– Meddig megyünk még? Már teljesen kivagyok – pa­naszkodott Fabogár.

– Valahol a közelben kell lennie annak raktárnak, ha­csak be nem paliztál bennünket, de akkor itt fogsz meg­fagyni, abban biztos lehetsz – felelt az őr­nagy.

– Ha megtaláljuk, akkor is itt fagyok meg. Most mondja, mi a különbség?

– Fontos volt egyáltalán magunkkal cipelni ezt az idiótát? – kapcsolódott a beszélge­tésbe Németh. – A  Lipóton lenne a helye...

– Dolgoztam én ott is – jegyezte meg büszkén Fabo­gár.

– Maradt nyoma... – dörmögte a százados.

– Arrafelé van az erdészeti út – mutatott előre Viktor –, a térkép szerint leágazik róla egy másik földút, valahol arra – emelte feljebb ujját. Gyerünk. Ha igazat mondtál Fabogár, akkor csak valahol ezen környéken lehet a rak­tár...

Két perccel később fényt pillantottak meg nem messze előttük. Az őrnagy intett, megálltak. Lepakol­ták hátizsákjai­kat. A százados összehajtogatott fehér lepleket sze­dett elő.

– Csak nem itt akarnak megágyazni? – szólalt meg el­képedve Fabogár. Viktor előszedte tokjából a videoka­merát és nyakba akasztotta a szíját. Né­meth megmutat­ta Fabogárnak, hogy mit kell tennie a lepellel, és saját is magát beterítette vele. Az őr­nagy halkan elmondta, hogy mi fog most következni, és hogy mi lesz a dolga a másik kettőnek. Óvatosan halad­tak tovább a leplek fedezete alatt. Egyre ritkább lett körülöttük az erdő. Az őrnagy intett és a két férfi megállt, behúzódtak a csupasz bokrok tövébe és figyeltek. Viktor lehasalt a hóba és kúszva haladt tovább. Hét-nyolc méter megtétele után sikerült olyan helyet ta­lálnia, ahonnan aránylag jól rálátott a fény forrására.

Legalább kétszázötven esetleg háromszáz mé­ternyire, egy enyhe mélyedésben bújt meg a va­lamikori bunker, rejtekhely, barlang – nem tudta el­dönteni mi lehetett –, amit most titkos raktárként hasznosít valaki. Szeme elé emelte a kamerát és a kis völgyszerű mélyedésre irányí­totta. Tökéletes biztonságban hitték magukat a raktár őr­zői, mert nyugodtan cseverésztek, cigarettáztak és do­bozos söröket kortyolgattak.

A bunkerből, ahogy Viktor elnevezte az objektu­mot nem sok látszott. Nagy kétszárnyú boltíves vasajtó zárta el tekintete elől a bent zajló esemé­nyeket. Maga a létesít­mény egy mesterségesen képzett domb alatt lapult töké­letesen belesimulva környezetébe. ''-?- BÁZIS! BELÉPNI TILOS!'' volt töredékesen ol­vasható a vasajtóra drótozott rozs­dásodó táblán a felirat. – Ilyen baromságot – morogta magában. A bunker előtti tisztáson, ahol az őrök múlat­ták az időt, három mikrobusz parkolt. Hirtelen fénycsík vetődött a hóra és egyre szélesebb lett. Kinyitották a bun­ker egyik ajtaját és markos fiatalemberek léptek ki a sza­badlevegőre. Többségük azonnal cigaretta után kezdett kotorászni, de volt, aki a kévés­termoszt, sze­szesüveget, vagy sörösdobo­zt részesítette előny­ben. Szinte mindegyikük félrevonult elvégezni elodázha­tatlan természetes szükségletét.

Viktor végre betekintést nyerhetett a bunker gyomrába. Csomagolásra váró géppisztolyok tö­mege, páncéltörő­gránátok, hevederek, lőszereslá­dák halmaza tárult ka­merája elé. Nem látott be tel­jesen a bunker belsejébe, de felfedezni vélt akna­vetőket és tankelhárító aknákat is. – Te jó ég! – ké­pedt el. – Ki a fenét akartok ti megtámadni. Talán még egy-két Stringer is akadhat ott – dünnyögte. – Remélem működik a videó – futott át az agyán –, mert ahhoz kurva hideg van, hogy potyára játsszam itt az ope­ratőrt.

Alig ért gondolata végére, amikor egy reflektor fénysu­gara szántott végi a szemben leevő fák tör­zsén. Az er­dészeti úton közeledett egy jármű. A bunker­hez vezető földútra kanyarodásakor pásztázta végig lámpája az erdő Viktorral szemben elterülő szélét. Az őrök is észlelték az eseményt, de az egyikük egy rádióte­lefonnal a ke­zében nyugalomra intette a társait, akik fegyverei­ket kapkodták kézbe.

– Ezek szerint valami ismerős közeledik – nyug­tázta félhangosan Viktor. – Kíváncsian várom, hogy kit tisztelhetünk a látogatóban. Remé­lem jó fényképarca van.

Kisvártatva egy hatszázas fekete Mercedes állt meg a mikrobuszok mellett. Egy újabb fénycsóva futott végig a fákon. Érkezett egy másik, egy rend­őrkék Mercedes, amelyen nem volt semmilyen feli­rat vagy megkülönböz­tető fényszerkezet. Az utóbb érkezett jármű utasai száll­tak ki előbb, viselkedé­sük egyértelműen utalt testőri mi­voltukra. A fekete autóból három férfi lépett ki, hogy határo­zott léptekkel a bunker felé induljanak. Viktor nagy örömére kitárult a vasajtó másik szárnya is, ahol újabb elképesztő tételeket rögzíthetett. A golyóálló mellénytől, a tü­zérségi lövedékig minden volt ott. Mégpedig hihe­tetlen tételek­ben. A jövevények alaposan szemre­vételeztek mindent.

– Hé, téged én ismerlek! – beszélt magában az őr­nagy. – Néhány hónapja még a tévében adtad az okosat. Kevés volt a hivatalnoki fizetés? Hoppá! Hát te is itt vagy? – fe­dezett fel egy újabb nagyjá­ból közismert arcot. – Profilt váltottunk kishaver?... És ki vagy te? – próbálta behozni a harmadik férfi arcát, de az valahogy mindig árnyékban, vagy ta­karva maradt. – Nem szúrsz ki velem, valahogy csak megcsíplek, faszikám! – dünnyögte. – Csak jobb lenne minél előbb, mert lefagy a tököm – tette hozzá. A három férfi végzett a mustrával, kifelé in­dultak, és akkor Vik­tornak félig bejött a jóslata: világított a Hold, amikor kilép­tek a tisztásra, de a harmadik férfi két-három lépéssel le volt maradva, ezért tör­ténhetett, hogy amikor a kamera végre tisztán ve­hette volna az arcát, egy elsuhanó felhő beárnyé­kolta. Viktor szentségelt ugyan magában, de volt egy sejtése: valamit talán mégiscsak sikerült el­csípnie. Részéről ezzel befejezettnek tekintette a megfigyelést, és megkezdte az óvatos visszavonu­lást. Mindössze né­hány percbe telt, amíg ismét a százados és a hidegtől vinnyogó Fabogár társasá­gát élvezhette.

– Finoman lelépünk – suttogta, és visszavonultak.

Amikor biztos távolságban tudták magukat a ve­szélyes zónától magálltak, és visszapakolták cuc­caikat a háti­zsákokba. Egyetértés volt közöttük ab­ban is, hogy a fára szerelt adó-vevőért egy későbbi időpontban térnek vissza.

– Hétfőn egyébként is vissza kell jönnünk – vi­gasztalta társait az őrnagy.

Hajnali kettőkor váltak el egymástól az őrnagy há­za előtt, ahol már várt rájuk a rádión értesített Deák zász­lós. Az ő járőrkocsijába ült át Né­meth száza­dos és némi unszolás után Fabogár is. Viktor beállította a Fordot az udvarukba, nem bíbe­lődött garázzsal.

Óvatos, halk léptekkel ment be a házba. Szmötyi sza­ladt elébe és amíg fogasra akasztotta dzsekijét, levette csizmáját, szeretetteljesen dörgölte orrát, pofáját Viktor­hoz. Nagyon boldog volt, hogy végre megérkezett.

– Jól van – suttogta a férfi –, hamarosan te is jö­hetsz majd velem – simogatta a meg a fejét. A konyhában vil­lanyt gyújtott, a hűtőszekrényből előszedte a felesége által gondosan odakészített vacsorát. Élvezettel ült neki a forró tejfölös krumpli­levesnek, utána megevett egy tu­cat palacsintát. Lezuhanyozott és beosont a hálószobá­ba. Tapoga­tózva próbált eljutni az ágyig, de azt nem sejthette, hogy néhány bútordarab nem a pontosan megszo­kott helyét foglalja el – köszönhetően Trafó és Szmötyi késő esti önfeledt kergetőzésének –, ezért nagyon meg­lepődött, amikor átesett az egyik fotelen.

– Mi van? – hallotta álmából felzavart felesége hangját, aki rögvest felkapcsolta az olvasólámpát.

– Csak én vagyok – felelt félhangosan Viktor a padlóról, közvetlenül ágy mellől.

Orsolya felkönyökölt az ágyban és hunyorogva nézett szét a szobában. – Hol vagy? – kérdezte.

– Itt – bukkant fel a férfi feje az ágy végénél.

– Most jössz éppen, vagy már mész? Egyébként is mi a frászt keresel odalent? – kerekedett el az asszony szeme. Viktor bemászott mellé az ágyba, fázósan magá­ra húzta a takarót.

– Most jövök. Hulla fáradt vagyok és teljesen szétfagy­tam – mondta.

– De hát hol jártál?

– A hegyekbe.

– Na, neked sincs ki mind a négy kereked. De remélem reggel nem futok össze valami erdei vadállattal a kony­hában...

– Majd reggel beszélgetünk. Nyolc körül éb­resszetek fel... – mondta Viktor és Orsolyához bújva már aludt is. A nő leoltotta a villanyt.

 Reggel nyolckor a család három tagja a reggeli­zőasz­talnál ült, a negyedik az fent az asztal sarkán gömbölyö­dött, az ötödik pedig az asztal alatt várta az odacsempé­szett falatokat. A hatodik pedig rán­tottát sütött. Amikor elkészült, ő is elfoglalta helyét. Igazi családi reggeli zaj­lott. Egymás szavába vágva mesélték egymásnak az elmúlt napokban össze­gyűlt élményeiket. Viktor sajnál­kozva köszönt el fél tízkor, és elmondta, hogy esti prog­ramja miatt va­lószínűleg csak késő éjjel ér majd haza. Az ajtóban aztán meggondolta magát, visszament és némi rábeszélés után sikerült meggyőznie Orsolyát, hogy tartson vele az esti fogadásra,, ahová egy régi ba­rátjá­nak az apja hívta meg.

– De ha megunom, akkor otthagylak – adott egy puszit férje arcára Orsolya.

 Negyed tizenegykor Viktor már Tormás alezredes biro­dalmában ült egy rakás elektronikus csodától körülvéve. – Ezt kellene villámgyorsan átírni, és egy kissé átszerkesz­teni – nyújtott át egy videoka­zettát.

– Nagyon remélem, hogy életbevágó – vette el a mű­szaki tiszt –, ugyanis a családom nem igazán díjazta, hogy csak úgy elrohantam.

– Garantálom, hogy megérte bejönnöd, de van még valami, amit tudnod kell. Az anyag, amit látni fogsz, szu­pertitkos, akárkit is ismersz fel a felvéte­leken, senkinek, még a közvetlen főnöködnek sem említheted meg ennek a filmnek a létezését. Lega­lább két napig minden kö­rülmények közt hallgat­nod kell róla.

– Tyűha, kezd érdekessé válni a dolog. Hát lás­suk mit tehetünk – mondta a férfi feldobódva, és becsúsztatta a kazettát egy szerkezetbe.

– Először is készíts róla egy  tökéletes máso­latot – kérte az őrnagy. Tormás egy másik kazettát vett elő kibontotta a celofáncsomagolás­ból, és egy másik liftbe helyezte. Nem telt le három perc, és átnyújtotta a videó­ból kiugró kazettát. – Ez kész – jegyezte meg –, további teendők? – kérdez­te.

– Állj az elejére, most szépen nekilátunk megszerkeszteni az anyagot – mondta Viktor. – Negyven percünk van rá.

– Ez képtelenség – rázta meg a fejét Tormás.

– Nagyobbik része másolni való, egy-két helyen kell csak bravúroskodnod – nyugtatta meg az őr­nagy.

És fél tizenkettő előtt öt perccel Viktor kezében volt az elképzelése szerint összeállított demonst­rációs anyag. Az alezredestől visszavett minden kazettát, majd ismétel­ten felhívta a figyelmét, hogy egy esetleges kiszivárogta­tás esetén milyen ba­romi kellemetlen helyzetbe kerülhet. Tormás biz­tosította, hogy esze ágában sincs beleavat­kozni a megismert, szerinte is meglehetősen kényes ügybe.

– Elnézést a késésért, ezredes úr – mondta Vik­tor, amikor irodájába belépve megpillantotta az ott ácsorgó tisztet, akit szintén szabadnapján riadózta­tott.

–  Nem késett. De, Viktor, ha nem tud elfogadható ma­gyarázatot adni arra, hogy miért ráncigáltatott be, akkor jobb, ha most azonnal beadja a felmon­dását! – nézett a rendezkedő férfira szigorúan Szabó ezredes. – Elfogadni ugyan nem fogom, mert amekkora a maga mázlija, az anyósom éppen nálunk kempingezik a hétvégén és teg­nap már kellőképpen kiborított a rigolyás öregasszony. Az unokáim meg egyenesen menekülnek előle.

– Ezredes úr, nem fog csalódni! – állította határo­zottan  az őrnagy. Behelyezte a kazettát a leját­szóba, kezébe vette a távirányítót és bekapcsolta a faliállványon lévő televíziókészüléket. – Foglaljon helyet, máris indul a mozi. Magyarázat majd a vetítés után. Az ezredes helyet foglalt a kanapén, közben Viktor felemelte a telefont: – Amíg nem szólok, senki sem jöhet be – mondta és megnyomta start gombot.

Végignézték a felvétel első részét.

– Nem értem – mondta az ezredes. – Ez valami katonai objektum? Mi közünk van nekünk ehhez?

Viktor röviden ismertette a tényeket, elmondta éj­szakai kirándulásuk történetét, végül kifejtette vé­leményét, mi­szerint egy komoly fegyvercsempész tevékenységet foly­tató bűnbandára bukkantak. – Azok, akik az eddigi felvé­teleken lathatók voltak, jelentéktelen alkalmi bérmunká­sok, leszámítva a fegyveres gorillákat. A szálak azonban igen magas körök felé mutatnak – fejezte be mondandó­ját.

Szabó ezredes hosszan elgondolkozott a hallat­takon. – Két lehetőséget látok – szólalt meg ké­sőbb. – Az egyik, hogy egy titkos honvédségi bá­zisra bukkantak, és ebben az esetben semmi dol­gunk vele, illetve szólunk nekik, hogy rosszul tit­kosítanak. A másik, hogy önnek valóban sikerült egy felfedeznie egy bűnszövetkezet fegyverrak­tá­rát, ebben az esetben bizony lépnünk kell. Jelen­te­nünk kell a legfelsőbb vezetés felé a dolgot, hogy minden rendelkezésünkre álló erőt bevethessünk. De csak ha kellően tisztáztuk, hogy pontosan miről is van szó.

– Nekem lenne egy javaslatom – gyújtott rá Vik­tor. – Több mint valószínű, hogy magas hatalmi kapcsolatokkal rendelkeznek ennek az ügynek a mozgatói. Azokra gon­dolok, akik hatalmas pénzt kaszálhatnak egy ilyen tranz­akción. Arról nem is beszélve, ki tudja mióta űzik szennyes játékukat. Tehát, minél magasabb szintre érünk, annál na­gyobb a valószínűsége, hogy valaki, akit esetleg nem volt nehéz megvesztegetni, leadja a fülest, és akkor az igazi bűnösök megint kicsúsznak a kezünkből.

– Nem értem miért gondolja, hogy a hatalmi érá­ból bárki is érdekelt lehetne egy ilyen bűncselek­mény, ha felté­telezzük, hogy az, eltusolásához – rázta meg a fejét Szabó.

– Nézzük meg a felvétel másik részét – javasolta Viktor. Az ezredes arcára többször is kiült a döbbenet, hogy aztán a felvétel végére ott is maradjon.

– Ez elképesztő – nyögte –, ez egész egyszerűen hihe­tetlen. Az ember azt gondolná, hogy ezek nem, eh... – mérgesen legyintett. – Halljam a tervét! – szólt az őrnagy­ra.

Viktor egyszerűen, világosan elmondta, hogy mi­képp képzelte el a fegyvercsempészek, de főleg azok felsőbb kapcsolatainak tettenérését, lefogá­sát. Szabó ezredes megfontolt ember volt, feltett néhány kérdést, kereste a tervben esetleg meg­búvó hibákat, buktatókat, végül dön­tött.

– Meggyőzött, Viktor – kelt fel a pamlagról. – Minden létező segítséget megkap tőlem. Fel­veszem a kapcsolatot a közreműködő egységek­kel, valamint a megyeiekkel. A részműveletek összehangolását magam végzem. A Barlóczy-villa környékét biztosítjuk, ott már védettek lesznek, de a raktár közelében magukra lesz­nek utalva ön és az emberei.

– Értem, uram – vigyorogta el magát Viktor, mire az ez­redes is elmosolyodott. Amikor az őrnagy magára ma­radt leült kényelmes foteljébe és elme­rült gondolataiban. A terve alapos volt, de néhány részletét még pontosíta­nia kellett. Időnként néhány megjegyzést papírra vetett. Erőteljes kopogtatás után néhány pillanattal Dömös szá­zados lépett be az irodába.

– Azt hiszem, főnök, hogy megvan a harmadik – állt meg a hatalmas íróasztal előtt. Az őrnagy fel­nézett papír­jából.

– A harmadik? – kérdezte. – Ez nagyszerű – mondta egykedvűen.

– A harmadik áldozat – magyarázta Dömös. – Való­színű, hogy a tőrös gyilkos harmadik áldozatá­ra bukkan­tak az Autópálya-rendőrség járőrei jó ne­gyed órával eze­lőtt. Már kint van a szemlebizott­ság...

– Miről beszélsz?! – ejtette ki kezéből a ceruzát Viktor. – Mi történt? – emelkedett fel az asztal mögül.

– A Hungaroring felé vezető leágazásánál fedez­ték fel. Egy fiatal nő, iratai nincsenek. A mentőor­vos nem hivata­los véleménye szerint egy rendkívüli erejű szúrás érte a szívét, azonnali halált okozva. Több órával esetleg egy nappal ezelőtt történhetett a cselekmény. Valószínű, hogy kidobták egy autó­ból. Mint mondtam, a bizottság és a helyszínelők dolgoznak.

– Az isten verje meg ezt a rohadt szemét állatot! – csa­pott ököllel az asztalra Viktor. – Kiherélem, a beleit a száján keresztül fogom kihuzigálni ennek a megháboro­dott nyomorult állatnak! Csak kerüljön a kezeim közé – dühöngött. – Nézzétek át az eltűntek anya­gait, talán szerencsénk lesz!

– Már rajta vagyunk, csak a nő fotóját várjuk – bó­lintott a százados. Van még valami – folytatta –, az Anita üze­ni, hogy a Lázár Katival rendezett lett a kapcsolata, összebarátkoztak, de az az érzése, hogy a lány nem képzelődik. Nagyon valószínű, hogy tényleg veszély fe­nyegeti. A többit szóban – nem értem a dolgot, de az üzenet neked szól, biz­tos tudod miről van szó.

– Persze, de ki az a Lázár Kati? – mire elhangzott a kérdés, már meg is szűnt agyának pillanatnyi rö­vidzár­lata. – Igen, igen. Ügyes gyerek ez az Anita – mondta. – Minden anyagot kérek a gyilkosságról, az áldozatról, a helyszínről, az eltűntekről – sorolta. – Döme, most rajtad sor, rászállsz erre az ügyre, de keményen.

– Megteszek mindent, főnök – mondta, és elro­hant.

Viktor visszaült jegyzetei közé és folytatta, ahol abba­hagyta.

 Orsolya éppen végzett az öltözködéssel, amikor Viktor hazaérkezett. Nagyszerű szabású kiskosztümöt vett fel, amely minden tekintetben összhangban állt egyéniségé­vel. Jól érzékeltette kifinomult ízlését. Egész megjelené­sére a nőiesség és a túlzásoktól mentes elegancia volt jellemző.

– Ez egyszerűen elképesztő – ámult Viktor. – Szebb vagy, mint amikor elvettelek...

– Ez nagyon kedves volt – csókolta meg férjét Orsolya. – Szó­val, te egy rusnya banyát vettél el annak idején? – csípett a férfi hátsójába. – Igen? Csak nem a pénzem kellett, te... – csókolta meg ismét –, gazember.

– Helló, Papi – szaladt elő a szobából Dani, kezében a szabadulni akaró Trafótól.

– Helló – jelent meg Petra is. – Mit szólsz a feleséged­hez? – kérdezte bujkáló mosollyal az arcán. – Indulhatna a szépségkirálynő-választáson.

– Persze, hogyne – fordult a lány felé Orsolya. – Oda majd téged nevezünk be hamarosan.

– És engem? – furakodott szülei közé Dani. – Engem senki sem nem nevez be? – kérdezte. – Pedig milyen szépek vagyunk így együtt! Igaz? – emelte arca elé a sorsába belenyugodott kismacskát.

– Szmötyi merre van? – nézett szét Viktor.

– Szent isten! – kiáltott fel Petra. – Szegény jószág még mindig a kamrába van zárva – mondta és már sza­ladt is hogy kiengedje a raboskodó kutyát.

– Miért kellet egyáltalán bezárni? – kérdezte Viktor. Közben bement a nappaliba és a szekrényben keres­gélni kezdett.

– Már kikészítettem – mutatott felesége az egyik fotel felé, ahova a férfi ünnepibb alkalmakra tartogatott ruhái voltak kipakolva.

– Az úgy volt – kezdte Dani –, hogy a Trafó ráugrott a Szmötyi hátára, de a Szmötyinek ez nem tetszett, és ezért adott neki egy pofont. Ezek után Trafó nem volt hajlandó előjönni az szekrény alól. A Szmötyi meg nem volt hajlandó kimenni a szobából, hogy a Trafó kijöhes­sen végre a szekrény alól. Akkor zártam be a műhelyed­be, de már jön – mutatott az előfolyosó felé. Valóban, Szmötyi vérig sértve vonult el közöttük, egyenesen a vackára, ahol egy pillantást sem vetve a családra lefe­küdt. Háttal mindenkinek.

– Nem volt szép tőled – mondta Viktor. – Mi lenne, ha én is bezárnálak téged?

– Félnék – állt bűnbánóan a kisfiú –, nagyon félnék. De ugye nem zársz be?

– Ha megígéred, hogy soha többé nem teszel ilyet, ak­kor megbocsátok. Oké? – nyújtotta a kezét Viktor.

– Oké – csapott bele vidáman Dani.

– Mikorra értek haza? – kérdezte Petra.

– Nem fogunk hajnalig mulatozni, ezt megígérhetem – felelt Orsi. – Attól is függ, hogy milyen a társaság, és hogy milyen alapon hívták meg apádat. Lehet, hogy másfél óra múlva itthon leszünk.

– Milyen vagyok, hogy festek ebben a ruhában? – lé­pett előbbre Viktor.

– Egészen érdekes – nézett rá a lánya.

– Mint egy adóhivatalnok – jegyezte meg Orsolya. – Mondjuk úgy: egy elegáns adóhivatalnok.

– Akkor indulhatunk?

– Gyerekek! Egymást és az állatokat nem zaklatni. Rendesen viselkedni. Dani, neked nyolckor fütyül a pi­zsama.

– Nem lesz semmi, menjetek csak – kísérte az ajtóig Orsolyát és Viktort Petra. – Aztán jó szórakozást! – intett utánuk.

A Ford enyhe feltűnést keltett az elegáns szállo­da felhajtóján. Amikor Viktorék kiszálltak az autóból egy libériás fiatal fiú kérte el kulcsot, hogy a parkolóba vi­hesse az autót.

– Csak óvatosan, haver, mert rendőrségi – mondta az őrnagy és elég hülyén érezte magát öltözékében.

A cég erre az alkalomra lefoglalta az egész szállodát. Az épület körül, a parkolóban a bejáratoknál, és még az utcán is biztonsági emberek hada lézengett, fülükben a jellegzetes zsinóros dugóval.

– Szabad a meghívójukat – lépett melléjük egy közepes méretű hústorony. – Köszönöm – mondta, miután meg­nézte. – Egy pillanat türelmüket kell kérem, fáradjanak addig a hallba – engedte udvariasan előre a vendégeket, majd eltűnt. Kisvártatva feltűnt egy ősz hajú szikár férfi, amint kitárt karral sietett Viktorék felé. – Viktor! Kedves fi­am! – mondta örömteli hangon mit sem törődve a nyüzsgő vendégsereggel. – Nem voltam teljesen biztos benne, hogy eljössz – ölelte át a magas férfit. Orsolya meglepve nézett ide-oda.

– Régen találkozunk Matyi bá' – viszonozta az ölelést Viktor. – Mikor is láttalak utoljára? 88-ban, 89-ben?

– Bizony, hosszú ideje már – mosolygott a férfi.

– Engedd meg, Matyi bátyám, hogy bemutassam a fe­leségemet – fordult Orsolya felé Viktor.

– Istenem, de gyönyörű asszony! – lépett közelebb az öregúr. – Engedje meg, hogy megcsókoljam a kezét. Szerencsés voltál világéletedben, de hogy egy ilyen cso­dálatos szépségű fiatalasszony is téged válasszon, az már több mint igazságtalanság.

– Bemutatom Mátyás Ottót, ezt a huncut vén­embert – mondta Viktor.

– Gyertek – invitálta őket a férfi –, bár mint említettem volt, egyáltalán nem vettem biztosra, hogy ez a pacák tényleg megtisztel a látogatásával, főleg nem egy ilyen gyönyörű hölgy társaságában, de azért felkészültem. Megteríttettem egy asztalt kizárólag a mi részünkre. Remé­lem megnyeri tetszéseteket. Na, gyertek már... – indult előre Ottó.

A bálteremben nyüzsögtek a frakkot, szmokingot, kises­télyit viselő vendégek. Jelen voltak közismert sze­mélyek is, akik kevésbé adtak a formaságokra, látható volt egy-két avantgartban utazó ifjú sztárjelölt, de nem hiányozhattak a visszafogottabban, öltönyben feszítő svédasztal-turkáló politikusok sem.

– Már itt is vagyunk – mutatott a férfi az egyik kisebb különterem felé, ahol egy művészien terített asztal várt rájuk. Nyomban pincérek hada jelent meg, készsé­gesen tologatták alájuk a székeket, majd diszkréten fél­reállva várták vezetőjük utasításait.

Ottó könnyű fehérbort javasolt vendégeinek. Orsolya, megfordult már néhány fogadáson, de most nem győzött eléggé betelni élményeivel. Viktor eleinte kicsit feszen­gett, de hamar megszokta a díszes vendégsereg nyüzs­gését. Hosszabb időt vett igénybe az elképesztő kínála­tot bemutató étlap tanulmányozása, melynek eredmé­nyeként Orsolya mandulával töltött pulykamellet, a férje rozmaringos báránygerincet, Ottó pedig tengeri vegyes­tálat rendelt.

– Tulajdonképpen honnan ismeri ön Viktort? – kérdezte kedélyesen az asszony.

– Hosszú története van annak, kedvesem. De ha iga­zán érdekli, a vacsora után elmesélhetem a rövidített vál­tozatot – felelt Ottó és magasba emelte poharát. – Egészségünkre!

– Hát már hogyne érdekelne! Legalább megtudok va­lamit a gondosan elrejtegetett múltjából – nézett huncut mo­sollyal férjére. – Nem félsz, hogy most aztán kiderülnek a dolgaid?...

– Remélem Matyi bá' tudja, amit tudnia kell. Ha mégis kiderülne valami nagy disznóság, akkor sincs semmi baj, elvégre zsaru vagyok, nem? Bekísérem és letartóztatom magam. Ennyi az egész.

A személyzet szakavatott, gyors mozdulatokkal szol­gálta fel az ínycsiklandó ételeket. Hosszabb ideig csak a többi helyiségből beszűrődő moraj és az evőeszközök keltette zaj hallatszott.

– Öregfiú, itt az ideje, hogy elmond miért hívtál. De egyáltalán, te mit keresel itt? Úgy látom eléggé közismert ember lettél ezekben a körökben – mondta Viktor, miu­tán szalvétájával megtörölte a száját.

– Az egyik főrészvényese vagyok annak a cégnek, amelyik ezt a kis összejövetelt rendezte.

– Ezt, ugye nem mondod komolyan? Ez egy világcég... – döbbent meg Viktor.

Az öreg csak bólogatott. – Talán egy kicsit hihetetlen, de mégis úgy van, ahogy mondtam. Hosszú út vezetett idáig – merengett el egy kicsit.

– Meséljen nekünk erről – kérte Orsolya –, biztos érde­kesebb, mint egy lökött zsaru kétes múltja – nézett egyik férfiról a másikra. Viktor megértő mosolyt küldött felesé­ge felé és közben meggyújtotta cigarettáját. Mátyás Ottó kortyolt a borból, aztán a kezében tartott poharat nézte sokáig.

– Negyvenötben, közvetlenül a háború után, akkor én tizenöt éves voltam, összeakadtam egy emberrel, aki mindenféle kacatot, ócskaságot összegyűjtött, azután ki­csit rendbe tette őket, kipucolta, és elcserélte erre-arra. Élelemre, piára, cigire vagy pénzre. Apámék vidéken él­tek, és én, mivel nem nagyon tudtam volna leutazni hozzájuk, meg nem is igazán akartam elhagyni a várost, elszegődtem a Bocsóhoz. Így hívták a gyűjtögetőt. Nagyon sokat tanultam tőle, aztán pár év elteltével, már egy öreg teherautóval jártuk az országot. Erzsébet szélén volt egy hatalmas pincénk, ott tároltuk a készletet. Bocsó eljárt mindenféle vásárba, búcsúba meg bolhapiacra ke­reskedni. Én lassan-lassan a régiségek felé szakosod­tam. Festmények, antik bútorok, ékszerek, satöbbi – le­gyintett az öreg. – Abban az időben bagóért juthatott az ember valódi kincsekhez, ha volt valamennyi pénze. Ne­künk meg volt. Ötvennégyben összeházasodtunk Margit­tal. Egy lepusztult szükséglakásban laktunk, az asszony meg takarítani járt egy paphoz, amíg én az országban csatangoltam. Egyre több külföldi vásárlóval hozott össze a sors, akik nem sajnálták a pénzt egy-egy jobb darabért. Jött ötvenhat és túléltük, a vagyonunk sem ve­szett el. Ötvennyolcban megszületett Feri, az első fiam. Átköltöztünk Kőbányára, de ott is csak egy nyomorta­nyán kaptunk lakást. Bocsó standot nyitott, vagy vett már nem is tudom, a régi Tangón, amit úgy is neveztek, hogy ócskapiac. Itt már jóval könnyebb volt tartania a kapcsolatot a külföldi kuncsaftokkal, megrendelőkkel. Egyre jobban híztak a svájci bankszámláim. Nem marad­tunk ki a hiánygazdaság támasztotta egyre növekvő igé­nyek kielégítéséből sem. Nejlonharisnya, ballonkabát meg a többiek. Később a farmer, meg egyéb éppen kur­rens divatcikkek. Volt idő, amikor egy magára valamit is adó tehetősebb polgár az ország legdrágább butiksorá­ból öltözködött, a Tangóról. Mire a gyerek iskolába ment helyrepofoztuk a lakást. A telepen nálunk volt először vezetékes víz, meg fürdőszoba fürdőkáddal. A konyhá­ban villanytűzhely, és a kicsiny előkertben gyönyörű vi­rágok pompáztak. Tiszteltek is bennünket, néhányan meg igyekeztek is követni a példánkat, pedig többnyire kubi­kusok, segédmelósok meg szénkihordók voltak a szom­szédaink. Ha kitört a bunyó, oda a telepre rendőr be nem tette a lábát. Ha mégis megpróbálták, hát égett az autójuk szé­pen.

– Ekkor már ismertük egymást – szólt közbe Viktor. – A Ferinek volt egy villanyvasútja, ezért naphosszat lógtam náluk.

– Így van. Egy vásárlómtól kapta tizedik születésnapjá­ra ajándékba. Még én is elámultam rajta. Működött is egészen addig, amíg valakinek eszébe nem jutott az öt­let, hogyha bedugja a kettőhúszba, biztos gyorsabban fog száguldani a kismozdony – nézett sokatmondón a fejét leszegő Viktorra az öreg. – És bedugta – folytatta –, persze, hogy kiment az áram az egész nyomortanyán, ám a kismozdony meg sem moccant, csak füstölt egy keveset. Így volt? – bökte oldalba az őrnagyot.

– Igen, így volt – ismerte el Viktor.

– A kis műszaki zseni – tapsikolt Orsolya –, milyen sze­rencse, hogy nem lettél vasútmérnök.

– Akkor ti már túlvoltatok a hetedik osztályon – folytatta Mátyás –, mi meg az asszonnyal elhatároztuk, hogy amikor Feri befejezi az általánost elköltözünk. Egy évig kerestem a megfelelő házat.

– Nagyon bántott, amikor megtudtuk, hogy elköltöztök – mondta Viktor.

– Azért a kapcsolt nem szakadt meg – jegyezte meg az öreg. – A gimnáziumi évek alatt is folyton együtt lógta­tok...

– Mit hallok, Viktor? – derült fel a felesége. – Te jártál gimnáziumba?

– Hehe, jó vicc – nézett rá vigyorogva.

– Hetvenben megszületett a lányom, Henrietta – foly­tatta Mátyás.

– Ő most hol van? – kérdezett közbe Orsolya.

– Spanyolországban van egy kisebb házunk, ott készül a vizsgáira. Jogot tanult, sajnos elég későn kezdte. Idén diplomázik, ha minden igaz. Aztán hetvenötben meghalt Bocsó. Akkor már komoly érdekeltségeim voltak külföldi cégekben, szépen hozott a tőzsde is, így aztán felhagy­tam az itthoni üzleti tevékenységemmel. Feri fiam nyolc­vanban beállt matróznak, hogy öt évvel később Mar­seille-ben néhány koszos narkós agyonlője.

– Úristen! Hiszen szörnyű – sóhajtott fel együttérzőn Orsolya. – Elfogták a gyilkosokat? – kérdezte.

– Igen el. Az egyik öt évet kapott, a másik kettő hármat. Azzal indokolták az alacsony ítéletet, hogy a fiam tűz­harcban halt meg. De ez nem volt igaz! – csapott öklével az asztalra Mátyás, majd elnézést kért meggondolatlansá­gáért. – Ma már nem élnek – folytatta most már hig­gadtan –, nagyon sok pénzembe került, de megérte. Ott a dokkoknál pusztult mind a három.

– Matyi bá', én ezt nem értem. Megöletted őket bosszúból – mondta fejét csóválva az őrnagy –, ez nem rád vall.

– Nem, fiam – ellenkezett az öreg –, nem bosszú volt ez, hanem igazságszolgáltatás.

– De ahhoz neked nem volt jogod, hogy te szolgáltass igazságot...

– Nem volt, nem volt – fortyant fel a férfi –, és nekik? Nekik volt joguk elvenni egy ember életét? Erre válaszolj nekem, te meg a kurva okos jogászok. Nekem miért le­hetne kevesebb jogom, mint nekik. És a fiam, a Feri? Neki csak meghalni volt joga, mert mások úgy akarták? Ezekre válaszolj nekem, ne arról az istenverte jogról be­szélj... – nyugodt kézzel emelte szájához a borospoha­rat. – Na tessék, már megint elszaladt velem a ló. Elné­zést, drága Orsolya, de néha kiborítanak az ilyen alakok, mint ez a Viktor gyerek – és futólag az őrnagyra kacsin­tott.

– Talán igazat is adnék önnek, de szeretném a fél éle­temet veszekedéssel tölteni – mondta az asszony. Meg­fogta férje asztalon nyugvó kezét. – Kérem, folytassa – biztatta Mátyást.

– Nyolcvankilencben meghalt Margit, a feleségem. Illőn eltemettem, majd két évre kiköltöztem Bern melletti házunk­ba. Kilencvenegy végén jöttem haza ismét, illetve jöttünk a lányommal. Vettünk a város szélén egy kisebb birtokot, építettünk egy házat, mert a lányom úgy gondolta, hogy itt akar élni. Előbb viszont be kell fejeznie az egyetemet. Én pe­dig segítek neki ahol csak tudok, bár Magyarországon nincs vállal­kozásom, mert itt... Ezt inkább hagyjuk, viszont külföldi érdekeltségeimen keresztül valamennyire talán hozzájá­rulhatok ahhoz, előbb-utóbb kimásszatok ebből a rohadt nagy gödörből.

– Kedves tőled... – mondta kissé epésen Viktor.

– Ne gúnyolódj velem, te gyerek, mert nagyon megha­ragszom – fenyegette meg ujjával az öreg, de nevetett. – Nyakamra járnak a politikusaitok, hogy hozzak minél több befektetőt, de egy nyavalyás átlátható, elfogadható mértékű adórendszert képtelenek összehozni. Nézz szét – mutatott körbe –, milyen jól érzi magát itt mindenki. De elég ebből a marhaságból – legyintett – beszéljünk más­ról...

– Például arról, hogy biztos nem azért akartál velem találkozni, hogy mindezt elmond – nézett rá kíváncsian Viktor. – Tehát, miben segíthetek? – A férfi elnevette magát. Kényelmesen hátradőlt, s megint kortyolt a bor­ból.

– Segíthetsz? – mondta nevetve. – Nem, nem erről van szó. Most nekem lenne egy ajánlatom és külön öröm, hogy kedves feleséged jelenlétében hallhatod. Szeret­ném, ha valaki gondoskodna a családom biztonságáról. Mégpedig hosszú távon, nagyon hosszú távon – emelte fel mutatóujját, így intve csendre a szólni készülő Viktort. – Azt gondoltam ki, hogy létre kell hozni egy olyan céget, amelynek elsőrendű feladata a családom tagjainak, érté­keinek megóvása lenne. Ezt a céget csak olyan ember irányíthatja, akiben feltétlenül és tökéletesen megbízom. Rád gondoltam. Lehet kérdezni... – nézett az őrnagyra és feleségére.

– Értem én, hogy mit szeretnél, de én zsaru vagyok, nem magánkopó. Nem hiszem, hogy el tudnék látni egy ilyen feladatot. Nem az én stílusom, hogy testőrt játsszak, meg öreg vagyok én már bohócnak – felelt Vik­tor, de a feleségére nézett, aki láthatóan jobban izgatott az öreg ajánlata, mint őt.

– Rosszul fejeztem ki magam – hajolt előre Mátyás –, neked a cég irányítása lenne a feladatod. Szakértő veze­tést várnék tőled. A cég egyébként bármilyen egyéb megbízást is elfogadhat majd, hiszen lesz rá elég embe­re, kapacitása. Én csak elsődlegességet kérek a csalá­dom számára. Te válogathatod meg a munkatársaidat, olyan kocsit veszel, amilyet csak akarsz. Ott lesz az iro­dád ahol akarod. Ez mind nem számít, lényegtelen, ér­ted.

– Megérné ez neked anyagilag? – kérdezte Viktor.

– Ki a rossebet érdekel, hogy megéri-e! – csattant fel Má­tyás. – A családom biztonságáról van szó, nem arról, hogy anyagi hasznom legyen a cég tevékenységéből. Azt hiszem, mégsem érted egészen pontosan, hogy mit is akarok, te fafejű zsaru. Elmondom, de jól figyelj. Alapí­tunk ketten egy vagyonvédelmi káeftét. Adom hozzá a pénzt, amihez te pedig mellé teszed a tudásodat. Utána megállapodunk, hogy a káefténk őrzi ezek után a Mátyás család biztonságát. Ezért én fizetek egy összeget évente mondjuk... Mondjuk, tudja a fene százezret, ötszázezret, mindegy!

– Világos, de ma ötszázezer forint nem túl sok, s ha nem lesz más megbízó is akkor fuccs az...

– Mielőtt kiteljesítenéd a rémképedet, dollárban értet­tem az összegeket.

– Úgy már szebben hangzik – derült fel Viktor. – Gon­dolkoznom kell. Remélem nem vártál azonnali választ?

– Gondolkozz nyugodtan. Megjegyzem minden elő van készítve a cég beindításához, csak a te döntéseden mú­lik, hogy mi fog történni. Mielőtt azonban kimondanád majd a végső szót, el kell olvasnod a teljes anyagot, mert most csak nagy vonalakban festettem le nektek a képet. Én még ma éjszaka elrepülök, s várhatóan két hónap el­teltével jövök ismét. Akkor szeretném, ha visszatérnénk a dologra.

– Két hónap. Nagyszerű – csapta össze tenyerét Viktor –, lesz időnk jól átrágni az ajánlatodat. Ugye? – fordult a feleségéhez.

– Aha – bólintott jelentőségteljesen.

Még másfél órát maradtak, nem is bánták meg, igen jól szórakoztak. Csak egyszer akadt el Viktor lélegzete, amikor meglátta egy bankárral beszélgetni azt az em­bert, akit a fegyverraktárnál is látott. Igaz ott más társa­ságban volt. Éjfél körül készülődni kezdtek hazafelé. Az öreg odalépett Viktorhoz, és egy borítékot adott át neki.

– Mi a fene ez, Matyi bátyám? – nézett csodálkozva az őrnagy.

– Majd megtudod – felelt ravasz mosollyal férfi –, való­színű, hogy hamarosan hasznát veszed. Feltéve, ha tiéd lesz az akció... – mondta és elbúcsúzott tőlük. Mire Vik­tor szétnézett, már eltűnt kavargó tömegben.

Hazafelé az autóban vidáman idézték fel az est kelle­mes pillanatait. Nagyszerű hangulatban érkeztek haza és ennek Szmötyi, mint egyetlen virrasztó a házban nagyon örült. Viktor játszo