4. fejezet – Repülj, Miri, repülj!

Még csak péntek reggel háromnegyed kilenc van, és a nap már kész katasztrófa.

Először megpróbáltam a konyhában rávenni Mirit, hogy tüntesse el a szörnyűséges karikákat a szemem alól.

• Hallottad, mit mondott anyu? Szó se lehet lóra!

-Egész éjjel le se hunytam a szememet, a te boszorkányságodat próbáltam megemészteni. Az egész a te hibád!

-Neeeeem.

Aztán kérdések nélkül kölcsönvette az új cipőmet, és mivel a fekete csizmámnak a varázslási hadművelet óta nyoma veszett, a büdös tornacipőmet kellett felvennem.

Ha még egyszer engedély nélkül fölveszi a cipőmet, a fejére döntök egy házat.

Csakhogy neki van varázsereje, nem nekem, úgyhogy még ez sem megy.

Harmadszor, mivel még mindig szédelgek a tegnapi hírektől, hasra estem a harmadik és a negyedik emelet közt, és jól bevertem a térdemet egy vaslépcsőbe. A horzsolás elég ciki lesz.

Negyedszer, Tammy az osztályfőnöki órán húsz percig tömte a fejemet azzal, milyen isteni volt a tegnapi pizzázás, úgyhogy egyetlen bejelentést se hallottam.

( Már sokkal jobban mennek ezek a listák. Megkaphatnám végre a varázserőmet?)

* * *

-Szuper volt a Strombliban – mondta nyolcvanhetedszer, míg kinyitja a zárat. A szekrénybe az enyém mellett van , mert egy osztályba járunk, és mindkettőnk vezetékneve W-vel kezdődik. Én Weinstein vagyok, ő pedig Wise.

-És ki volt ott? - kérdezem

-Mindenki.

Nyilván észreveszi, milyen szerencsétlen képet vágok, mert grimaszol, amitől megnő az orra ( mi tagadás, amúgy is elég nagy, bár mindig megesküszöm neki, hogy nem), és gyorsan hozzáteszi: - Vagyis hát nem mindenki. Nem volt olyan nagy ügy. Nem sokat vesztettél – ingatja jobb kezét, ami nála a ,,nem valami nagy szám,, jele.

Nem kell gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam, csak lelket akar önteni belém.

-Jewel ott volt?

-Hát... - húzza el a zöld dossziéját a legfelső polcról.

-Igen...

-És Raf? És Mirk?

-Mirk igen – bólint. - Egy asztalnál ültünk.

Jaj. Tűhegyes ceruza döf a szívembe. - Ha ott lettem volna, az én asztalomnál ül – nyöszörgöm.

-Eddig észre se vettem, milyen kedves srác – forgatja meg a tőrt a szívemben. - Beleért a könyököm a paradicsomszószba, és ő volt az első, aki szalvétáért

ugrott.

Ez nem igazság. Nekem kellett volna összemaszatolnom a blúzomat.

-Talán megtudom, ma este hova mennek – mondja.

-Semmi értelem – sóhajtok fájdalmasan. - Apunál leszek.

Ha az ember szülei elválnak, abban az a legrázósabb, hogy minden második hetet Long Islanben kell tölteni. Imádom aput, és szívesen vagyok vele, de tizennégy éves kamaszlány társadalmi élete nagyon megsínyli a sok csomagolást, vonatozást meg azt, hogy minden hétvégi buliból kimarad.

Persze ha valami fontos esemény adódik, mondjuk bar mivca, iskolai rendezvény vagy cipővásárlás, Manhattanban maradhatok, de akkor kiszúrok Mirivel, mert egyedül kell Long Isandre mennie. Azt mondja, LM többet szekálja, ha én nem vagyok ott. ( Ne rágd a körmödet! Ne piszkáld az ételt! A házban nincs karategyakorlás!) El is hiszem. Amíg apu is ott van, LM-nek soha egy rossz szava sincs. Igazi Jekyll és Hyde. Apu jelenlétében bűbájos, csupa segítőkészség: „ Olyan kreatív vagy, Rachel!” De ahogy apu kiteszi a lábát a szobából, kitör belőle a gorombaságot: „ Miért vagy ilyen trehány?”

Apu utálja, ha kihagyunk egy hétvégét. Most, hogy ott van neki ML, nem nagyon cserélgetheti az időpontokat. Annak a nőnek mindig van valami luxustarsolyában: vacsora, színházjegy, utazás Karib-szigetekre.

Amikor anyu volt a felesége, nem jártunk a Karid-szigetekre. Még a jersey-i tengerpartra se. Igaz, akkor még nem társult de az ügyvédi irodába, és jobban meg kellett nézni, mire költünk. Kétszer leautóztunk Floribáda, és néhányszor hétvégi sítúrára Stowe-ba, az országhatáron túl sose jártunk ( ha csak nem számítjuk az epcoti világbemutatót Disneylandben). Az autóút mindig egy örökkévalóságig tartott. Szóláncot játszottuk: mondani kellett egy várost /államot/ országot, amely azzal a betűvel végződik, amivel az előző név végződött.

-Vermont – kezdtem.

-Texas – folytatja apu.

-Salem – fejezi be anyu.

És én még azt hittem, azét van tisztességtelen előnye, mert olyan sokat utazott.

Ott voltak a jelek. Csak épp nem beszéltünk boszorkányságról.

Talán apu egyszer majd elvisz bennünket egy szigetre.

Mirivel megtanulunk búvárkodni, és akkor lesz közös nyelvünk Tammyval.

Hoppá. Vagy mégsem. Ha jól tudom, a boszorkányok nem bírják a vizet! Az Óz, a nagy varázslóban a gonosz boszorkány elolvad, majd Dorothy lelocsolja. Akkor Miri soha többé nem fürödhet? Szuper. Még egy örömhír.

Milyen szerencse, hogy az én mamáim meg a papám mind a városban laknak – néz rám Tammy részvéttel.

Meglepően jól alkalmazkodott a helyzethez az anyjával meg a mostoha anyjaival. Anyák napján három üdvözlőlapot vesz. - Holnap mindannyian eljönnek a Valentin napi vacsorára. Remekül kijönnek egymással, el tudod ezt hinni?

-Szerencsés vagy. - Azt hiszem, az én szüleim soha nem voltak önként egy szobában, mióta elváltak. Nem mintha veszekednének, mindig nagyon udvariasak egymással, csak hát kínos nekik. Alighanem úgy érzik magukat egymás közelében, mintha azt hallanák, hogy valaki körömmel kaparja a táblát.

Gondolom, örülnöm kellene, hogy nem veszekednek. Sose veszekedtek. Apu egyszerűen rájött, hogy már nem szerelmes anyuba. Nagyon fiatalon házasodtak össze, alighogy megszerezték a diplomát, és apu még nem tudta, mit akar. Miután megbeszélték, hogy elválnak, apu még hetekig nem költözött el, amíg nem tisztázták az anyagi kérdéseket, és nem talált magának lakást. De még azokban a hetekben sem hallottam őket veszekedni.

-Apukádnál töltöd a Valentin napot? - szakítja félbe Tammy a válás körül forgó gondolataimat.

-Mais oui. Sajnos. Semmi oltári randi. - Ez a romantikus ünnep sem fog változtatni a helyzetemen, ami a csókolózást illeti.

Tammy vigasztalóan megveregeti a vállamat, és indulunk a matekórára.

-Álljuk meg a mosdónál – mondja.

-Valamit meg kell kérdeznem Ms. Haywardtól óra előtt – hazudom, és már megyek is tovább, mielőtt észbe kapna.

Magyarázat: azért hagyom faképnél Tammyt, hátha Jewel korán beér az órára, és helyet foglal nekem. Mostanában csak matekórán kedves hozzám.

Jó tudom, rémes vagyok.

De ha a haladó matek nem volna, sose látnám Jewelt. Tammy meg úgyis látom, mert gyakorlatilag minden óránk közös.

Erről ennyit.

Fölfelé menet a harmadikra beszélek a fejemmel. Miért is hagynám cserben Tammyt Jewel miatt? Felejtsük el!

Jewel most az egyszer üljön külön.

Kinyitom az osztály ajtaját. Jewel a hátsó sorban ül, bolyhos a rózsaszin tolltartója mellett a padon, azzal tartja fenn a helyemet. Integet, hogy menjek oda.

Mit kellene tennem? Ne menjek? Az gorombaság volna!

-Szia, szivi – énekli, ahogy becsusszanok mellé a müanyag székre.

-Szia – nézek áhítattal káprázatos, sima mahagóni tincseire, amelyeket két ezüst hajtű rögzít a feje tetején. ( Én nagyon bénának érzem magam evőpálcákkal a hajamban, de Jewelnek remekül áll. Olyan magas, nem kell attól félnie, hogy kiszúrja velük valakinek a szemét.

Megpróbálom megtanítani a kisimító technikát ( „kifésülöd a zuhany alatt, fölviszed a hajzselét, amint éppen csak megtörlöd a törölközővel, aztán tíz percen belül fellazítod, vagy hiába volt az egész”), de unalmas, barna, épp csak váll alá érő hajammal sose boldogulok. Se nem egyenes se nem göndör. Csak hullámos. Óceán fej vagyok. Ahogy elülök, egy árva hajszál egyenest az égnek mered.

Jewel kuncog.

Megnyálazod ujjammal próbálom társai közé simítani a makrancos szálat.

-Emlékszel, amikor léggömböket dörzsöltünk a fejünkhöz, hogy a hajunk feltöltődön elektromossággal? - Előszeretettel idézem föl a közös múltunkat, hátha ettől eszébe jut, milyen jóban vagyunk.

-Aha – lapozza fel a padján heverő magazint.

Jewel a legjobb barátnőm óvodás korunk óta, amikor egyforma fehér bőrszandált viseltünk. Egyszer szünetben rájöttünk, hogy összecsatolhatjuk a pántokat, mintha háromlábú futóversenyen lennénk.

Borzasztóan szeretnék beszélni neki Miriről. Attól kibukna. Én is kibuktam tőle. Legszívesebben felugranék a székemre és torkom szakadtából üvöltenék: „A húgom boszorkány!” Alig tudom megállni.

Jó, tudom, ez nem az én titkom, nem beszélhetek róla.

Ha én volnék boszorkány, kifecsegném az egész világnak. Bár... akkor mindenki tudná, hogy elvarázsolom.

Abban meg mi volna a vicc?

Azért is szeretném elmondani Jewelnek, mert így közelebb kerülnék egymáshoz. Olyan volna, mint régen, titkokról sugdolóznánk. Néha a háromlábú csapat. Talán egyszer megint csapat leszünk. Nem mintha összevesztünk volna, mondom magamban, amíg a magazint lapozgatja. Csak mostanában nagyon lefoglalják a divatbemutatós barátnői.

Meglátom Tammyt a padok előtt, engem keres. Intek neki, de hát mellettem nincsen hely. Két sorral előttünk ül le, Janice Cooper mellett, aki szinte meg se szólal az órán, és mindig nagyon komoly ábrázattal jegyzetel. Jóban van Tammyval, így ebédnél mindig hozzánk csatlakozni. Hosszú, egyenes barna haját aranyszínű sapka alá gyömöszölve viseli. Afféle okostojás, de ezzel semmi baj.

-Szerinted melyik a legjobb? - csúsztat elém Jewel egy halom fénylő magazinkivágást húsz perccel később, amikor Ms. Hayward a táblánál a sokszög területének kiszámítását magyarázza. A képeket menő modellek díszelegnek, keveset takaró, méregdrága alig ruhákban.

Jewel nem nagyon figyel matekórán. Minek figyelne, amikor tudja, hogy később úgyis mindenit elmagyarázok neki?

Nekem megy a matek. Nagyon. Geometria, trigonometika, algebra, mindegy. A számokat értem. Megbizserget, ha megoldok egy feladatot. És mindig én kapom a legjobb jegyeket. Ez tuti. Nem mintha kikérdezném a többieket a jegyeikről, hanem onnan tudom, hogy Ms. Hayward világgá kürtöli. Fogalmam sincs, hogy kedvességből vagy mert zavarban akar hozni. - És lássatok csodát, a legjobb jegyet ki kapta megint... hát az ifjú hölgy az utolsó padból, Rachel Weinstein.

Ms. Hayward nem rajongott értem. Főleg, mert egész órán leveleztem, ahelyett hogy rá figyelnék. Mégis én kapom a legjobb jegyeket. Akkor meg minek figyeljek? Minden szavát a könyvből lopja.

Viszont a jelek szerint kénytelen némi tiszteletet mutatni irántam. Nem gyűlölheti a legjobb diákját. Ki mást küldene az országos matekversenyre?

Jó igen, hát én mentem az állami matekversenyre novemberben. És – okostojások, figyelem! - bekerültem az első öt közé. Második lettem. Jó eséllyel indulok az előzetes felvételi vizsgán.

Aput az érdekelte, miért nem én lettem az első. Ő matekversenyt nyert középiskolás korában, és a háromszögletű ezüsttrófeáját otthagyta a szobámba anyunál. Büszkén hangoztatja, hogy míg mások lányai babázásra fecsérelték az idejüket, én a számológépével játszottam.

Ami igaz is. Csakhogy én a Barbie irodája játékomat játszottam, amelyben puszta kellék volt a számológép.

Apunak nincsen fia, így nekem kellett részt vennem a hagyományos apa-fiú programokban. Ezzel nem is volt semmi baj a Csillagok háborúja meg a számológép esetében. A baseballnál már inkább.

-Úgy dobsz, mint egy lány! - méltatlankodott a Central Parkban.

-Mert az vagyok!

Egy napon Mick talán majd megtanít baseballozni.

Hajjaj...

Akárhogy is, utálom, amikor Ms. Hayward velem foglalkozik. Ezért nem figyelek oda az órán. Ki akar okostojásnak látszani? ( Válasz: a Doree Matson nevű idegesítő divatbáb, akivel sajnos a legtöbb óránk közös, bár ez szerencsére nem; ő mindig az első orban ül, és a keze mintha görcsöt kapott volna, folyton a mennyezet felé ágaskodik.)

Így nem figyelek, inkább átlapozom Jewel divatkínálatát. -Ez – mutatom agy térdig érő acélkék modellre. Izzy Simpson, ő a kedvencem. Nem mintha lenne Izzy Simpson ruhám. Azok egy vagyonba kerülnek. Jewel családja nem valami gazdag, de a mamája mindig a legjobb ruhákat veszi meg neki.

-Komolyan? - vonja fel sűrű, tökéletes ívű szemöldökét. -Meglehet.

-Mire kell?

A Tavaszi Mulatságra.

Már a Tavaszi Mulatságra készül? Én azt se tudom, mikor van, nemhogy partnerem volna.

A JFK évente négy bált rendez: az Őszi Bált, a Téli Bulit ( a jelek szerint az igazgatóság ezt rímnek tartja), a Tavaszi Mulatságot és a szalagavatót. De a szalagavatóra csak a végzősök mehetnek el, és persze a legdögösebb alsós lányok, akiket a végzős fiúk föl akarnak szedni.

Ezek a bálok nagy események. Oltári vagyok. És mindenki párban megy. Bár ez nem iskolai szabály. Az igazgatóság mindig nyomatékosan közli, hogy nem kell kísérővel menni, az íratlan szabály mégis az, hogy ha nincsen partner, nincs bál, és ezt tudom.

Őszi Bál: két héttel a divat divatbemutató-választás előtt volt. A Csillagok háborúja-trilógiát néztem Jewellel (akkor még nem jutott be a gimis nagymenők közé). Volt minden: pattogatott kukorica, pedikűrözés, pizsamás buli!

Téli Bál: Jewelnek már partnere volt. Új barátnőmnek, Tammynak torokfájása. Én meg magamban ültem odahaza Mirivel.

Tavaszi Mulatság: muszáj ott lennem a bálban. Kecsesen lejtek be a tornaterembe mint Hamupipőke, simára vasalt fürtjeim csupasz, hamvas vállamat verdesik. Táncolok, hajlongok, elkápráztatok mindenkit. Egy dögös menő pasi karján. Akit jó esetben Micknek vagy Rafnak hívnak.

Ott leszek a Tavaszi Mulatságon. Még egy bált nem hagyhatok ki. Nem érdekel, kivel vagyok, de valaki el fog hívni. Tuti biztos. Én is hívhatnék valakit. De mi lesz, ha nemet mond? Nem vagyok antifeminista. Csak gyáva. De tudjátok, mitől félek a legjobban?

A táncról. Örököltem anyámtól a boszorkányságot? Egy frászt! A csapnivaló ritmusérzéket örököltem. Jewel annak idején órákig vesződött velem, hogy ne úgy mozgassam a hátsómat, mintha áramot vezettek volna belém.

Mind hiába.

De hát az emberek valójában nem is táncért mennek a bálba, igaz? Persze a lassú számokat leszámítva, de azokkal boldogunk. Ott csak himbálózni kell. Az iskolai bál inkább a ruhákról, a pletykákról meg a csókolózásról szól.

A tánc mellékes.

-Lehet tudni, mikor lesz? - kérdetem.

Will azt mondta...

Tessék? Jewel keresztnevén szólítja a diákszövetség elnökét? Tammynak meg nekem ő William Kosravi, a káprázatos és megközelíthetetlen végzős, a diákszövetség elnöke. Továbbá életem egyik nagy szerelmének, Rafnak a bátya.

-...hogy április harmadikán lesz, a divatbemutató utáni estén. Szombaton, a tavaszi szünet első napján.

Jaj nem. Ilyen nincsen.

-Aznap este lesz apám esküvője.

Jewel csalódottnak látszik... egy töredékmásodpercre.

Ajka O-betűt formáz.

-Hát... ez csak egy bál – mondja az, aki már összeállított egy dossziét a lehetséges ruhákból. - Majd megmutatom a fényképeimet – teszi hozzá vigasztalóan.

-Mikor kezdődik a bál?

-Kilenckor.

Képtelenség odaérni. Az esküvő hatkor kezdődik, és legalább éjféléig eltart a gyötrelem. És a Long Island-i Port Wasingtonban van, minimum harmincöt perc vonaton.

-Tudom, Rachel – mondja Ms. Hayward emelt, éneklő hangon- úgy érezd, neked nem érdemes odafigyelned az órára, de az osztálytársaid esetleg hasznát vehetnék a magyarázatomat, ha volnál szíves abbahagyni a fecsegést – és rám kacsint. Na mit mondtam? Ez afféle szeretet – gyűlölet kapcsolat.

Az óra hátralévő részében elkalandoznak a gondolataim, mert egyre azon jár az eszem, hogy réges-régen, még októberben, mielőtt Jewel elfelejtette, hogy én vagyok a legjobb barátnője, meghívtam őt az esküvőre ( apu megengedte, hogy két barátomat elvigyem), és azt mondta eljön.

Nyilván ez is kiment a fejéből.

-Mit csinálsz tanítás után? - rakom össze a könyveimet, amikor megszólal a csengő. - Nem jössz át?

Jewel gondosan berakja tollát, piros számológépet és nyuszi formájú radírját a tolltartójába.

-Nem lehet. Lisszel lógunk. -Liss Melissa Davis, vörös hajú, sznob menő utódom. Olyan magasan hordja az orrát, fogalmam sincs, hogyan látja merre megy. A mamája zenés videókat koreografál, úgyhogy mondanom sem kell, Liss szerepel a divatbemutatón. -Majd máskor – szorítja meg Jewel a karomat. És már ott sincs.

Ez, hölgyeim és uraim, teljes égés.

Még nagyobb égés lenne, ha odaadtam volna neki a táskámban lapuló, névre szóló, dongó formájú kártyát: „Légy a kedvesem!”

Esküszöm, ez nem olyan szánalmas, mint amilyennek hangzik. Kilencéves korunkban Jewel bedobta a papucsát egy méhkasba, és fejenként őt csípés volt a jutalmunk. Egész nap sírtunk, és fagyival vigasztaltuk magunkat.

Jó tudom akkor is szánalmas.

De legalább Tammy ott vár az osztály előtt.

* * *

Nem hiszem el, hogy apám rémséges esküvője miatt lemaradok a Tavaszi Mulatságról. Ezen méltatlankodom egész úton Long Islandre menet. Talán kicsit elsietem, hisz még kísérőm sincs, de mi lesz, ha mégis elhív valaki?

Totál önzés egy ostoba középiskolai bált többre tartani apám menyegzőjénél, de hát... de hát... LM az idegeimre megy, és nem szereti úgy apát, mint annak idején anyu. -A Tavaszi Mulatság csak egy hülye bál. Verd ki a fejedből. -Miri meg gyerek, és utálja, hogy zavarom az olvasásban. Mióta felszálltunk a vonatra, föl se nézett abból a fura szagú, enciklopédiaféle könyvből.

-Csak várj, amíg gimnazista leszel. Akkor majd megérted – mondom. - És abbahagyom a kesergést, ha belenézhetek a képeslapba, amelyet úgyse olvasol. - A fényes fedőlapon az új, huszonegy éves énekes-dalszerző, Robert Crowen imádinvaló arca. Kis lemeze, „A szerelem tizenhat árnyalata” éjjel-nappal bömböl minden rádióban.

-Arra szükségem van – emeli égnek a tekintetét -, hogy eltakarjam vele a Hiteles és teljes körű kézikönyv a bámulatos varázslatokról, félelmetes bájitalokról, valamint a boszorkányság történetéről az idők kezdete óta kötetet.

-Minden alkalommal végig akarod mondani a teljes címet? -ásítok. -Elalszom tőle.

-Mégis, minek nevezzem? Hiteles és teljes körűnek?

-B-könyvnek. Az jobban hangzik. Különben is, honnan került elő? - nézek a borítóra. - Létezik egy amazon.

Boszorkány honlap?

-Neeeem – húzza el a szót. - Anyu a sajátjából varázsolt egy frissített verziót. De nekem tetszik az új név. B-könyv.

-Hadd nézzem!

-Most én olvasom. Még a nyelvészetét is frissítette – kuncog ámulattal -,hogy megfeleljen egy fiatal, huszonegyedik századi boszorkánynak.

-Szuper. Nem mintha érdekelne. - Hát persze. Egész nap azzal kísérleteztem, hogy beindítsam a varázserőmet, mármint amikor a gondolataimat nem kötötte le a Tavaszi Mulatság.

P

Például megpróbáltam elérni, hogy a kombinációs záram magától elforduljon.

Higgyétek el, ha sikerült volna, most nem ülnék ezen a vonaton.

Később meg, amikor az ebédlőben megláttam Rarot a sorban, miközben tört krumplit szedett a tányérjára, azt kívántam, hogy mellém rakja le azt az aranyos hátsóját.

Erre ő odaül ahhoz a beképzelt Melissa Davishez. A legjobb barátnőmet már ellopta a tyúk, muszáj még Rafot is elrabolnia?

-Mondd csak – nézek Mirire-, mi volt az iskolában?

Elvarázsoltad a tanárokat?

-Dehogyíííís. Először is, fogalmam sincs, hogyan kell, másodszor pedig már századszor mondom nem fogok varázsolni, amíg be nem fejeződik a képzésem.

Bla-bla-bla. Én az ő helyében már gondoskodtam volna arról, hogy a jó öreg Lissnek torkán akadjanak a zellerrudacskák. - Ne légy már ilyen lúzer! Én használnám a varázserőmet, ha volna, az tuti.

-Talán ezért nincen.

Nézzenek oda, a kis boszorkányból máris díva lett.

-Ez meg mit jelentsen?

-Anyu szerint mindenki akkor kapja meg, amikor készen áll rá – dől hátra az ülésen a jegyét szorongatva. - Lehet, hogy te még nem állsz készen.

-Na ne mondd, Érett Kisasszony – lököm ki a kezéből a könyvet még a képeslapot, amely az ülések közé esik.

Égnek emeli a tekintetét. Mi van, azt hiszi, ő az idősebb?

Lefogadom, erre is a varázserejével vett rá, hogy bizonyítsam, milyen éretlen vagyok.

* * *

-Ébren vagy? -kérdezi Miri.

Arra van pénze apunak, hogy az új házában úszómedencét meg szaunát, de arra nincs, hogy Miri meg én külön szobát kapjunk. ML sárgával rendezte be. Szerintem ez olyan aranyos. Mintha belefulladnék egy citromtortába.

- Nem – vágok hozzá egy napraforgó alakú párnát. - Ha boszorkány lennék, sose aludnék. Örökéberré varázsolnám magam, és egész éjszaka röpködnék.

-Én talán álomba varázslom magam – sóhajt fel -, hogy a végére ne a mennyezetet bámuljam.

-Hé, telihold van. Nem akarod kölcsönvenni LM porszívóját, és fordulni egyet a város fölött? - kuncogok.

-Ha-ha-ha.

-Tudsz repülni?

Látom a feje korvonalát, ahogy megrázza a sötétben.

-Nem

-Szóval kipróbáltad? - örülök, hogy rajtakaptam.

-Anyu szerint a repülés csak mese.

-És te hiszel neki? A homárt életre tudod kelteni, bújócskánál láthatatlan tudsz válni, de repülni nem tudsz?

Felül az ágyban, szeme csillog a sötétben. Nem nagyon félelmetes, csak azért világít a szeme fehérje, mert itt sötét van. Mindenféle trükkre képes a szemével, bandzsítani tud meg mindét szemével kifelé nézni. Anyu utálja ha ezt csinálja, mindig azt mondja, egyszer még úgy marad, aztán majd magára vethet.

-Fogalmam sincs, hogy csináltam azt a homár dolgot – vallja be Miri. - És nem válok láthatatlanná. Csak kivetítem rátok a gondolataimat.

-Azt akarod mondani, hogy gyengeelméjű vagyok?

-Talán.

-Fogd be!

-Nem hiszem, hogy gyenge az elméd – dobja vissza a napraforgó párnát.

-Gyakran sugallsz nekem mindenfélét? - Végigfut a hideg a hátamon. Elképesztő. Az anyám meg a húgom szüntelenül irányítja a gondolataimat, és én észre sem veszem.

Honnan tudjam, mit gondolok én és mit sugallnak ők?

Lehet, hogy Miri most is megmondja, mit gondoljak?

-Dehogy mondom meg, hogy mit gondolj.

-Jézusom! Te olvasol a gondolataimban! Azonnal hagyd abba!

-Nem a gondolataidban olvasok, te idióta. A tenyereddel vered a homlokodat.

A kezem megáll a levegőben.

-Rajtad tartom a szememet, ifjú hölogy.

LM hívja Mirit ifjú hölgynek. Ő egyszer viszonzásul öreg hölgynek nevezte, de nem aratott vele nagy sikert.

-Fogalmam sincs, mire vagyok képes és mire nem – vallja be. - Még tanulnom kell. És tanulmányoznom kell a varázslatokat. Egyébként úgy döntöttem, apunak nem szólok. Legalábbis egyenlőre, amíg be nem fejezem a tanulmányimat. Úgyhogy te se beszélj róla, jó?

-Hát persze – hagyom rá szórakozottan. Azon töprengek, elérhetném-e valami varázslattal, hogy Liss csupaszon meghemperegjen a mérges szömörcében. - A varázsige akkor is hat, ha én mondom?

-Nem hiszem. Anyu azt mondja, nem maga a varázslat hat. Egy boszorkánynak kell elvégeznie.

Ez nem igazság. A boszorkányoknak jut minden. Ezüstcipellő, beszélő macskák, repülő söprűk, saját tévéműsor.

Eszembe jut valami.

-Állj fel az ágyon!

-Minek?

-Csináld, amit mondtam!

Lerúgja a takarót, és feláll az ágyban.

-Most ugorj le – mondom.

-Minek?

-Csináld amit mondtam!

Hátralendíti a karját, és ugrik. Döngve zuhan a padlóra.

Talán mégiscsak tudok szuggerálni. De lehet, hogy egyszerűen én vagyok az idősebb testvér, akinek a kishúga majdnem mindig engedelmeskedik.

-Jaj – masszírozza a jobb bokáját. - Ez mire volt jó?

-Látni akartam, tudsz-e repülni.

-Mondtam, hogy nem tudok! Nem vagyok én Pán Péter!

Hé! Várjunk csak! Hűvös fuvallatot érzek, és a párnám egyszer csak felemeli a hátamat, mintha a fogorvosi székben ülnék. Most meg... most meg... kicsúszik alólam, és úszik a levegőben! Az államhoz csapódik! A fejemhez! A vállamhoz!

Miri csukott szemmel, összeszorított szájjal mágikus párnacsatát vív velem.

Megpróbálom elkapni a párna két felső csücskét, de kicsúsznak a kezemből, akár egy vizes szappan.

-Hagyd abba! - üvöltöm. Puff! - Ez nem igazság! - Puff! Már a napraforgós párna is rákezdet: a lábamhoz csapódik.

Dörömbölés. Ajaj. Valaki áll az ajtónál.

-Tessék – mondom a legelőkelőbb hangomon. Puff. Kuncogás.

Miri szeme tágra nyílik, és a párnák élettelenül az ölembe hullanak. Nincs ideje visszamenni az ágyba, amikor az ajtó kinyílik, még a szőnyegen hever.

LM selyempongyolája félig szabadon hagyja a mellét, nyakában szemmaszk lóg. - Méltányolnám, Miri, ha visszafeküdnél az ágyba. Mások aludni szeretnének.

-Bocsánat.

-Lányok, nagyon fáradtak lesztek a ruhapórbán. - Holnap reggel fogjuk 738. alkalommal felpróbálni a förtelmes , bugyi rózsaszín koszorúslányruhánkat. LM dühösen pislog, mintha már a látványuk is könnyeket csalna a szemébe. Káprázatos szeme van. Tágra nyílt, meleg, és kék meg zöld árnyalatok játszanak benne. Egyébként elég jól néz ki. Úgy értem, igazán csinos. Vállig érő sima szőke haj, hibátlan fehér bőr, és szabályos fehér fogak. Az alakja karcsú, és mindig remeket szabott blúzokban meg nadrágokban jár. De a szeme, az valami hihetetlen. Fogadom, apám ezért szeretett bele.

Hogyan lehet ilyen szemmel ennyire szörnyűséges valaki?

-Ahhoz valóban nagyon kipihentnek kell lennünk, hogy órákig ácsorogjunk ott, akár a próbababák – méltatlankodik Miri.

Elnevetem magam.

LM nem tartja viccesnek.

-Elég a fecsegésből, ifjú hölgy. És örülnék, ha ezeket a lepusztult pólókat otthagynátok édesanyátoknál, és a Gappizsamákat viselnétek, amelyeket tőlem kaptatok. Most pedig tessék aludni.

Döngve csapódik be mögötte az ajtó.

-Anyúúú, felébredtem az ajtócsapódásra – nyöszörgi egy orrhang a mellettünk lévő szobában.

Pár percig meg kuncogok, aztán megpróbálok elaludni. Szeretném megint azt álmodni, hogy az iskolai bálon megválasztottak a világ legnépszerűbb lányának.

És ekkor pattan ki agyamban a terv, akár a kukoricaszemekből a pattogatott kukorica.

Miri épp most varázsolt. Tehát hajlandó megszegni a szabályokat. Csak nemes célt kell tűznöm elé.

Apának boldogsága = nemes cél.

Akárcsak én, Miri is azt szeretné, ha napának megtalálná igazi lelki társát, és boldogan élne, míg meg nem hal.

Márpedig erre csak egy mód van: a varázslat.

Azonnal cselekedünk kell. Ha a képzés végéig várunk, már késő lesz.

Varázslattal kell megakadályoznunk, hogy apu elvegye ML-et.

Ez az! Varázslat kell, varázslat a köbön!!!

Ez az... és ha már úgyis üres lesz a naptáram, nem látom be, miért ne keverhetne gyorsan valami bájitalt egy apróság érdekében is... például hogy én legyek a legnépszerűbb lány a JFK-ban. Jewel megint a legjobb barátnőm lesz, és valaki elvisz a Tavaszi Mulatságra.

Miri ágya felől halk csucsogás hallatszik.

Megrándul az orrom.

Az én tervem + Miri mágiája = ML vége + helyem a menők között!