Harry Potter és a Főnixszobor

(Katie Giorgessa)

III.

A titokzatos vendég

Hosszú ideig féléberen hánykolódott ágyában, s bárhogy próbálta kikapcsolni agyát, nem ment. De akkor sem volt kellemesebb, mikor végre álomba zuhant. Fejében teljes zűrzavar uralkodott.
Egy Hagrid által tartott legendás lények gondozása órán volt, ahol épp azt kellett tanulmányozniuk, hogyan tangózik McGalagony Grasshopperrel. Harry figyelmét a rózsával a szájában táncoló professzorról Neville vonzotta magához. A fiú a Tiltott Rengeteg fái fölött lebegett egy Tűzvillámon, melyről Harry biztosan tudta, hogy az bizony az ő seprűje. Vidáman integetett Harrynek a Griffendél élénkpiros kviddicstalárjában feszítve, és az ujjai között ott verdesett a szárnyas aranylabdácska, a cikesz. Ő volt a Griffendél fogója!
McGalagony és Hoppgrasser egyre vadabbul ropták táncukat a diákok körül, Neville pedig borzalmas, hörgő kacajba kezdett. Harry kétségbeesetten befogta a fülét, és lehajtva fejét, tekintetét a jegyzetére fordította. A pergamenlapon azonban egy megsárgult, hiányos fogú koponya pihent, ami egy perccel korábban még sehol sem volt. Harry megpróbálta leseperni az asztalról, a koponya szájából azonban egy hatalmas, méregzöld kígyó dugta elő a fejét és belemélyesztette fogait Harry karjába.
A fiú érezte, ahogy a két agyarszerűen előremeredő fog mélyen a húsába hatol, érezte, ahogy a méreg szétárad benne és megbénítja testét. A fájdalom, mely a kígyómarás okozott...
...vagy inkább az, hogy Harry a hirtelen karmozdulatkor bevágta a kezét az éjjelszekrény hegyes sarkába, nem akart múlni. A fiú visszahúzta és baljával dörzsölgetni kezdte alkarját.
Olyan valóságosnak tűnt a kígyó... Még akkor is ott lebegett az izzó, borostyánsárga szempár és a lángvörös, villás nyelv előtte, mikor felriadt. Beletelt legalább fél percbe, míg eltűnt a rémkép, és újra megnyugtató sötét vette körül, hogy a háttérben kirajzolódjanak a szoba berendezésének körvonalai.
Három évvel korábban épp ott mélyedt a baziliszkusz foga karjába, ahol most álmában a kígyó is megmarta. Annyira valósághű volt...
Ekkor azonban Harryt egy szokatlan zaj kizökkentette gondolataiból. Odalentről beszélgetés hangjai ütötték meg a fülét, megtörve az éjszaka áthatolhatatlan csendjét. Az éjjeli szekrényen álló órára nézett: az hajnal fél hármat mutatott. A fiú felült ágyában és fülelt. Nem értette tisztán a szavakat, sőt, igazából egyáltalán nem hallott szavakat, csak zajt. Felkelt és az ajtóhoz sétált, majd óvatosan, folyamatosan maga felé húzva a kilincset kinyitotta azt.
Felsóhajtott és megtörölte az álomtól verejtékező homlokát, mikor egy hang nélkül sikerült becsuknia maga mögött. A szemközti fal tövében osont el a lépcsőig, ahol leguggolt, és úgy fülelt a hangokra.
Eredetileg kezével a fal végében kapaszkodott meg, de végül nem sikerült legyűrnie kíváncsiságát, előrehajolt, s a lépcső első oszlopa és a fal között kikukucskált. Homlokával a hideg fának támaszkodott, s érezte, ahogy a faragás mintája belenyomódik bőrébe.
A Foltozott üstnek csak egy kis részletét láthatta be ebből a szögből, mégsem bánta, hiszen az események is itt történtek.
A pultnak támaszkodva ott állt Tom, a kocsmáros hosszú, fehér hálóingben. Keze mellett piszkos olajlámpa ült a pulton. Az előnytelen megvilágítás csak még jobban kiemelte az űrt, mely Tom hiányzó fogai helyén tátongott. A férfi elmélyülten vakargatta ősz borostás arcát.
Ha az ember ránézett, az az érzése támadt, mintha próbálna beleolvadni a pultba, mintha félt volna a két idegen alaktól, aki vele szemben állt, néhány lépésnyire tőle. Ugyanakkor mégis szilárdan állt a lábán, nyilván próbált úgy tenni, mintha nem tartana látogatóitól.
A vele szemben álló két alak hosszú, fekete köpenyt viselt. Az magasabbik alakjából ítélve férfi lehetett. Sziluettjét kivéve azonban semmi mást nem lehetett kivenni belőle.
A másik alak egészen más volt. Kámzsás köpenyének csuklyáját egészen arcába húzta. Teste kicsiny, törékeny volt, s egészen alacsonynak tűnt, legalábbis csuhája meggyűrődött a földön, olyannyira hosszú volt rá.
- Jegyezd meg, nem láttál ma éjjel senkit - mondta nyomatékosan a férfi, s gyors mozdulattal egy erszényt dobott a pultra az olajlámpás mellé, fémes csörgés kíséretében. Tom keze villámgyorsan kinyúlt és markába zárta a minden bizonnyal jó pár galleont tartalmazó tasakot.
Harry megborzongott. A hallgatózás okozta izgalom teljesen kikergette az álmot a szeméből, így ahogy meghallotta e szavakat, máris beazonosította a férfit. Gyomra görcsbe rándult, mikor felismerte ezt a lusta, vontatott hangot.
- Lucius Malfoy... - gondolta magában Harry, miközben fél füllel Tom válaszára figyelt:
- Nem, uram. Az égvilágon senkit.
- De mit keres itt? - Harry agyában vészes gyorsasággal cikáztak a gondolatok. - Az biztos, hogy tilosban jár... És ki vele ez a...
A kisebbik alak, mintha csak meghallotta volna Harry gondolatát, hátrafordult. A csuklya az orra hegyéig árnyékot vetett rá, de ahogy megfordult, a fénysáv egy pillanatra megvilágította arcát, s így Harry jól láthatta cseresznyepiros, finom vágású ajkait, porcelánfinomságú bőrét, s az olajlámpa halovány fényében megcsillanó aprócska szemeit a kámzsa alatt.
Harry gyomra bukfencet vetett és sietve visszahúzódott a fal rejtekébe, jobb kezét akaratlanul is sajgó sebhelyére szorította.
A pillanatnyi ijedtség szinte megbénította, talán még levegőt venni is elfelejtett egy pillanatra. Nem mert megmozdulni, mert azzal biztosan zajt csapna, és akkor kétségtelen, hogy lebukik. Ebben a pillanatban pedig még a gyűlölt Piton professzor bájitalok gőzeitől terhes, már-már fojtogató levegőjű pincetermébe is jobban kívánkozott, mint a dühös Lucius Malfoy karmai közé. Abban reménykedett hát, hogy a sötét jótékony homályával elrejti őt.
- Mister... - szólalt meg az alacsony idegen és visszafordult Mr Malfoy felé. Harryben felrémlett, hogy ha most kihajolna, talán megpillanthatná a porcelánbabára emlékeztető arcocska még egy vonását.
Lány volt. Egy kislány. Ha eddig alakjából és arcából nem tudta volna Harry ezt egyértelműen megállapítani, hát most vékonyka, mégis erőteljesnek tűnő hangjából ezt megtehette, melyben enyhe aggodalom és bizonytalanság érződött, s annak is egyértelmű jelét adta, hogy nagyon is tartott Mr Malfoytól. Ezen mondjuk Harry különösebben nem csodálkozott.
A zajokból ítélve a varázsló hátrafordult, a kislány pedig tett néhány lépést a lépcső felé. Harry valami különös vonzalmat érzett, hogy újból kilessen a fal mellett, azonban végül sikerült megállnia, pedig már el is kezdte a mozdulatot...
- Semmi, semmi... csak... nem lényeges - mondta halkan a lányka és a hangokból ítélve visszasétált korábbi helyére.
Mr Malfoy sóhajtott.
- Remélem, a távozásunk titokban marad... De ha nem...
Néhány pillanatig feszült csend ereszkedett a kocsmára, majd léptek zaja és köpenyek suhogása hallatszott, végül kinyílt a mugli utcára nyíló kapu és a két idegen távozott. Harry a felhoz lapulva figyelte, ahogy a két alak eltűnik a zsíros kosszal lepett üvegajtó mögött.
- Furcsa - motyogta magának Tom, és állát dörzsölgetve elvonult földszinti lakása felé, melynek ajtaja a pult mögött nyílt.
Harry zihálva ült a földön és a szemközti falra meredt. Ott lebegett előtte a hófehér arc, amit csak egy villanásnyi időre látott, s egyszerűen nem hagyta nyugodni a kérdés: ki lehetett az a titokzatos lány?
Harry visszavonult szobájába. Úgy szédelgett, mint akit fejbe vertek. Úgy érezte, mintha gondolatai vadul cikáznának és időről időre nekiütköznének koponyájának, mintha ki akarnának törni.
Lerúgta magáról cipőjét, majd elfeküdt az ágyon. A mennyezeten pont fölötte futott egy repedés, azt bámulta kitartóan, miközben kezével két oldalt hajába túrva gondolkodott.
Néhány percig próbálta ráerőltetni magát, hogy emlékezzen a lány arcára... Azonban a késői időpontnak és kimerültségének hála egyre kevesebb részletet tudott felidézni magában.
- Ez így nem megy! - kiáltott fel hangosan, mikor már abban is elbizonytalanodott, hogy lány volt-e az alak, s hasra fordulva belecsapott a puha tollpárnába. Sóhajtott. - Bele fogok őrülni ebbe... - motyogta magának, miközben felült és hátracsapta izzadtságtól ragadó homlokából fekete tincseit és végigsimított villám alakú sebhelyén.
Letette a szemüvegét, majd kiment a fürdőszobába és hideg vízzel megmosakodott. Aztán megdörgölte arcát törülközőjével és felpillantott tükörképére.
- Szerinted ki volt az a lány? - tette fel a kérdést, mely nem hagyta nyugodni. Tudnia kellett ki az a lány...
- Mit tudom én! - válaszolt felháborodottan a tükörben levő sápadt, kialvatlan fiú, akinek arca igencsak homályos volt Harrynek. - Te is jobban tennéd, ha inkább lefeküdnél aludni és nem keresnéd a bajt! - tette még hozzá és ásított egyet. - Ha Lucius Malfoy nem akarta, hogy bárki is tudjon a látogatásukról, hát annak biztos komoly oka van... Te meg jobban tennéd, ha meghúznád magad, és nem játszanál a tűzzel... Így is mindenki bolondnak tart, aki mindenféle történetet talál ki... Aludj inkább.
- Talán igazad van - motyogta neki Harry és visszament szobájába, továbbra is arcát masszírozva a durva anyagú frottírtörülközővel.
Most már tisztábban látta helyzetét. A hideg víz, na meg arcának dörzsölése egy kissé felébresztette.
- "Ki lehet a lány? És miért volt Malfoyjal?" - tette fel magának újra és újra ugyanazokat a kérdéseket, miközben ismét ágyán feküdt, immáron csíkos pizsamájában.
Furcsa volt... Úgy tekintett a lányra, mint valami kalitkába zárt kismadárra, akit bármi áron ki kell szabadítani.
- Tényleg aludnod kéne - motyogta magának.
Betakarózott, de egyszerűen képtelen volt kiverni a fejéből a lányt. Az a hang... vékony volt, kislányos és mégis... olyan különös erő sugárzott belőle... Harry képtelen volt megérteni, hogy lehet ilyen hangja egy nagyjából tíz-tizenkét év körüli kislánynak... Mert az alakjából és magasságából körülbelül ennyinek saccolta.
- "Megint valami hülyeséget fogok álmodni, madarakkal meg tükörképekkel, meg Lucius Malfoyjal... Na ez lesz csak a vidám álom - gondolta magában, s az oldalára fordult.
Néhány percig lehunyt szemmel meresztgette a szemét a sötétben, majd visszakapcsolta maga felett a lámpát. Kimászott ágyából, odament ládájához és felnyitotta annak lehajtott, lezárt tetejét és kivett a tetejéről néhány pergamenborítékot.
Kiválasztotta rögtön az első levelet, a többit visszadobta, és azt kezdte el olvasni. Abban reménykedett, ez majd megnyugtatja.

Képzeld Harry!

Dumbledore megengedte, hogy nálunk töltsd a nyarat! Szuper lesz! Szombaton elmegyünk érted! Képzeld! Mugli vonattal fogunk utazni... Apa addig kideríti, hogy tényleg kell-e hajszárító mindenkinek, vagy elég egy csoportnak egy. Anya állítja, hogy mikor ő utazott, mindenkinél volt egy hajszárító, és őt meg is büntették, mert a kalóz azt mondta, hogy... Szóval érted.

Harry felnevetett. Eszébe jutott nagybátyjának, Vernon Dursleynek arca, mikor meglátta az égővörös hajú Mr Weasleyt és fiát fejenként két-két hajszárítóval ("Hogy Molly is megnyugodjon"), s ráadásul felismerte benne azt az embert, aki néhány évvel korábban feldúlta a nappaliját.

Fú, Harry én nem is tudtam, hogy még vannak kalózok. Régen Fred mindig azzal ijesztgetett, hogy elvisznek a kalózok... Nem tudom, szerinted félnem kéne? A vonaton biztos lesznek...

Harry már fuldoklott a nevetéstől. A Privet Drive-i fogság egyhangú magányában olyan üdítő volt Ron levelét olvasni... Már csak az lett volna nagyobb öröm, ha barátja nem gondolt volna komolyan minden egyes sort.

Képzeld, Hermione is nálunk van! Ő tegnap érkezett... Ő is vonattal jött, de nála nincs hajszárító. Mikor kérdeztük, mért nem, csak nevetett. Szerintem hülyének néz. Biztos van valami spéci zsebre vágható, összecsukható hajszárítója. A muglik olyan ügyesek, ha az ilyen ketyerékről van szó...

Harry már könnyezett a félig elfojtott röhögéstől. Ron azóta sem érti, min nevetett, mikor beállítottak négy darab hajszárítóval, Hermione és Harry pedig azóta sem értik, Mrs Weasley honnan vette ezt a badarságot.

Hermione szülei valami 'fogorvos-konferencián' vannak... Azért passzolták le hozzánk. Hermione órákig magyarázta apának, mi az a fogorvos… Jaj, olyan butaságokat tud kérdezni, szegény Hermionét már komolyan sajnáltam a végére. Nem értem, apa hogy lehet ilyen sötét a mugli cuccokhoz, ha egyszer imádja őket. Na mindegy. Képzelheted, hogy élvezte Hermione kiselőadását!

Harry elképzelte, vajon Hermione mennyire élvezhette... Vajon kibírta nevetés nélkül?
A fiúnak közben eszébe jutott, hogy mit gondolna róla egy idegen, ha most látná... Fekszik egy piszkos kis fogadó egyik szűkös, dohszagú szobájában valahol London belvárosának egyik kieső szegletén, mivel már megunta a magával és tükörképével folytatott társalgást, most egy pergamenre írt levelet olvasgat, és az ágyon fetrengve röhög rajta... mint valami őrült! Ha most látná valaki, hát a helyében Harry maga is igazat adna a pletykáknak, hogy a Potter-fiú kétségtelenül megőrült.

Bill, a bátyám hazajött Egyiptomból. (Tudod, ő az, aki átoktörő a Gringottsnál). Mostanában állandóan titokzatoskodik... Össze-vissza beszél, olyanokat mondogat, hogy mennyire hiányzik majd neki Egyiptom, pedig szeptembertől újra dolgozik!
Percy nagyon élvezi az új munkáját, most "adminisztrátor", és ezt persze olyan hangsúllyal tudja mondani, mintha ő lenne maga a Mágiaügyi Miniszter!

Sok sikert a muglik kibírásához! Ne félj, mindjárt megmentünk tőlük!

Barátod: Ron

Ui: Remélem Puli megtalált! Egyre gyakrabban téveszti el a címet... Bocs, ha nem kaptad meg!

Harry elgondolkozott, mennyire hasznos bocsánatot kérni egy levélben azért, ha az illető nem olvashatja... Aztán megrázta a fejét és összehajtotta a pergament, majd a borítékkal együtt az éjjeliszekrényre dobta. Lehajtotta a fejét a párnájára és újból betakarózott. Kezét szinte azonnal a homlokára fektette. Nem fájt a sebhelye... vagy csak már megszokta? Igazából egyszerűen csak kellemesen hűsítő érzés volt jéghideg kezét arcára szorítani.
Hosszú ideig nézte még maga fölött a repedést. Aztán mikor rájött, hogy már csak bambul maga elé, leoltotta a lámpát és álomba szenderült.

Folyt.köv.