Észervettem a liften a NEM MŰKÖDIK táblát. :D

Nagyot nyögök. Úgy látom, a lépcsőjárással meglesz a napi tornám. Vagy inkább a heti. Netán a havi. Fölszökdécselek az első emeletre. Föltrappolok a másodikra. A negyediknél már kis híján kinyúlok.

Talán mégiscsak ott kellett volna maradnom a tékvandóórán. Akkor most nem lennék ilyen pocsék formában. Én nem vagyok az a fajta, aki másra se tud gondolni, mint a combja méretére, de ezért szómorú, hogy ilyen fiatalon már nem kapok levegőt.

Talán beléphetnék valami sportcsapatba. Nem. Hű. A torna. Hű. Tulságosa. Hű. Fárasztó.

Mire bedugom a kucsot a zárba, már egyátalán nem kapok levegőt.

- Sziasztok. - Beakasztom a kabátomat az előszobaszekrénybe.

- Idebent vagyunk - szol ki anyám a szóbájából.

Megtörlöm átizzadt új sportcipőm talpát, meggyújtom a lámpát a konyhában, és öntök magamnak egy pohár vizet. A saját szobám, a húgom szobája meg a fűrdőszoba után végre belépek a főnöki irodába. Mirivel egymás mellett ülnek az ágyon, lábukat színehagyott, bordó steppelt paplan takarja, hátukat a fejtámlának vetik. Mindkettőjükön a szokott hálóruha: lötyögőa reklámpóló.

- Miért van itt ilyen bagószag? - az anyám lábát sejtető dudorok közt csikkekkel teli hamutartó. Ez meg mi? Már több mint egy éve nem dohányzik.

- Visszaestem - néz rám anyu bűntudatosan. - Többé nem fordul elő. Ülj le. Beszélnük kell veled.

Ajaj. Megpobálom elfelejteni az uddorító csikkeket, és a szóban forgó problémára koncentrálni. Alighanem nagy gáz van. Ha nyertünk volna a lottón, most széles mosollyal és pezsgővel fogad. Jó, talán nem pezsgővel, mert az elég drága. De mondjuk chardonnay-val. Néha megengedi, hogy igyak egy kis pohár bort a vacsorához. Azt mondja, inkább vele próbáljam ki, mint valami felügyelet nélkül zajló bulin.

Nem mintha lettem volna már felügyelet nélkül zajló bulin. ( De ha valaki megív, boldogan megyek. Hívjatok a vezetékesen { nem mobil-} telefonomon, vagy e-mailezetek a...)

- Istenem, Rachel - nondja anyám. -Hol is kezdjem?

Miri napraforgómagot eszeget egy zacskóból. Nézni is rossz. Egyszere csak egy magot szopoga, lenyalja az úját, aztán visszadugja a zacskóba lerágott körmű ( ezt anyámtól tanulta), koszos ujjai. Egy nyálas mag vállig érő barna haj egyik göndőr tincsbe ragadt. Gusztusos.

- Kérsz? - kínál meg.

- Pfuj!

- Cipőben jöttél be? - les anyám a pedlóra az ágy végében.

- Nem - már azon vagyok, hogy megint megköszönöm, de a jó modort legyőzi bennem a kíváncsiság: halljam, mit akarnak elmondani. Hát kifűzöm a cipőmet, és szépen leteszem a padlóra. Aztán hasra vetődöm az ágyra, akár egy baseballjátékos ( látod, édes Mick, minket az Isten is egymásnak teremtett!). -Remélem, fontos dologról van szó.

Anyám válasz helyett cigarettára gyújt.

Hé! Elég a bagózásból - mondom, de arcátlanul ügyet sem vet rám, hát Mirihez fordulok. - Miért vagy még mindig pizsamában? Nem is mentél suliba? És mi van a tékvandóval? - Lóghat, pedig nem is haldoklik?

- Ma nem mentem suliba - ahogy beszél, látni a szétrágott magokat a szájában. - Valamit meg kellett beszélnük anyuval.

- Ne beszélj teli szájjal - nővére lévén mindig kész vagyok építő kiritikával szolgálni.

Becsukja a száját, nyel egyet.

- Ne parancsolgass, amikor eszem.

- Jaj, ne, lányok! - börzöli anyám a halántékát, cigarettájától kis híján lángra kap festett szőke haja. - Most nem bírom elviselin a civakodást.

- Valami baj van? - leszek ideges megint. - Mi folyik itt?

- Minden csodás - berült fel Miri arca. Az ágy végébe, az új cipőmre sandít. - Fantasztikus - kuncog.

- A látszat néha csal - vet rá figyelmesztető pillantást anyám. - Az előbb nem vicceltem.

- Miről beszéltek? - A családom rejtélyesebb, mint Tammy víz alatti jelbeszéde. És ha minden olyan csódás, mit keresek én itt?

- Tudod, Rachel - vesz mély lélegzetet anyám -, húgod boszorkány.