9. fejezet – Tam-ta-ra-ram-tam, zöld takony a kádban.

- Kész vagyok már? – dugom be a fejemet Miri szobájába.

Hozzám vágja a tolltartóját, és fejen talál vele. Mióta küzdősportokkal foglalkozik, sokkal jobban céloz. – Ha nem járnál a nyakamra minden negyedik másodpercben, már rég kész lennék. Nem tudnál leülni az ágyra, és csöndben várni?

-         Miri, már két nap eltelt. És holnap van a felvételi – csukom be magam mögött az ajtót, nehogy anyu meglássa mit forralunk. Igen, szó szerint. Miri két büdös lába közt egy fehér műanyag tál. A tékvandón  mezítláb kell lennünk, és nem hagytam, hogy zuhanyozással töltse az időt, amíg nem végzett a varázslattal.

-         Most mit csinálsz? – kérdeztem.

-         Kotyvasztok. – Ül a sötétzöld szőnyegén, hátát az ágynak veti.

A redőnyt lehúzta. Te jó ég, még nálam is paranoiásabb. Komolyam azt hiszi, hogy a velünk szemben lakó 60 éves asszony meg 8 macskáját érdekli, miben sántikálunk?

Vicces, a kíváncsi szomszédok inkább őt nézték boszorkánynak, mint Mirit.

Belesek a tálba. Félelmetes, sárgászöld kotyvalék van benne.

-         A pattogatott kukoricás tálat fogta be? Ez durva.

-         Csak volt pattogatott kukoricás tál. Most már üst.

-         Akkor azt hiszem, ma este inkább chipset eszem. Vegyél egy új tálat a pattogatott kukoricának.

-         Majd te. Ha nem tudnád, az egészet a te kedvedért csinálom. Ja, és segíts, légyszi – mutat a B-könyvbe. – Mennyi egy csésze tizennyolc huszonnegyede?

-         Háromnegyede – vágom rá automatikusan.

-         Szuper – tölti meg a keverőcsészét valami gyümölcstrutymóval.  – Ez a könyv olyan a törtjeivel, mint valami lökött számtandolgozat.

-         Narancsillata van – szippantok bele  élvezette a levegőbe.

-         Mert narancs . És egy csésze tört pisztácia meg kétnegyed csésze vaj, vagyis fél csésze, ugye?

Bólintok. Nekem jutott a matekgén, neki meg a varázsgén. Ez nem igazság.

-         És őrölt pirospaprika – önti bele az utolsó csészét.

Hm. Igazán ízletesnek hangzik. Imádom a pisztáciát.

-         Segíthetek még valamit?

-         Majd szólok, ha kész.

Elővettem a metekleckét. Hirtelen  kedvem támadt hozzá.

Amíg leszedem az asztalt vacsora után ( naná, hogy leszedem: mostanában folyton terítek vagy szedek. „ Hol van Rachel? A konyhában leszek, terít, vagy leszedi az asztalt”), Miri mögém oson.

-         Kész van – suttogja, és kezembe nyomja a tálat. A trutymó már zöldesbarna.

-         Ezt meg kell ennem?

-         Csak ha súlyos gyomorrontás akarsz kapni – neveti el magát. Az igazat megvallva inkább károsnak hangzik. Ezt a hangot az utóbbi időben vettem fel a repertoárjába. Boszorkányhumor?

-         Akkor mit csináljak vele?

-         Fürödj meg benne.

-         Elment az eszed?

-         Ez a táncvarázslás – jelenti ki csípőre tett kézzel. – He nem tetszik ne csináld.

-         Csak vicceltem, Mir – szégyellem el magam, amikért ennyi gondot okozok neki. –Kösz, hogy megcsináltad.

-         Szívesen. Kipróbálod?  

-         Hát persze – mosolygok. –Szóval nincs is más dolgom? Csak ebben megfürödni?

-         Igen.

-         Mit gondolsz, anyu nem fog csodálkozni ha beülök a kádba, amire hatéves korom óta nem volt példa?

-         Jó kérdés – borul el az arca. – Most mit csináljak? Van egy tervem. Beteszem az utolsó edényeket is a mosogatógépbe, aztán bekopogok anyuhoz. A takaró alá bújt, csak az arca látszik ki, egy szerelmes regényt olvas. Imádja a szerelmes regényeket. Azt hiszem, arra vár, hogy a mesebeli herceg varázsütésre megjelenjen..

Ha akarná, könnyen tehetne róla. Csak oda kellene varázsolnia. Délceg lenne, erős, markás arcú. Hát miért nem  teszi? Mi a baj vele?

-         Anyu – mondom -, adj valami gyógyszert! Olyan roboizét? Nagyon fáj a hátam.

Hasára támasztja a könyvet, és magához int. Egy pillanatig azt hittem, átlátott rajtam , de csak azt kérdezi: - Megemelted magad?

-         Hát… igen. Az íróasztalommal. – Mi a fenének emelgettem volna az írósztalomat? Mindi olyan béna vagyok, amikor hihető hazugságot kell kitalálni.

-         Rachel, csak ez az egy hátad van egy egész életre – sóhajt fel.

-         Kösz a tanácsot, anyu – mondom a legkomolyabb hangomon. Normális körülmények közt lenne néhány gúnyos szavam erre az idétlenségre.

-         A tabletták a gyógyszerszekrényemben vannak – merül a könyvébe megint.

-         Köszönöm.  - És most jöhet a világra szóló alakulás: a megvirágosodás pillanata… a kéz a hátat tapogatja… a szem felcsillan a zseniális ötlettől… heuráka! – Várjuk csak! Mit gondolsz, egy fürdő nem tenne jót a fájós hátizmaimnak?

-         Jó ötlet – modja, de már nem figyel rám, ott sétál valami tengerparton mesebeli herceggel.

Küldetés teljesítve. Kihátrálok a szobából, gyorsan szobából, gondosan becsukom magam mögött az ajtót, és futok vissza Mirihez.     

-         Minden rendben. Kérem a habfürdőt.

-         Ez nem habfürdő – nyomja kezembe a pattogatott kukoricás tálat.

Kinyitom a fürdőszobaajtót, aztán megpróbálom becsukni magam mögött. De bedugja a kezét.

-         Na, hagyjál már!

-         Be kell mennem veled.

-         Inkább egyedül maradnék.

-         A varázsigém nélkül csak gyümölcssalátában fürdesz – fonja össze karját a mellén.

-         Zárd be az ajtót – engedem be. – És maradj csöndben! Ha anyu meglátja, hogy itt vagy, egyből rájön, hogy sántikálunk valamiben. – Pfuj, de rémes bagószaga van itt.

Már megint dohányzott idebent. Miért gondolja, hogy el tudja titkolni előttünk? Hisz olyan nyilvánvaló.

Miri vállat von. Nem értem,őt miért nem zavarja a bagózás, mint engem. Sose zavarta. Csak én sírtam álomba magam, mert biztosra vettem, hogy anyu meghal tüdőrákban. Én törtem kellé szálanként és húztam le a vécén az apu elől dugott csomag cigarettáját, amikor hétéves koromban megtaláltam. Miri soha nem dühös anyura. Mindig egy húron pendülnek. Én inkább apura ütöttem. Talán ezért nem vagyok soha dühös rá. Hogyan lehetnék dühös valakire, aki épp olyan, mint én?

-         Hogy csináljuk a varázslást? – kérdeztem.

-         Teleengedjük vízzel a kádat, beleöntjük a keveréket, aztán elmondom a varázsigét.

Megnyitom a melegvíz csapot. Miri a fejét rázza.

-         A B-könyv szerint hideg víz kell – zárta el a csapot. – Nyilván akkor írják, amikor még nem volt vízvezeték meg bojler.

-         Jéghideg vízben ücsörögjek tél közepén?

-         Így szól a varázslat – von vállat.

-         Ebbe belebetegszem, az tuti. – Essünk túl rajta.

A vécé lecsukott tetejére ül, és kinyitja a B-könyvet. Aztán a fürdővízbe borítja a kotyvalékot, és a kezét  a kád fölé nyújtja.

- Nem akarod használni varázspálcának? – kínálom a fogkefémet.

- Nem – rázza a barna haját.

- Esetleg egy hegyes kalap? Csinálhatok a papír zsebkendő dobozból.

-  Csak az kell, hogy maradj csöndben, különben nem tudok koncentrálni, és használni a varázserőmet. – Szemét lehunyva csücsörít, és olyan képet vág, mintha székrekedése volna. Pár percig csönd után ( már amilyen csönd New Yorkban lehet az örökös autótülkéstől meg a kocsik riasztójától az utcán) megcsap az ismerős hideg fuvallat, és Miri azt kantálja:

Égből le a földre,

Amerikából, Franciaországba.

E főzet erejétől

Lejtsen Rchel táncos lába

Fél szemét nyitva, és a vízre sandít.

-         Hát ez vicc – tör ki belőlem a nevetés. – Ennyi a varázsige?

-         Ez áll a könyvben.

-         Még soha életemben nem hallottam ilyen ócska varázsigét!  Hallottál már az alliterációról?  És alig rímel. Akárki írta, nem jár neki Pulitzer. És hogyhogy azt se mondtad, abrakadabra?

-         Ülj már be a kádba! – rágja a körmét.

-         Nem mennél ki ?

-         Milliószor láttalak meztelenül. Születésünk óta együtt fürdünk is, anyu furcsának találná, ha mindketten itt  vagyunk. Másodszor vannak dolgok, amikkel felhagy  az ember, amikor benő a feje lágya – közlöm gőgösen. – Pédául  a körömrágás.

-         Jó, jó, ha ilyen gyerekes vagy, hát kimegyek.   

-         Meddig kell benn maradnom?

-         Legalább félóráig – mordul rám , és bevágja maga mögött az ajtót.

Bezárom mögötte, aztán levetkőzöm. Úgy döntök, hogy lassanként merülök a vízbe. Némi tétovázás után bedugom a jobb lábam nagyujját. Jaj! A jégnél is hidegebb. Mély jógalélegzettel bedugom az egész lábfejem. Jézus! Kirántom, aztán visszadugom. Jaj! Mostantól számít a harminc perc, vagy attól, amikor egészen belemerülök? Lassan merül a vízbe mindkét lábam. Aztán a térdem, a combom, fenekem, a hasam, a nem létező mellem. A fogam vacog. A szám remeg. Az ujjaim elkékülnek. A bőröm bizsereg, mintha elzsibbadna, nem tudom, hogy a varázslattól vagy a jeges fürdőtől. A víz nyálkás, mintha homokszemek volnának benne. A fejemet is bele kell dugnom? Annak is kell a ritmus. Szeretném, ha a hajam hullámzana és ringna. Jobb, ha azt sem hagyom ki. Csukott szemmel belemerítem.

Köhögés. Köhögés. Hoppá. Fogadok, be kellett volna csuknom a számat. :XD

-         Jól vagy? – dörömböl az ajtón Miri.

Köhögés, köpődés. – Mi van, ha véletlenül lenyeltem egy kicsit? Makarénát fog járni a vastagbelem?

-         Nem lesz semmi bajod. Most már kijöhetsz, ha az egész testedet belemerítetted.

-         Azt hittem, harminc percig kell áztatnom magam.

-         Hazudtam. Mert az idegeimre mentél.

Gyorsan leöbítem  magam, kiugrom a kádból és megragadok egy törülközőt. Amikor a reszketésem alábbhagy, leeresztem ezt a förtelmet, kiöblítem a kádat, és visszamegyek a szobámba. Melegítőt veszek, aztán kontyba tűzöm a hajamat, megkötöm a futócipőm fűtőjét, bekapcsolom a rádiót, és odaállok a szekrényajtón lévő földig érő tükör elé: „ Me against the music”.

Amikor megpóbálkozom a harlem shake-kel, a vállam csak zötyög. Nem ritmusra, hanem összevissza. Mint mindig. Egész testemmel ringatózom. Semmi. Egy egyszerű fenékriszálás?

Semmi.

Abrakbaromság! Kiviharzom a szobából, át Miriébe.

- Mi a baj? Miért nem működik?  - A hangom egyre magasabb, már hisztérikus visítássá torzul. Megfürödtem, nem igaz? Még mindig dörzsölnek a pisztácia maradványok  ott, ahol soha nem ér nap. Még mit kell elszenvednem? Miféle újabb megaláztatások várnak rám? Ennek az őrületnek  véget kell vetni.

Miri elgurul székén a számítógéptől, és a B-könyben  lapozgat.

-         Nem is tudom… talán valamit elhibáztam…

-         Csak azt ne mondd! Most mi történi velem? Mi  lesz, ha a két karom kígyóvá változik? Vagy gumivá?

-         Várj csak – mondja Miri. – Találtam egy lábjegyzetet.

-         XI. Lássuk a XI.-et… Azt mondja, beletelhet egy fél holdba, mire a varázslat érezteti a hatását – néz fel rám.

-         Ez mit jelent? Fél hónapot?

-         Azt hiszem, 12 órát.

Az nem vészes. Most nyolc óra van, úgyhogy a varázslat holnap reggelre teljes erővel hat.

-         Maradhat még lábjegyzet, amit nem olvastál el? Például, hogy a bőröm pikkelyes lesz?

-         Nem hiszem. De találd ki, mi újság!

-         Na mi?

-         Most jött egy e-mail ML-től a legjobb esküvői hírekkel – gurul vissza a számítógéphez. – Ezúttal a zeneszámok listáját közli – nyög fel.

ML hetenként bombázza esküvői hírekkel a vendégeket. Közli, hogy ki szállítja a büfét, a virágot, hogy milyen lesz a idő.

Ki a frászt érdekel? Az csak arra jó, hogy telezsúfolja a postaládát.

Megnézem a számítógépemen a saját e-mailemet. Az esküvői e-maileket ki se nyitom; mennek egyenesen a kukába. Jewel még mindig nem választolt a két héttel ezelőtti e-mailemre. Tammy viszont ott ül a gépnél, úgyhogy félóráig csetelünk, aztán inkább felhívom telefonon.

-         Mi van? – kérdezi. Elképzeltem, ahogy feltartott hüvelykujjával mutatja a könnyűbúvár jelet.

-         Semmi. – Bárcsak elmondhatnám!

-         Száz évig vacakoltam a biológiaházival.

Ajaj. Azt elfelejtettem befejezni. Amint leteszem a telefont, visszamegyek az íróasztalhoz, azután fél tizenegykor úgy döntök, hogy korán ágyba bújok. Sajnos egy örökkévalóságig nem tudok aludni, olyan izgatott vagyok. Épp amikor elszundikálnék, kicsit megrázom a fenekem, csak hogy lássam, már ritmusra mozog-e. Nehéz megmondani.

Másnap reggel fél nyolckor kipattanok az ágyból. Lezuanyozom, felöltözöm, bekapcsolom a rádiót, és elfoglalom helyemet a tükör előtt.

„Me against the music…” Megint. Végigfut a hideg a hátamon, mintha több száz összekapaszkodó hangya ropná a gerincemen. Ez csak jel lehet. Mennyi volt az esély, hogy megint ugyanazt a dalt fogják játszani?

Újból megpróbálom a harlem ahake-et. És a vállam mozog. Úgy értem, valóban mozog. Akkor megpróbálkozom a ringatózással. A testem úgy kígyózik, mint még soha. És végül a fenékriszálás. Mit mondjak, megy! Le, egészen a földig. Megint a rózsaszín kárpitot, aztán föl, aztán megint le.

Nahát! Istenem! Te jóságos ég! A karom repked, a fejem az égben, a fenekem riszál, és nem olyan az egész, mintha áramot vezettek volna belém. Olyan vagyok, mint aki tudja mit csinál. Abrakacsúcs!

-         Miri! – üvöltöm. – Miri, azonnal gyere ide!

Berohan a szobámba. Eljárom a makerénát, még az is jól néz ki.

-         Nem hiszem el! – tapsol és ugrál. – Te tudsz táncolni! – visítja. – És én csináltam!

-         Lányok! – szól be anyu a konyhából a mályvacukor reggelije mellől. – Minden rendben odabent?

-         Abszolút! Mondom. – Fogd már be – figyelmeztet a húgomat. – Nyugi.

De én nem tudok megnyugodni. Mert jó vagyok. Nagyon jó. Olyan jó, hogy benne lehetnék egy zenés videó tánckarában. Nem is, én lehetnék a sztár egy zenés videóban.

-         Mennyi ideig hat ez a varázslat?

-         Örökre. Csak az érzelemvarázslás hatása múlik el.

Me against the musi… Hát ha összecsapunk a zenével és majd jól fenéken billentem.