagyon boldog volt amikor belépett a házba. Hosszú percekig nem tudott megszabadulni tőle, bár nem is akart. A kutyakölyök lassan lenyugodott, de mindenütt a nyomában maradt. Petra a kisszobában aludt, óvatosan megigazította rajta a takarót, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. A konyhában elő volt készítve melegítésre a vacsorája, az asztalon egy cetli ''Jó étvágyat!'' felirattal. Miután jól belakott, egy üveg sört bontott, és élvezettel kortyolgatta. Átfutotta a postát, de a sok reklámcetlin kívül csak egy francia méretű fehér borítékot talált, melyen egy közismert világcég emblémája virított. Felbontotta és egy összehajtott fényes kartonlapot húzott elő belőle. Egy meghívó volt, és vasárnap estére, a cég ünnepségére invitálta Viktort, mégpedig személyre szólóan. Zavarba jött, és lázasan gondolkozott, hogy ki lehet az az ismerőse, aki feltehetően elég magas beosztásban a meghívót küldő cégnél dolgozhat. Nem jutott eszébe senki, de ezen nem csodálkozott el, hiszen nem is volt ilyen ismerőse. Ahogy összehajtotta a meghívót, egy kézzel odavetett szövegre lett figyelmes a negyedik oldalán. ''Ha gondod támadna, küld be hozzám ezt a lapot! Mátyás Ottó.
– A Matyi bá'! – villant a felismerés Viktor agyában. Megitta a maradék sört, és egy újabb üveget vett ki a hűtőből. Mátyás Ferenc Viktor gyerekkori barátja volt. Együtt gyerekeskedtek, és együtt váltak felnőtteké is. Aztán Ferit, aki tengerész lett, '85-ben Marseille-ben lelőtték. Az ő apja volt Mátyás Ottó, akinek volt egy későn született lánya is, a Vera, de Viktort is második fiaként szerette. Utoljára nyolcvankilencben találkoztak, s akkor már igen hatalmas vagyon birtokosa volt a hajdani seftelő ószeres. Akkor tudta meg Viktor, hogy az öreg felesége egy évvel korábban meghalt, és akkor köszönt el úgy, hogy hosszú ideig biztos nem találkoznak majd. Kezébe vette a díszes meghívót, és azon gondolkozott, vajon mi oka lehetett az öreg Matyinak, hogy ilyen meglepetéssel állt elő a semmiből. Viktor elhatározta, hogy vasárnap mindenképpen eleget tesz a meghívásnak. A sört iszogatva gondolatai vissza-visszatértek régi cimborájához, felidézte a nagy kalandokat, a nyári vadtáborozásokat, amikor nyolcan-tízen nekivágtak néhány sátorral az országnak. Szmötyi jelent meg az ajtóban.
– Ki kell menned, haver? – kérdezte jószágot. – Menjünk – állt fel az asztaltól és kinyitotta a kölyöknek az ajtót. Szmötyi, miután valahol az udvar végében elintézte dolgát, bukfencezett néhányat a hóban, s magatartásával egyértelművé tette, ugyanezt várja gazdájától is. Viktor nem bírta tovább öt percnél a hidegben való kergetőzést. Befejezésül néhány hógolyót hajított a kutya felé, aki ettől aztán teljesen odalett az örömtől. Viktor beterelte Szmötyit a fürdőszobába és alaposan letörölgette. – Na, mehetsz aludni – csapot a hátsójára, amikor végzett. Ő is lezuhanyozott, de utána még a konyhában elszívott egy cigit, csak utána tért nyugovóra.
A következő nap viszonylag eseménytelenül telt el. Petra elkészítette a reggelijüket, amíg az apja zuhanyozott. Szmötyi az udvaron kódorgott és az időnként leszálló varjakat riogatta. Reggeli után Viktor elvitte Petrát az iskoláig és csak utána ment be a kapitányságra. Zajlott a megszokott élet, mindenki tudta és végezte a dolgát. Az őrnagy átnézte a beszámolókat, jelentéseket, meghallgatott néhány elképzelést, adott egy-két tippet, tanácsot, és lebonyolított néhány telefont. Ezzel nagyjából el is telt nap fele. Két óra körül Dömös százados lépett be az irodába.
– Főnök, nem stimmel valamit – mondta egy dossziét tartva a kezében. – Itt van a testregeneráló kft. házkutatási jegyzőkönyve, meg a drogoscsoport jelentése. Szinte darabokra szedték a kéglit, mert a kutyák egyértelműen jelezték, hogy nyomra leltek, és mégsem találtak semmit. Zalás hadnagy a drogosoktól kizártnak tartja a kutyák tévedését. Valami kurvára nem stimmel.
Viktor elvette a századostól a paksamétát és elmélyedt benne. Dömös leült a kanapéra és rágyújtott egy cigire.
– Megnézem én még egyszer azt a házat – mondta letéve az iratokat.
– Azt egyébként tudtad, hogy a kft. tulajdonosa Jakab Gabriella férje? – kérdezte Dömös.
– A Gabi férjhez ment volna, ez szinte hihetetlen – csodálkozott Viktor. – Miket produkál az üzleti szellem. Megalkuvók lesznek a még nagy pofájúak is. Ez a nő is folyton azt hajtogatta, hogy rajta egyetlen férfi sem fog uralkodni, őt senki sem teszi a cselédjévé! És tessék... Hát ez meglepett.
– Csak gondoltam jobb, ha tudod... – állt fel a százados. – Megyek, mert soha nem végzek...
Viktor magára kapta a dzsekijét, és elviharzott. A legnagyobb csúcsforgalom közepette, elég körülményesen jutott el a Lombard utcába. A kft. helyiségeit lezárva, lepecsételve, a kitört ablakot bedeszkázva találta. A folyosóról nyílt még egy másik lakás is, de azon látszott, hogy nem használja senki. Biztonsági ráccsal volt elzárva. Viktor becsöngetett a következő szomszédos lakásba. Egy középkorú nő nyitott ajtót. Miután Viktor megmutatta az igazolványát és bemutatkozott, beengedte. A nő nyugodtan válaszolgatott az őrnagy kérdéseire.
– Tudja, nekem nem volt semmi bajom velük – mondta –, szinte észre sem lehetett venni, hogy itt vannak. Vigyáztak arra, hogy ne legyenek botrányok. Viszont igen komoly pénzzel járultak hozzá a ház közös költségeihez.
– Értem. Szóval tulajdonképpen némi hasznot is hoztak.
– A liftet is ők tartatták karban, sőt arról is szó esett, hogy teljesen felújíttatják, modernizálják, de hát ebből már nem nagyon lesz semmi – legyintett az asszony. – Sok itt is az irigy ember. Biztos a lakók közül jelentette fel őket valaki. Ezektől ki is telik.
– És tud valamit arról az üres lakásról is?– firtatta az őrnagy.
– Amelyik mellettük van a sarokban, arról kérdez?
– Igen, arról, hogy lakják-e azt egyáltalán?
– Hónapok óta, vagy talán már fél éve is megvan, hogy járt volna ott valaki.
– És tudják, hogy kié?
– Valami nő vette meg, de ezt talán a házmester, vagy a ház képviselője tudná megmondani...
Az őrnagy megköszönte a segítséget és elköszönt. Hamarosan sokkal többet tudott, de még annál is többet, mint amennyit eredetileg remélt. A látszólag használaton kívüli lakás tulajdonosa: Jakab Gabriella.
– Gabika, hát ezt most nagyon megszívtad – mondta félhangosan a kocsijában ülve. Rádión beszólt a kerületieknek, hogy küldjenek ki két járőrt, mert feltöri a pecsétet és újra le kell majd zárni az ajtót. Húsz perccel később feltűnt az utcában egy ütött-kopott rendőrségi Lada. Viktor a két egyenruhás elé ment, igazolta magát, majd együtt felmentek a házba. Leszedte a hivatalos pecsétet, s kulcsával kinyitotta az ajtót.
– Jöjjenek be és itt várjanak – mutatott a társalgó felé. Ő pedig eltűnt a főnöki irodában. Egyenesen a hatalmas régimódi ruhásszekrényhez sietett. Kitárta a dupla ajtót, és meggyőződött róla, hogy teljesen üres. Fejét lehajtva kényelmesen befért ő is. Akkurátusan végigvizsgálta minden részét. Semmi. Megpróbált kívülről mögé nézni, de ez sem sikerült, mert gipszstukkóval volt a falba ágyazva a hátulja. Most már teljesen biztos benne, hogy megtalálta a két lakás közötti átjárót, de még nem jött rá a nyitjára. Ismét belülről vette szemügyre az impozáns bútordarabot. Kopogtatta, nyomogatta, de semmi. A feje fölött sem volt semmi, ami közelebb vitte volna a megoldáshoz. Kezdett ideges lenni. Leült a nagy franciaágyra és csak bámulta szekrényt. Ahogy ott ücsörgött az ágyon szépen le is higgadt. Valami bekattant az agyában. Látott valamit, amire nem figyelt kellőképpen, mert teljességgel lényegtelennek tűnt. ''Hát persze, hogy lényegtelen – gondolta –, hiszen nem fogják az orrom elé kiírni, hogy itt nyílik''. Visszament, és ismét bebújt szekrénybe. A ruhaakasztó rúd hiányzott ugyan, de meg volt kétoldalt a furat, ahová valamikor beilleszkedhetett. A jobb oldalon levőnél nem vett észre semmi érdekeset, a bal oldalon azonban feltűnt neki egy, a furat oldalában haladó keskeny és nem is túl mély bevágás. Megpróbálta körmével megpiszkálni, de nem járt eredménnyel. Kiment a társalgóba, az egyik polcról elvett egy kést, és azzal próbálta meg újra. Lefelé semmi. Amikor felfelé erőltette sikerült egy állással arrébb állítania valamit. Merthogy hallott egy halk kattanást, de egyébként nem történt semmi. Megpróbálta benyomni a szekrény hátulját, ám az keményen tartotta magát. Tenyerével igyekezett oldalirányba elmozdítani a hátlapot... És sikerült. El tudta jobbra tolni és feltárult egy fél méternyi rés, amely a szomszédos helyiségbe nyílott. Viktor elégedetten vigyorgott.
Nehezen átpréselte hatalmas testét a szűk nyíláson, és egy másfélszobás majdnem teljesen üres lakásban találta magát. Bútort egyáltalán nem talált, csak a kisebbik szobában árválkodott egy zsinórjától megfosztott hűtőláda. Felnyitotta és tulajdonképpen meg sem lepődött a tartalmán. Fehér porral töltött zacskók sorakoztak benne. Kiemelt egyet közülük, úgy egykilósra saccolta a súlyát, aztán még tizennégyet számolt össze.
– Ezt sem a szilvás gombócra szánták – morogta. Két zacskót elrejtett a dzsekijében és visszatért a függönnyel takart résen át a szekrénybe. Visszahúzta a hátfalat és eredeti helyzetébe állította a kis vágatot. Megint hallott egy kattanást. Kísérletképpen megpróbálta eltolni a hátfalat, de ezúttal már nem sikerült, masszívan a helyén maradt. Az őrnagy helyeslően bólintott, becsukta a monumentális bútor dupla ajtaját és elhagyta a szobát.
– Végeztünk uraim, köszönöm a segítségüket – mondta a két rendőrnek. Lezárták és lepecsételték bejárati ajtót és távoztak. Viktor beült a kocsijába, megvárta amíg az öreg Lada eltűnik a színről. Meghúzott egy kart az ülése alatt, majd felnyitotta a hátsó ülést. Dzsekije alól kivette a két csomagot és bedobta a néhány lőszeresdobozt, egy karabélyt és egy Uzit őrző titkos rekeszbe. Begyújtotta a motort és fütyörészve vágott át a bedugult városon a kapitányság felé.
– Dömét ki látta? – kérdezte fennhangon, amikor belépett a terembe.
– Szabó ezredessel beszélget a klubban – felelt Deák zászlós.
– Szólj le neki, ha végzett, várom – mondta Viktor és bement az irodájába.
– Rendben – emelte fel a telefont a zászlós.
Az őrnagy leült íróasztalához, átnézte az időközben odatett jelentéseket. Utána bekapcsolta a tévét és hosszan gondolkozott. Tudta, hogy amit tett az törvénysértő, de azt is pontosan tudta, hogy a kétkilónyi anyaggal az ő fogalmai szerint egy vagyont kereshet, és ha okosan játszik... Kopogtak az ajtón.
– Nyitva – mondta hangosan, mire Dömös százados lépett be.
– Hívattál, főnök – állt meg az asztal előtt.
– Igen. Új fejlemény a kéjelde ügyében és szeretném, ha te vennéd kezedbe a dolgokat. Szöget ütött a fejemben, hogy Jakab Gabinak férje is volt. Ha erre képes volt, akkor az a nő bármire képes lehetett. Kimentem ismét a Lombard utcába és újból átnéztem mindent, beszélgettem néhány szomszéddal, a házmesterrel és a ház képviselőjével. Amit senki sem nézett meg, ami kézenfekvő lett volna és amit rutinfeladatként elmulasztottunk, az hozhat valami eredményt.
– Viktor, egy rakás szakértő nézett át mindent, jelzésértékű nyomokon kívül nem találtak semmit, mi lehetett az amit elfelejthetünk? – kételkedett Dömös.
– Elfelejtettük megnézni a lakástulajdonosok jegyzékét, öregem. Ma megnéztem és abból kiderült, hogy a kft.-vel szomszédos lakás tulajdonosa nem más, mint Jakab Gabriella. A lakók szerint legalább fél éve senki sem fordult meg a lakásban. Biztonsági ráccsal van védve, a villanyórája nyolc hónapja ki van kötve, a költségeket ennek ellenére rendszeresen fizetik. Talán meg kellene nézni, vajon miért olyan elhagyott az a lakás? – nézett jelentőségteljesen Dömösre az őrnagy. – Mi a véleményed?
– Az, hogy ezt a vizsgálatod most hirtelen meg kell ejteni – villanyozódott fel a százados.
– Tiéd a terep, én most eltűnök, mert otthon vár a lányom meg a blökim. Mindenesetre a fejleményekről azért tájékoztass, rendben? – mondta Viktor. Magára kapta a dzsekit, rágyújtott és a hátsólépcsőn távozott.
A nap hátralevő részét Viktor, Petra és Szmötyi együtt töltötték. Beszélgettek, tévét néztek, játszottak a az udvaron a hóban, amiben leginkább a kölyök kutya lelte kedvét. Nem is nagyon akarta tudomásul venni, hogy játszótársai megelégelték a hideget. Bent a házban is folytatni kívánta a kergetőzést, mire Viktor határozott hangon kinyilvánította nemtetszését és vacsoramegvonást is kilátásba helyezett. Az utóbbi jobb belátásra késztette Szmötyit. Apja és lánya nekiláttak a vacsorakészítésnek.
– Tulajdonképpen mit is fogunk főzni? – kérdezte Viktor.
– Látok itt zöldséget, tehát a leves adott: zöldségleves. Várj csak – búvárkodott Petra a hűtőszekrényben –, ez az! Ebből a husikából milánóit készítünk, ha van itthon tészta, mert mártást azt már találtam.
– Íme a tészta – vett ki egy zacskót a szekrényből a férfi.
– Nagyszerű! Akkor kezdhetjük is. Én megpucolom a zöldséget, te pedig előkészíted a húst. Csak le kell darálni – tette hozzá, látva apja tanácstalanságát.
– Aha. Rendben.
– Járt ma nálunk a suliban egy ember és előadást tartott a környezetszennyezésről – mondta Petra. – Videofilmet is vetített, amiben nagyon sok szörnyűséget láttunk. Kettétört olajszállítóhajókból kiömlő olajat, ami szennyezte a partot, a sugárzó hulladékokkal történő manipulációkról is szó volt, vegyi anyagok helytelen tárolása okozta betegségekben szenvedőket mutatott be. Miért csinálják ezt az emberek? – kérdezte, de közben járt kezében a hámozókés.
– Ez a civilizáció – felelt Viktor. – A jobbik oldalát természetesnek vesszük és élvezzük. Például van áram a konnektorban, figyelj csak – mondta és bekapcsolta húsdarálót – működik, nem kézzel kell szerencsétlenkednem. Télen fűtjük a lakást, nyáron hűtjük az sört, autó van a fenekünk alatt, higiénikus csomagolásban vásároljuk az élelmiszert. Meg mindaz, ami nélkül már el sem tudnánk képzeli életünket.
– Ezt értem, de azért nem lenne muszáj telepiszkítani tágabb otthonunkat. Az emberek többsége kínosan ügyel arra, hogy a lakása tiszta legyen, ugyanakkor a szemetét meg kidobja a természetbe. Nem álszent dolog ez?
– Nem hiszem, hogy álszentek lennének az emberek, inkább tudatlanok. Mondhatnám azt is, hogy buták, de azt is, hogy primitívek.
– Érdekes, valami hasonlót mondott az az ember is a suliban. Várj csak – gondolkozott el a lány –, nem hiszem, hogy szó szerint tudom idézni, de valahogy úgy szólt, hogy a jelenünkért feláldozzuk utódaink jövőjét.
– Nem volt egy hülye pali – helyeselt Viktor. – Hagymát is daráljak bele?
– Nem fontos, a mártásban minden benne van... Remélem. Tudod, szerintem az segíthetne, ha az emberek bojkottálnák azokat az áruféleségeket, amelyeknek nem visszaváltható, vagy indokolatlanul drága a csomagolása. Sőt – dobott egy répát a fazékba –, minden gyártót kötelezni kellene, hogy a csomagolás árát tüntesse fel. Na, milyen ötlet, így rögtön megtudhatnánk, hogy mennyi pénzt hajítunk ki az ablakon, csak azért, hogy egy gyártó flancolhasson – fordult büszkén apja felé.
– Azt hiszem – hökkent meg Viktor lánya gondolatán –, hogy nagyszerű, és ha kialakulna valami efféle mozgalom, annak csak előnyei származnának, de attól tartok, nem megvalósítható az elképzelésed.
– Minden megvalósítható, csak akarni kell – állította határozottan a lány.
A beszélgetés később másra terelődött. Hamarosan megvacsoráztak. Viktor tele hassal ült le a tévé elé, egyik kezében egy üveg sört tartott, a másikkal cigaretta után kotorászott. Lánya a konyhát tette rendbe. Szmötyi az egyik fotelban szunyókált békésen. Petra, miután végzett a konyhával, egy tankönyvvel a kezében beült a nappaliba, s fél szemmel a könyvet, fél szemmel a televíziót nézte. Felénél tartott a híradó, amikor megszólalt a telefon. Viktor felrezzent szendergéséből, s Petra már nyújtotta is felé a kagylót: – Téged keres valami Dömös...
– Kösz. Viktor vagyok – szólt a beszélőbe.
– Bingó van, főnök! – hallotta a századosa örömteli hangját. – Tizenhárom kiló tiszta heroin került elő a Jakab Gabi kéglijéből. Hallod, főnök? Tizenhárom kiló!!!
– Remek! – Viktor hangja vidám volt. – A Nováki meg tehet most egy szívességet. Gratulálok mindenkinek, mond meg a fiúknak!
– Oké, de van más is: Azonosítottuk a nőt, aki a kapu előtt lelőtte a kuncsaftunkat. Kapaszkodj meg. A neve Jakab Elvira.
– Micsoda? – kiáltott fel Viktor.
– Bizony, a Jakab Gabi testvére, pontosabban a húga. Jó mi?... Azt még nem sikerült kideríteni, hogy őt ki és miért lőtte le, de nyilvánvaló, hogy a megtalált nagy mennyiségű droggal lehetett kapcsolatban a leszámolás. A tettes, vagyis a tettesek borzalmasan összeégtek, lehet, hogy soha az életben meg nem tudjuk, hogy kik lehettek. Egyébként pedig együtt van minden, az anyagot hamarosan átadhatjuk az ügyészségnek vádemelésre. Gyakorlatilag lezártnak tekinthetjük ezt a témát, bár néhány apróságot még tisztázni kellene... Szóval csak ennyit szerettem volna mondani...
– Köszönöm, hogy hívtál! Lesz egy jó éjszakám... Viszlát.
– Valami jó hír? – kíváncsiskodott Petra,
– Beérett két hónapnyi munkánk gyümölcse, ez pedig most éppen a lehető legjobb hír!
A film után Petra lefeküdt, Viktor pedig műhelyébe vonult vissza, ahogy mondta, beszélgetnie kell a számítógépével. Az előfolyosóról nyíló helyiség valamikor talán kamra vagy tároló lehetett, az őrnagy azonban átalakította és itt rendezte be kicsiny számítógépes birodalmát. Hátrébb, a padlásfeljáró létrája állt keresztbe, amibe rendszeresen beverte a fejét, ha műhely másik végén akadt dolga. A padlástérben is volt egy kisebb szoba, de mert nem használták semmire, Viktor azt is kisajátította magának. Ebbe a kicsiny szobába vitte fel késő éjszaka – amikor a lány már mélyen aludt – a két fehér porral töltött csomagot. Olyan biztos helyre tette, hogy az nélküle csak a ház lebontása esetén kerülhetett volna elő. Miután végzett, elszívott egy cigit a ház ajtajában, időt hagyva Szmötyinek a dolgai elvégzése utáni kisebb rohangálásra.
Orsolya újabb üzenete szerint szombat, azaz másnap délelőtt tér haza hosszúra sikeredett szolnoki riportjáról. Petra úgy tervezte, hogy megvárja Orsit és együtt mennek el Viktor fiáért, Daniért, meg Trafóért, de a hétvégét még ő is az apjáénál szerette volna tölteni, ha az anyja beleegyezik.
Délelőtt tíz óra volt amikor Viktor megjelent az irodájában, ahol Németh százados már várta. Kivételesen nem a hatalmas íróasztal mögött terpeszkedett, hanem a kanapén feküdt. Viktor nem ébresztette fel, mert fontosabb dolga volt. Felhívta Petrát, hogy megérkezett-e már Orsi, a felesége. A válasz nem nyugtatta meg. – Nem értem, azt mondta délelőtt érkezik – mondta idegesen.
– Ne izgulj már annyit, hiszen még csak tíz óra van és bármelyik percben megjöhet – nyugtatta Petra.
– Később újra hívlak – tette le a telefont Viktor. Az asztalán mindenféle térképek, fotók hevertek egymáson. Leült a fotelbe és csak bámulta a felfordulást. Tíz percnyi tétova semmittevés után ismét a telefon után nyúlt. Ettől már a lánya is kezdett kiborulni és megígérte, hogy mihelyt megérkezik Orsolya rögtön odaszól. Megint bámulta a térképeket, kezébe vett egy fotót, melyen egy felújított kúria volt látható. Valahonnan ismerősnek tűnt, de nem ugrott be, hogy honnan... Megszólalt a telefon...
– Na, végre, megjöttél? – szólt bele lelkesen.
– Én? – hallatszott egy meglepett férfihang – Itt vagyok már reggel hat óra óta! Miért? Kerestél, főnök? Csak azt akartam mondani, hogy a Nováki rögvest a tiszteletét fogja tenni nálad...
Bartos zászlós volt a telefonáló. Az őrnagy megköszönte a figyelmeztetést. – Ha egy Fabogár nevezetű alacsony alak megjelenne, dugjátok el amíg a Nováki itt van, oké? – mondta.
Csak néhány perc telt el és benyitott az alosztályvezető. Kissé meghökkent a kanapén alvó százados látványán, de úgy látszott, ezt a békát is lenyeli. Viktor felállt az asztal mögül és elfogadta Nováki feléje nyújtott kezét.
– Gratulálok, Viktor. Ön és csapata nagyszerű munkát végzett. Természetesen mindent megteszek, hogy kellőképpen kifejezésre jusson elismerésünk – mondta miközben kezet ráztak.
– Köszönöm. Nem szeretnék szerénytelennek tűnni, inkább ideges vagyok, de ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz, szóval csak azt akarom mondani, hogy végső soron ez a dolgunk, ezért kapjuk a fizetésünket. A francba. Azért köszönöm a munkatársaim nevében is.
– Azért azt a hajszát nem kellett volna így kiélezni... Lövöldözés, két összeégett ember, tucatnyi vétlen sérült, tízmilliós összesített anyagi kár... Így együtt ez egy kicsit sok. Persze tudom, fegyveres támadás történt. Nincs valami, amivel koccinthatnánk a sikerükre? – nézett körbe a szobában Nováki.
– Talán... Talán vodka. Ha megfelel? – mozdult a szekrény felé Viktor.
– Nagyszerű. Mára már úgyis végeztem – fordult utána az őrnagy –, azt hiszem megengedhető. Rosszul lett? – mutatott a századosra.
– Csak elpilledt – legyintett Viktor –, de mindjárt magához tér. Satya! – kiáltotta el magát: – Kérsz vodkát?
– Csak egy pohárkával – ült fel lecsukott szemmel a bajuszos Németh.
– Na, ugye. Túl sokat hajt, biztos a helyemre pályázik – mondta Viktor s közben poharakat vett elő. Megcsörrent a telefon, mire Viktor lecsapott rá, mint sas a zsákmányára. Hosszan hallgatott, majd mindössze annyit mondott, hogy a klubba vele, és lecsapta a készüléket. Erre már Németh százados is kinyitotta a szemét és csodálkozva szemlélte, hogy milyen társaságba került.
– Elnézést – mondta felemelkedve a kanapéról –, egy kicsit elbóbiskoltam.
– Ugyan, ne zavartassa magát – legyintett elnézően az alosztályvezető –, inkább koccintson velünk maga is! Aztán meg menjen haza és pihenje ki magát.
Miután a poharak kiürültek Nováki elköszönt, de előtte még megkérdezte az őrnagytól, hogy nem kívánna-e szerepelni egy televíziós műsorban, ahol a nagy fogásról is szó esne. Viktor egyáltalán nem kívánt szerepelni semmilyen tévéműsorban sem. Ezek után Nováki rugalmas lépteivel távozott. Megint megcsörrent a telefon.
– Hála az égnek! – sóhajtott nagyot Viktor. – De te hol a francba szédelegtél eddig. Azt mondtad délelőtt érkezel... Háromnegyed tizenegy... Ez már majdnem dél. Ja, értem... Mindegy! Lényeg, hogy otthon vagy. Rendben! Szia, puszi... – mondta és lassan, nyugodtan tette le beszélőt. A százados csak állt, kezében az üres pohárral és nem sokat értett a hirtelen rázúduló élményekből.
– Kérsz még egyet? – bökte meg a vállát Viktor.
– Inkább kettőt. Te, főnök! Mi történik itt? Egy kicsit eldőltem az előbb, de nem tudom, hogy egy órája, vagy egy napja... – mondta tétován és felhajtotta a vodkát. – Hé, nehogy már elvidd azt az üveget – fogta meg az őrnagy karját –, még nem tértem magamhoz.
– Mi a franc van az asztalomon? – tárta szét a kezét Viktor baljában az üveggel.
– A felderítőmunkám eredménye, bizony – bólogatott Németh. – Tegnap délután óta lejártam a lábam, hogy valamit megtudjak a Fabogár rémálmainak helyszínéről.
– Ahogy elnézem ezt a disznóólat, teljes a siker – tettel le az üveget az asztal szélére Viktor és leült. Németh az üveg mellé helyezte poharát és teletöltötte. Hosszas keresgélés után talált valamelyik zsebében egy megnyomorodott cigarettásdobozt, rágyújtott egy gyűrött cigire. Néhány pillanatra kiment az irodából.
– Kértem néhány kávét, ha nincs ellenedre – mondta, amikor visszatért. Nagyot szívott a cigarettából és visszaült a kanapéra. Bóbiskolni készülő ember benyomását keltette.
– Ez így nem nyerő – csóválta a fejét Viktor –, mire visszajövök eszednél legyél! – mondta mielőtt kiment volna a helyiségből. A százados eldőlt a kanapén.
– Helló! Barátom, mit keresel errefelé, ahol a takarítónő sem jár? – nyújtotta kezét a kopaszodó középmagas férfi, amikor az őrnagy benyitott hozzá.
– Szia Bandikám! Egy komoly feladat hozott ide. Csak az a bibi, hogy nem egészen hivatalos, még nem – vágott a közepébe Viktor. Tormás Antal a vizuális elektronikai eszközök szakértője és bolondja türelmesen végighallgatta, hogy miről is lenne szó.
– Nem nagy ügy – vonta meg a vállát. Az egyik vasszekrényből elővett egy tenyérnél alig nagyobb szerkezetet. – Ez nem más, mint kézi videokamera. A jeleket parányi adóberendezése révén juttatja el a vevőkészülékhez, amit a gépkocsiban lehet elhelyezni, hatóköre olyan négyszáz méter. Az optikája sem valami nagy technikai csoda, de valamivel többet tud, mint hasonló szériatársai. Amit elmondtál, arra tökéletesen megfelel. tizenkétszeres zoom-ja van és olyan érzékeny, hogy holdfénynél is használható. Digitális technikával működik.
– Ez mind nagyon szép, de a négyszáz méteres hatósugár az lehet, hogy kevés lesz. Nem valószínű, hogy autóval annyira meg tudjuk közelíteni a helyszínt – vetette fel a problémát Viktor.
– Erre is van megoldás – nyugtatta meg a férfi. Előszedett egy távirányítóhoz hasonló eszközt. – Ha a kamerát összekötöd ezzel az adóval, akkor ezerötszáz méterig használhatod. Sőt, ha ezt is odaadom – vett a kezébe egy újabb mütyürt, akkor még a terepakadályok egy része is leküzdhető.
– Ez érdekelne, ha bővebben...
– Már mondom is – kezdett neki élvezettel a szakember. – A videokamera jelét ez a kicsiny eszköz veszi, amit most bedugok ebbe az erősítőbe. És ez az erősítő küldi tovább a jelet mintegy ezerötszáz méteres távolságig. Ha ezt az erősítőt elhelyezed például egy magasabb fán, akkor lényegesen leegyszerűsödik az adattovábbítás. Így már érthető? – nézett mosolyogva az őrnagyra.
– Azt hiszem teljesen egyértelmű, teljesen világos. Most még a kamera használatát, ha elmondanád.
|