3. Fejezet - Amire csak a szíved vágyik

- Nem akartalak így megijeszteni. - Úgy látom, anyám zavarban van. - Berozsdásodtam egy kicsit. Azt akartam, hogy szív legyen.

A gyomrom ugrál, a torkom összeszűkül, mint a törött szalmaszál. Hányingerem van, nem kapok levegőt, és reszket a lábam. Mi folyik itt?

Senki nem szól. Az egyetlen hang, ahogy anyám szívja a cigarettáját.

Leülök az ágy lábához, mert félek, hogy a lábam felmondja a szolgálatot.

- Mondjon már valaki valamit. - Anyám belenyúl a takaró alá, kihúz egy csomag cigarettát, és újból rágyújt. Nézem, ahogy a füst a mennyezet felé örvénylik.

- Ez a sportcipő igazán király - les Miri megint a padlóra az ágy lábánál. - Tetszik, Rachel? Nem hiszem el, hogy sikerült! Ilyet akartál,ugye?

- Tessék? - gőzöm sincs, miről beszélsz.

- Ilyen cipőt. Fel akartalak vidítani. Hogy ne légy szomorú, amikor megtudod, hogy én boszorkány vagyok, te meg nem.

Micsoda ő? Egyébként sem érek rá felvidulni, mert épp szívinfarktus kapok. - És akkor... szóval... te most... neked most bibircsókos lesz az ábrázatod? - Ennél több nem telik tőle.

Húgom az arcához kap.

- Szó sincs róla - csattan föl anyám. - Semmi sem változik. Nem fog megnőni az orunk, és nem lesz fekete kóchajunk. Ez csak a mese.

- Apa tudja? - nyílik tágra megint a húgom szeme, hosszú szempillája a szemöldökét súrolja.

- Nem mondtam meg neki - rázza a fejét anyám. - Egyetemista koromban elhatároztam, hogy nem leszek gyakorló boszorkány. Amikor találkoztam apátokkal, nagyon zavart, hogy más vagyok, mint a többiek. Úgy döntöttem - foja össze karját a mellén -, elfojtom magamban azt, amit úgysem tudna megérteni.

- Remek alap egy házassághoz - jegyzem meg. - Nem csoda, hogy válás lett a vége. - Te jó ég. Jóságos isten. A húgom boszorkány. Az anyám boszorkány. Ilyen nincs!

De van.

Jézusom. Várjuk csak! - Hogy érted azt, hogy nem akartál gyakorlóboszorkány lenni?

- Nem akartam, és most sem akarok varázslathoz, folyamodni, soha az életben. Kizártam magamat a boszorkányok közösségéből.

Hirtelen belém hasít, mit is jelen ez az egész beszélgetés, mintha fejbe vertek volna egy seprűnyéllel. - De hát... miért nem? - Megőrültem? Megkaphat bármit, amit, csak akar. Én megkaphatok bármit, amit csak akarok. Pattanásmentes arcbőrt! Repülő szőnyeget! Szőrszálak nélküli simaságot az ajkam fölött!

- A varázslás nem csak ezüstcipellőkből meg kacsalábon fogó kastélyokból áll - köszi anyu szigorúan, mintha valami figyelmeztető cédulát olvasna fel. - Minden varázslatnak megvanak a következményei. És mint már mondtam, azt akartam, hogy nektek, lányok, normális gyerekkorotok legyen.

Persze én oda es figyelek. Lázasan kattog az agyam. Hétnapos hétvége! Iskola? Ósdi hülyeség! A tudomány magától letölődik az agyunkba!

De... hol fogunk fiúkkal találkozni?

- Neked milyen volt a gyerekkorod? - fordul anyuhoz Miri, véget vetve boldog ábrándjaimnak.

- Más -sóhajt fel anyám, és a takarót bámulja. - Nehéz. Egy nap majd elmondok mindent, ígérem.

Kéne egy időgép, hogy megnézhessük, milyenek voltak a szüleink a gimibe. És cikizhessük a ruháikat!

- Szóval apunak nem szólhatok róla? - kuszálódnak össze Miri vonásai. - A te papád tudta?

Anyám szüleit nem ismertük. Még a születésünk előtt meghaltak mindketten.

- A papám tudta - bólint anyu. - Anyám elmondta neki. De nem jól viselte. Rajtad áll, elmondod-e apádnak - rágja hüvelykujja körmét. Te döntesz.

Kiszáradt a szám, olyan, akár a smirgli. - Idevarázsolna valaki egy pohár gyümölcspuncsot? - Ez a boszorkányság nagyon meg fogja könnyíteni az életemet.

-Szó sincs róla - hadonászik égő cigarettáját. - Mirinek is. Épp ezért tanítom; hogy képes legyen bölcs döntést hozni. Én úgy döntöttem, hogy nem használom varázserőmet. Néhány boszorkány a saját hasznára fordítja. Mások arra, hogy megvilágítsanak egy ösvényt, és megmutassák az embereknek a jósághoz vezető utat. Egy boszorkány megpróbálhat úgy javítani a világon, ha azt sugallja az embereknek, milyen módon vehetnek véget a különféle háborúnak. Csak sajnos néha a jó szándékú varázslat váratlan és katasztrofális következményekkel jár. Istenem egy boszorkányt, aki véget akart vetni egy afrikai hőhullámnak, és ez lett a vége, hogy jégvihart zúdított Kansas Cityre. Ha Miri képzése befejeződőt, neki kell eldöntenie, akarja-e gyakorolni a boszorkányságot, vagy sem. Ha igen, remélem, az önzetlen utat választja. Persze kellő elővigyázattal.-Ugyan, anyu – csóválom a fejemet kételkedve. - Szerinted tisztességes dolog azt éreztetni egy tizenkét évessel, hogy rá hárul a felelősség a világbékéért?Én értem, miről beszél anyu mosolyog a húgom derűsen.

- Ha úgy döntök, hogy használom a varázserőmet, rávehetem az embereket, hogy jól viselkedjenek az iskolában meg minden. Mondjuk, ha valami verekedős srác el akar páholni egy kisebbet, éreztethetem vele, hogyan érezné magát fordított helyzetben. És akkor talán nem lesz olyan gonosz.  

-Óvatosan méregetem Mirtit. Nem is akarja kihasználni ezt az egészet. Ő az a lány, aki minden háziját még aznap megírja, amikor feladták. Hiába kap varázserőt, nem tud mit kezdeni vele. Mint a tökfilkók. Még csak nem is izgatott... én már ugrálnék örömömben, pattognék, akár egy gumilabda. Szüksége lesz némi nővéri irányításra, az tuti.

-Hé! Lennél szíves némi lelkesedét mutatni? Hiszen varázserőd van!

-Izgatott vagyok vonja meg keskeny vállát. - De mindig sejtettem, hogy én valahogy más vagyok. Például miért fogad nekem mindig szót Tigris, és miért nem talált meg soha senki, ha bújócskáztuk?

-Tigris tényleg mindig szót fogad Mirinek. Ha azt mondja, ( Tigris, megfagyok. Nem hoznál egy takarót?), a hájas szőrgombóc már várja is a helyes kis fogait a borító gyapjúba, hogy átvonszolja a szobán. Nekem meg? Semmi. Mondhatom én is egy örökkévalóságig, hogy ( Tigris, ide gyere, Tigris, a szeme sem rebben. Odatelepszik a biológiakönyvemre, és el nem mozdulna, hiába hadonászok, hiába üvöltözöm, hogy másnap dolgozatírás. Érdekli? Odébbáll? Egy frászt. Azt hittem, engem egyszerűen nem kedvelnek a macskák. Arról sejtelmem sem volt , hogy Miri beszélni tud velük.

És ha jobban meggondolom, tényleg sose találtam meg a bújócskánál. Eltakartam a szememet, visszafelé számoltam húsztól, aztán megnéztem a szokott helyeken: az ágy alatt, a kabátok közt hátul a szekrényekben, a kanapé mögött. Miri sehol. Még apám se talált meg. A barátaim sem. Dave, a tűzoltó sem. ( Bár őt anyu talán csak azért hívta fel, mert tetszik neki.)

-Hóvá bújtál?

-A fürdőszobába. De szuggeráltam, hogy ott ne keresettek, és nem is kerestetek. Érted már? Mindig törtem a fejemet, miért vagyok más, mint a többiek, és most végre tudom. Egyébként már volt időm megemészteni. Tegnap este óta csak erről beszélünk anyuval.

-Tessék? Te ezt már tegnap óta tudod? Nekem mért nem szólt róla senki? - Hallottam, hogy beszélgettek, de azt hittem, a környezetvédelemről vagy ilyesmiről van szó, nem valami fontos dologról.

-Tudni akartam, hogyan fogadja –- öleli át Mirtit anyu.

-És nyomatékosan figyelmezteti, hogy semmi esetre sem használhatja a varázserejét, amíg nem kapta meg a szükséges képzést.

Azt mondta, az legalább egy év! Kitalálta, mit gondolok ( olvas a gondolataimban?)

-És nem szeretném, ha bárki mást mondana neki – nézett rám szigorúan.

-De... nekem varázsoltál egy új cipőt – - mondom félénken.

-Az akkor történt, amikor hazatelefonáltál, hogy elmehetsz-e pizzázni, és még nem tudtam a szabályokat –- vallja be Miri. - Nem is voltam biztos benne, hogy sikerült. Anyu mondta, milyen izgatott vagy, hogy megívtak, és gondoltam, megleplek valamivel, amivel eldicsekedhetsz.

Nyilván ezért nem vettem észre egész nap. Mert csak franciaóra után került a lábamra.

-Nekem nem is szólt róla – tisztázza a dolgot anyu. - Így amikor felhívtál, hogy megköszönd, nem hagyhattam, hogy varázscipőben szaladgálj a városban. Mi van, ha eltűnik, és ott állsz mezítláb a vendéglőben, vagy hazafelé jövet az utcán? Tudtam, hogy beszélnünk kell –- fordul Mirihez fejcsóválva.

Miri fölveszi az egyik cipőt, és megnyomkodja, mint egy narancsot. - Kifogástalannak látszik.

-Akkor is –- emlékezteti anyu már századszor-, nincs több varázslat, amíg be nem fejezed a képzést.

Nekem ötszázezer-milliószor is elmondhatja. Olyan nincs, hogy én 365 napig várjak, mielőtt próbára tenném Miri varázserejét. Nincs mese, beszélnem kell a húgom fejével, de négyszemközt. Megkordul a gyomrom. - Tehát arról sem lehet szó, hogy itt teremjen néhány minyon a Magnolia cukrászdából, ugye? - Isteniek.

-Semmi Magnalia cukrászda –- anyám már ingerült.

-De ők nem szállítanak házhoz!

Miri a fejét rázza, mint aki nem hisz a fülének.

-Ha most belém akarja szuggerálni, hogy cseréljünk szobát –- szűkül össze a szemem-, az nagyon ronda dolog lesz. Én vagyok az idősebb, nekem jár a nagyobb szoba

Anyám és Miri egyszerre sóhajt fel.

Még szerencse, hogy Mirinek van varázsereje –- közli undok anyám.

                    * * *

Már hajnali három, és még mindig nem tudok elaludni. Csak forgatom a párnámat, keresem a hűvös oldalát, de mindkét fele olyan, mint a szék, amelyről most álltak föl.

Felkönyökölök, és bámulom a piramis alakú olvasólámpát az éjjeliszekrényen.

Olvasólámpa... gyulladj fel!

Semmi.

Olvasólámpa... világíts! - bűvölöm az ujjaimmal.

Hülye lámpa.

Tudom, ez a boszorkány dolog eszelősen hangzik. És nem csodálom, ha nem hiszik el. Ha nem a saját bolond családomról lenne szó, én se venném be.

De hát... ez az én családom. És minél többet gondolkozom rajta, annál jobban tetszik. Miri segítségével filmsztárok lehetnek a gyors hívómon. Jakuzzi a szekrényemben. Lehet fiúm. Rend a szobámban egy pillanat alatt. (Kinek kell robot?) Biomechanikus hallásom. Új ruhatáram. Kimeríthetetlenek a lehetőségek! Kimeríthetetlenek.

És nem akarok egy évet várni. Szép próbálkozás volt, anyu. De ha a Tolkien-korszakban ráveszem Mirtit, hogy egymás után négyszer megnézem vele A Gyűrűk Ura-trilogiát, arra is rá tudom majd beszélni, hogy előálljon egy-két varázslattal, az tuti. Hol is kezdjük?

Lássuk csak!

Idegtépő látvány lesz, amint halloweenkor összevissza röpködnek. De ez életem legelképesztőbb eseménye. Mirit a herceg csókja a mesében. Vagy egy lottónyeremény. Káprázatosan hihetetlen.

Istenem! A párnámra dőlök, és fejemre húzom a takarót. Aztán belém hasít a felismerés, most először.

Ez nem az én életem legelképesztőbb eseménye. Ez... Miri életének legelképesztőbb eseménye.

A boszorkányság, amely normális körülmények között anyáról lányra öröklődik, engem kihagyott. A természet nem tartott rá méltónak, akárcsak a nagy mellemre.

                         * * *

Fél ötkor még mindig nem alszom, hát úgy döntök, ne aludjon anyu se.

Ahogy a vállát bökdösöm, megcsap förtelmes reggeli lehelete. Sajnos, ezt örököltem tőle. Jövendőbeli féljem méltányolni fogja az tuti.

-Mi a baj? - ül fel. Még mindig az a szerencsétlen koncertemblémás póló van rajta. Az ember azt hinné, egy boszorkány jobban ad magára. Miből állna átformálnia magát, vagy műkörmöt szerezni.? Nem kéne hagyni lenőni a haját. Barna hajtövei körül most is szőke gyűrű örvénylik, mintha ő volna a Szaturnusz.

-Tartozol egy magyarázattal – mászom be mellé az ágyba. - Én miért nem tudok homárokat feltámasztani? Előfordul, hogy egy boszorkánynak később jön meg a varázsereje?

Meggyújtja a lámpát az éjjeliszekrényen.

-A varázserő rendszerint kamaszkorban jelentkezni, de van, akinél az első gyerek után. - Szeme összeszűkül.

-Eszedbe ne jusson ilyesmi!

-Anyu

-Csak mondom. Akárhogy is, ismertem egy nőt, aki halálra rémítette önmagát is, a férjét is, amikor a távolból kiemelte a babájukat a bölcsőből.

-Szóval még megtörténhet? - dagadozik bennem a remény, mint a léggömb.

-Meg –- bólint

-Fantasztikus!

-Vagy nem –- teszi hozzá. -Előfordulhat, hogy egy boszorkány lányból sose lesz boszorkány.

A léggömböm kipukkad, és kókadtam a földre hull.

-Ez nem igazság. Miért Miri kapja a varázserőt, és nem én? Ő még az első Harry Pottert se fejezet be, :)) pedig az volt a legrövidebb. Én mindet kiolvastam, egytől egyig!

-Tudom, kicsikém, azt hiszed, a boszorkányság csupa móka és kacagás, de valójában komoly felelősséggel jár. Talán ha már érettebb leszel, és több lesz benned a felelősségtudat...

-Mit kell tennem? - nyöszörgök. - Tartsak rendet a szobámban, és gyártsam százszámra a hülye listákat, mint Miri?

-Itt nem meghatározott cselekvésről van szó. Inkább egy tudatállapotról.

Nem is tudom, megsértődjek vagy sírva fakadjak, olyan igazságtalan ez az egész.

-Miri felnéz rád, és elvárom, hogy segíts neki megbirkózni a változásokkal az életében, és ösztönözd, hogy helyesen cselekedjék.

Segítsek Mirinek, ösztönözzem Mirit, bla-bla-bla. Mirinek jut minden.

Arcomat a párnához simítom.

-Emlékszel, negyedikben, amikor osztálytársamat meghívták Krissy Backer ott alvós bulijára, csak engem nem? - nézek anyára; még most, annyi év után is elkeserít ez emlék. Aztán elönt a felháborodás. Azzal a fogszabályzóval úgy néztem ki, mint egy zombi! Tisztára fölöslegesen. És az a fruska, még a vadidegenek is elállt a lélegzete, amikor meglátták, annyira megsajnáltak! Milyen könnyen megúszhattam volna! Pislogva igyekszem visszafojtani a könnyeimet.

-Tudom, mi jár a fejedben, kicsikém- néz rám töprengve.

-Akkor meg miért nem tettél valamit? - fakadok ki. - Ezermilliószor jobb életem lehetett volna, ha csak egy kicsit is használtad volna a varázserődet!

-Tudom, most ezt gondolod –- simítja ki az arcomból a hajamat. - De hidd el nekem, a varázslás nem az, amink látszik. Azt akartam, hogy ti Mirivel az életet tapasztaljátok meg, minden örömével és bánatával, ne valami mesterséges világot, amelyet ezért teremtettem, hogy titeket boldoggá tegyelek. Szeretlek, Rachel –- csókolja meg a homlokomat. - Sose fogod megtudni, menyire.

-Én is szeretlek, anyu –- szipogóm. - Miri varázslattal növesztette meg a mellét? - ülök fel hirtelen pár percnyi ,,boszorkány és lánya,, összeborulás után.

-Én is korán kifejlődtem –- rázza a fejét mosolyogva.

-Te apádra ütöttél. Az ő fejlődése csak tizenhét éves korában gyorsult fel.

Olyan igazságtalan az élet.

-Szóval gondolom, nem tudsz engem boszorkánnyá varázsolni.

-Sajnos nem. Ha azzá kell lenned, úgy is leszel.

-Hát... - kászálódom fel sóhajtva, és indulok az ajtó felé - legalább a cipőt megtarthatom.?

-Most az egyszer kivételt teszek - mosolyodik el rövid töprengés után.

Ezzel a sovány kis diadallal visszavánszorgok mezítláb az ágyba. De nem alszom el, hanem két teljes órán át azon fáradozom, hogy levegőbe emeljem a takarómat anélkül, hogy hozzáérnék.

Hiába.