– Volt egy kis felhajtás, őrnagy úr – mondta az ügyele­tes, amikor elhaladtak előtte. – Keresik a firkászok is – kiabált utánuk. Viktor és Németh egyenesen a lifthez sie­tett. A teremben még a megszokottnál is nagyobb volt a nyüzsgés.

– Főnök, telefon – emelte magasra a kagylót Kopasz hadnagy, amikor meglátta a helyiségbe belépőket. – A Nováki az – suttogta –, ötpercenként keresett. Az őrnagy biccentett, és átvette a kagylót.

– Viktor vagyok – szólt bele.

– Mi a fene történik ott? – hallotta főnöke idegbajos hangját.

– Belekeveredtünk egy kisebb tűzpárbajjal bonyolított üldözéses versenybe, de megnyugtatom, hogy nyertünk – mondta nyugodt hangon.

– Reggel részletes jelentést szeretnék látni az esemé­nyekről!

– Meglesz, őrnagy úr – tette le a telefont Viktor. – Ag­gódik a haver – mondta magában. – Gróf! Minden rend­ben?

– Behoztuk az egész társulatot, de találtunk egy újabb halottat, aki szintén ott lövöldözött. Most a technikusok ügyködnek, átnézik az egész környéket, és a kábító­szerellenesekkel együtt darabjaira szedik a cég helyisé­geit. Hajnal előtt nem várható semmi eredmény... – mondta a tüskehajú, masszív felépítésű negyvenhét éves százados.

– Mi ez az újabb halott? – kérdezte Németh – Kapcsol­ható a Mazdásokhoz.

– Valószínű. Az eddigi elsődleges feltételezés szerint, vártak a mi kliensünkre, és amikor kilépett a kapun a ját­szótér felől rálőttek. Ő viszonozta a lövést és leterítette az első támadóját, ezt hallhattuk másodjára, azután, ahogy a kocsijához rohant egy második támadó, való­színű, hogy őt láttuk elrohanni és ti pedig őt kergettétek, néhány méterről egy biztos lövéssel végzett vele.

– Elbasztuk, hogy nem motoztuk meg a palit – csapott a térdére Németh.

– Ja, miért? Akkor nem lövi le már az első pali.

– Nő volt – emelte fel az ujját Gróf. – Az első az egy nő volt.

– Egyre jobb. Tulajdonképpen ki volt ez a fazon, aki mi­att ilyen cirkusz kerekedett? – nézett Viktorra kíváncsian Gróf.

– Ha én azt tudnám... – sóhajtott a nyomozó. – A be­gyűjtöttekkel mi a helyzet?

– Pillanatnyilag a vizsgálati osztály foglalkozik velük in­tenzíven, de amíg nem muszáj, egyelőre nem engedjük ki őket – felelt Gróf.

– Helyes – kulcsolta össze kezét Viktor –, én is szeretnék még  beszélgetni velük.

– Őrnagy! Vendéged van és kicsit türelmetlen – mond­ta Viktor mellett elhaladva, a vállát is megveregetve Ton­csi főhadnagy, a szerénység és nyugalom világbajnoka.

– Köszi – intett utána Viktor. – Gyere – szólt Németh­nek –, meghallgatjuk mit is perceg nekünk a szú.

– Remek – csapta össze tenyerét a százados, és sza­pora lépteivel követte a nála kábé harmincöt centivel magasabb főnökét.

– Hát mi a büdös franc van itt? Anarchia, vagy mi a pi­csa? – ugrott fel a székről egy sovány borostás, megvi­selt arcú fiatalember, amikor a két nyomozó benyitott az irodába. A mögötte álló, kezében gumibotot szorongató egyenruhás visszalökte a székbe, de ez nem zavarta a vendéget. – Kilencre mondta, nagyfejű, de már fél tíz is elmúlt. Az én időmet maga csak ne akarja beosztani... – méltatlankodott.

– Kuss, Fabogár és ülj vissza – nyomta le vállainál fogva Viktor a pattogó emberkét.

– Valóban ön rendelte be ezt az alakot, uram? – fordult Viktor felé a rendőr.

– Hát, nincs mit tagadnom – nézett rá az őrnagy – Bi­zony, ez így történt. Köszönöm főtörzs, elmehet.

– Értem, uram – tisztelget a köpcös férfi, és elhagyta az irodát.

– Persze, idebolondít kilencre, közben tűzijátékkal összekötött éjszakai rodeót rendez a városban... Miért nem szólt előre, egy csomó pénzt kereshettünk volna, ha megszervezem a közönséget...

– Azt mondtam az előbb, hogy kuss...

– Jól van, nem vagyok én süket, de maga a legrosszabb üzletember akivel valaha is találkoztam. Ezt nem árt, ha tudja. A Fabogár csak profikkal dolgozik...

– Először is: hogy jöttél be? – tette fel a kérdést Viktor.

– Civilizált módon próbáltam, de ez maguknál nem iga­zán válik be – sóhajtott a fiú. – Jelentkeztem a portán és mondtam, hogy a maga szaktanácsadója vagyok, és megbeszélésünk lesz... – nyelt egy nagyot. – Erre az a faszfej berakatott egy cellába. Ha nem jár véletlenül arra az a csinos kis rendőrlány, még most is ott üdülök és maga lemarad egy baromi nagy fogásról. Tiszta hülye­ség, ami itt folyik...

– Jól van, ebből ennyi elég volt, most mesélj szépen – ült le mellé a százados.

– Ez meg mit akar itt? – kérdezte meglepődve Fabogár. – Nem csípem a fiúkat, értjük egymást? – mondta és távolabb húzódott Némethtől.

– Fabogár, ne játssz a türelmemmel, mert esetleg megbánod! Tudod, hogy haragszunk rád – figyelmeztette az őrnagy, s közben elfoglalta az íróasztala mögötti fo­telt, és rágyújtott.

– Oké, rendben van, de előbb talán az anyagiakról ejt­hetnénk néhány könnyedebb szót – javasolta a fiú.

– Mennyit kérsz? – tárta szét a kezét Viktor.

– Induljunk ki, mondjuk... mondjuk... Hát, úgy kétszáz rongy... – csillant fel a szeme.

– Rendben – egyezett bele az őrnagy –, halljuk mi érhet ennyit, esetleg még többet is.

– És a garancia? – kérdezte Fabogár összeszűkült szemmel.

– A garancia az én vagyok – felelt nyilvánvalóvá téve, hogy más alternatíva Fabogár részére nem nagyon kí­nálkozik. – Ha megint hülyére akarsz venni, akkor jobb, ha most inkább elhúzol innen és holnap belépsz az ide­genlégióba, mert több esélyt nem adok, világos? – verte le a hamut sokatmondóan cigarettájáról Viktor. Fabogár hosszasan eltűnődött.

– Azt hiszem megkockáztatom a dolgot, de kizárólag csak hazaszeretetből – mondta végül.

– Ez nagyon becsülendő – jegyezte meg Németh Viktorra te­kintve.

– Nos, kíváncsian hallgatunk – adta meg a biztatást az őrnagy. És Fabogár belekezdett:

– Tehát, tegnap este, mint ahogy szokás szerint min­dig, ha van miből, és újabban persze rendesen futja rá, mert szinte társtulajdonos lettem egy szállítmányozási vállalkozásban, de ezt már említettem magának, betér­tem kedvenc biliárdtermembe. Játszottam egy keveset, az is hozott a konyhára, mert a biliárdban is zseni va­gyok, ha még ezt sem tudnák, aztán meg iszogattam a have­rokkal. Valószínűleg később egy kicsit elszenderedhet­tem, mert szépeket álmodtam. Mikor ismét tudatomnál találtam magam, baromian ki volt száradva a szám, na­gyon üresnek éreztem a gyomrom, de nem tudtam fele­melni a fejem. Túl nehéznek bizonyult, és ennek kö­szönhetem, hogy most itt vagyok.

– Ha most az a terved, hogy kiborítasz ezzel a rétes­szerű nyúladékkal, akkor kurva nagy tévedésben vagy, Fabogár. Engem a család, a főnököt a lánya, a fia és a kutyája várja otthon, ne feszegesd tovább a húrt – fi­gyelmeztette vészjóslón Németh a fiatalembert.

– Hát így nem lehet – háborodott fel Fabogár –, ez faszi itt mellettem nyomást gyakorol ellenem.

– Rád – javította ki Viktor. – Folytasd, de most aztán már húzz rá a lényegre!

– Na, már éppen az következett volna, de ha nem mondom az előzményeket, akkor... Na, jó. A szomszédos asztalnál ült egy pali, akit maguk is ismernek. Ő az, aki melósokat hajt fel a fejeseknek, meg az alvilágnak. Nem bérgyilko­sokat, nem autófeltörőket, nem tolvajokat, hanem kétke­zi, valódi hórukkokat. Világos? Mindenki csak úgy ismeri, hogy a Karcos. Van az állán egy baromi ronda seb, ettől a neve. Ezt a faszit kereste meg tegnap egy úriember és munkaerőt rendelt nála. Megbízhatót, kussolót. Egy napra, pontosabban éjszakára ötvenezer nettót ígért ti­zenkét ember részére, plusz a Karcosnak kétszázezret, ha összehozza. Csomagolási és rakodási meló. Szom­batra. És hétfőre megint nyolc ember kell nekik rakodni, fejenként megint ötven rongy, és a Karcosnak százezer, de ez csak két-három órás munkáért. Megvan a helyszín is, mert a megrendelő elvárja, hogy Karcos vigye és hozza az embereket, tehát itt van a nagyjából behatárol­ható cím. Nem elfelejteni, az első műszak szombat éj­szaka dolgozik, a második csoport pedig hétfő délelőtt. Na, itt van felírva a cím, ahova Karcosnak vinni kell a munkaerőt – állt fel Fabogár, s nyújtott át Viktornak egy papírcetlit. Most elmehetek? – kérdezte. – Várnak a klubban.

– Mehetnél, de amit ideadtál egy nagy semmi,  – nézett fel a cetliből az őrnagy.

– Ja, igen! Azt még elfelejtettem mondani, hogy olyan embereket kértek Karcostól, akik nem félnek sem a fegyverektől, sem a robbanószerektől. Így már tisztább a kép, nem?

– Mehetsz – mondta Viktor –, de szombat délben itt le­szel, megértetted? Fabogár lemondóan biccentett.

Hosszú ideig csendben ücsörgött a két férfi. Amit Fa­bogár elmondott, s ha igaz, amit elmondott, akkor dolog több, mint elgondolkodtató. Akár nemzetközi kihatásai is lehetnek, persze az is lehetségesnek tűnt, hogy súgó ezúttal tévedett, s csak valami piti feketemunkáról van szó.

– Nem kéne értesíteni, vagy legalább is megkérdezni a nemzetbiztonságiakat? – tette fel a nagy kérdést Németh százados.

– Valami hasonló jár az én eszemben is, de... – csapta öklét tenyerébe Viktor – ... de mi van akkor, ha ez a kis fasz félreértett valamit. Az a legkevesebb, hogy rajtunk fog röhögni a fél ország...

Végül abban maradtak, hogy nem szólnak senkinek, hanem szombaton megpróbálják felderíteni, hogy valójá­ban miről is van szó és akkor majd eldöntik, hogy mi le­het a következő lépés. A százados elköszönt, Viktor pe­dig gyorsan elkészítette Nováki részére a kért jelentést, és elmenőben bedobta a kézbesítendő anyagok kosará­ba.

Elmúlt fél tizenkettő mire Viktor hazaért. Szmötyi a nappali ajtajában ülve várt rá, és nagyon boldog volt ami­kor belépett a házba. Hosszú percekig nem tudott meg­szabadulni tőle, bár nem is akart. A kutyakölyök lassan lenyugodott, de mindenütt a nyomában maradt. Petra a kisszobában aludt, óvatosan megigazította rajta a taka­rót, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. A konyhá­ban elő volt készítve melegítésre a vacsorája, az aszta­lon egy cetli ''Jó étvágyat!'' felirattal. Miután jól belakott, egy üveg sört bontott, és élvezettel kortyolgatta. Átfutotta a postát, de a sok reklámcetlin kívül csak egy francia méretű fehér borítékot talált, melyen egy közismert vi­lágcég emblémája virított. Felbontotta és egy összehaj­tott fényes kartonlapot húzott elő belőle. Egy meghívó volt, és vasárnap estére, a cég ünnepségére invitálta Viktort, mégpedig személyre szólóan. Zavarba jött, és lázasan gondolkozott, hogy ki lehet az az ismerőse, aki feltehetően elég magas beosztásban a meghívót küldő cégnél dolgozhat. Nem jutott eszébe senki, de ezen nem csodálkozott el, hiszen nem is volt ilyen ismerőse. Ahogy összehajtotta a meghívót, egy kézzel odavetett szövegre lett figyelmes a negyedik oldalán. ''Ha gondod támadna, küld be hozzám ezt a lapot! Mátyás Ottó.

– A Matyi bá'! – villant a felismerés Viktor agyában. Megitta a maradék sört, és egy újabb üveget vett ki a hű­tőből. Mátyás Ferenc Viktor gyerekkori barátja volt. Együtt gyerekeskedtek, és együtt váltak felnőtteké is. Aztán Fe­rit, aki tengerész lett, '85-ben Marseille-ben lelőtték. Az ő apja volt Mátyás Ottó, akinek volt egy későn született lá­nya is, a Vera, de Viktort is második fiaként szerette. Utoljára nyolcvankilencben találkoztak, s akkor már igen hatalmas vagyon birtokosa volt a hajdani seftelő ósze­res. Akkor tudta meg Viktor, hogy az öreg felesége egy évvel korábban meghalt, és akkor köszönt el úgy, hogy hosszú ideig biztos nem találkoznak majd. Kezébe vette a díszes meghívót, és azon gondolkozott, vajon mi oka lehetett az öreg Matyinak, hogy ilyen meglepetéssel állt elő a semmiből. Viktor elhatározta, hogy vasárnap min­denképpen eleget tesz a meghívásnak. A sört iszogatva gondolatai vissza-visszatértek régi cimborájához, feli­dézte a nagy kalandokat, a nyári vadtáborozásokat, ami­kor nyolcan-tízen nekivágtak néhány sátorral az ország­nak. Szmötyi jelent meg az ajtóban.

– Ki kell menned, haver? – kérdezte jószágot. – Men­jünk – állt fel az asztaltól és kinyitotta a kölyöknek az aj­tót. Szmötyi, miután valahol az udvar végében elintézte dolgát, bukfencezett néhányat a hóban, s magatartásá­val egyértelművé tette, ugyanezt várja gazdájától is. Vik­tor nem bírta tovább öt percnél a hidegben való kergető­zést. Befejezésül néhány hógolyót hajított a kutya felé, aki ettől aztán teljesen odalett az örömtől. Viktor bete­relte Szmötyit a fürdőszobába és alaposan letörölgette. – Na, mehetsz aludni – csapot a hátsójára, amikor végzett. Ő is lezuhanyozott, de utána még a konyhában elszívott egy cigit, csak utána tért nyugovóra.

A következő nap viszonylag eseménytelenül telt el. Pet­ra elkészítette a reggelijüket, amíg az apja zuhanyozott. Szmötyi az udvaron kódorgott és az időnként leszálló varjakat riogatta. Reggeli után Viktor elvitte Petrát az isko­láig és csak utána ment be a kapitányságra. Zajlott a meg­szokott élet, mindenki tudta és végezte a dolgát. Az őr­nagy átnézte a beszámolókat, jelentéseket, meghallga­tott néhány elképzelést, adott egy-két tippet, tanácsot, és lebonyolított néhány telefont. Ezzel nagyjából el is telt nap fele. Két óra körül Dömös százados lépett be az iro­dába.

– Főnök, nem stimmel valamit – mondta egy dossziét tartva a kezében. – Itt van a testregeneráló kft. házkuta­tási jegyzőkönyve, meg a drogoscsoport jelentése. Szin­te darabokra szedték a kéglit, mert a kutyák egyértel­műen jelezték, hogy nyomra leltek, és mégsem találtak semmit. Zalás hadnagy a drogosoktól kizártnak tartja a kutyák tévedését. Valami kurvára nem stimmel.

Viktor elvette a századostól a paksamétát és elmélyedt benne. Dömös leült a kanapéra és rágyújtott egy cigire.

– Megnézem én még egyszer azt a házat – mondta le­téve az iratokat.

– Azt egyébként tudtad, hogy a kft. tulajdonosa Jakab Gabriella férje? – kérdezte Dömös.

– A Gabi férjhez ment volna, ez szinte hihetetlen – cso­dálkozott Viktor. – Miket produkál az üzleti szellem. Megalkuvók lesznek a még nagy pofájúak is. Ez a nő is foly­ton azt hajtogatta, hogy rajta egyetlen férfi sem fog ural­kodni, őt senki sem teszi a cselédjévé! És tessék... Hát ez meglepett.

– Csak gondoltam jobb, ha tudod... – állt fel a száza­dos. – Megyek, mert soha nem végzek...

Viktor magára kapta a dzsekijét, és elviharzott. A leg­nagyobb csúcsforgalom közepette, elég körülményesen jutott el a Lombard utcába. A kft. helyiségeit lezárva, le­pecsételve, a kitört ablakot bedeszkázva találta. A folyo­sóról nyílt még egy másik lakás is, de azon látszott, hogy nem használja senki. Biztonsági ráccsal volt elzárva. Vik­tor becsöngetett a következő szomszédos lakásba. Egy középkorú nő nyitott ajtót. Miután Viktor megmutatta az iga­zolványát és bemutatkozott, beengedte. A nő nyugodtan válaszolgatott az őrnagy kérdéseire.

– Tudja, nekem nem volt semmi bajom velük – mondta –, szinte észre sem lehetett venni, hogy itt vannak. Vi­gyáztak arra, hogy ne legyenek botrányok. Viszont igen komoly pénzzel járultak hozzá a ház közös költségeihez.

– Értem. Szóval tulajdonképpen némi hasznot is hoz­tak.

– A liftet is ők tartatták karban, sőt arról is szó esett, hogy teljesen felújíttatják, modernizálják, de hát ebből már nem nagyon lesz semmi – legyintett az asszony. – Sok itt is az irigy ember. Biztos a lakók közül jelentette fel őket valaki. Ezektől ki is telik.

– És tud valamit arról az üres lakásról is?– firtatta az őrnagy.

– Amelyik mellettük van a sarokban, arról kérdez?

– Igen, arról, hogy lakják-e azt egyáltalán?

– Hónapok óta, vagy talán már fél éve is megvan, hogy járt volna ott valaki.

– És tudják, hogy kié?

– Valami nő vette meg, de ezt talán a házmester, vagy a ház képviselője tudná megmondani...

Az őrnagy megköszönte a segítséget és elköszönt. Hamarosan sokkal többet tudott, de még annál is többet, mint amennyit eredetileg remélt. A látszólag használaton kívüli lakás tulajdonosa: Jakab Gabriella.

– Gabika, hát ezt most nagyon megszívtad – mondta félhan­gosan a kocsijában ülve. Rádión beszólt a kerületieknek, hogy küldjenek ki két járőrt, mert feltöri a pecsétet és új­ra le kell majd zárni az ajtót. Húsz perccel később feltűnt az utcában egy ütött-kopott rendőrségi Lada. Viktor a két egyenruhás elé ment, igazolta magát, majd együtt felmentek a ház­ba. Leszedte a hivatalos pecsétet, s kulcsával kinyitotta az ajtót.

– Jöjjenek be és itt várjanak – mutatott a társalgó felé. Ő pedig eltűnt a főnöki irodában. Egyenesen a hatalmas régimódi ruhásszekrényhez sietett. Kitárta a dupla ajtót, és meggyőződött róla, hogy teljesen üres. Fejét lehajtva kényelmesen befért ő is. Akkurátusan végigvizsgálta minden részét. Semmi. Megpróbált kívülről mögé nézni, de ez sem sikerült, mert gipszstukkóval volt a falba ágyazva a hátulja. Most már teljesen biztos benne, hogy megtalálta a két lakás közötti átjárót, de még nem jött rá a nyitjára. Ismét belülről vette szemügyre az impozáns bútordarabot. Kopogtatta, nyomogatta, de semmi. A feje fölött sem volt semmi, ami közelebb vitte volna a megol­dáshoz. Kezdett ideges lenni. Leült a nagy franciaágyra és csak bámulta szekrényt. Ahogy ott ücsörgött az ágyon szépen le is higgadt. Valami bekattant az agyá­ban. Látott valamit, amire nem figyelt kellőképpen, mert teljességgel lényegtelennek tűnt. ''Hát persze, hogy lé­nyegtelen – gondolta –, hiszen nem fogják az orrom elé kiírni, hogy itt nyílik''. Visszament, és ismét bebújt szek­rénybe. A ruhaakasztó rúd hiányzott ugyan, de meg volt kétoldalt a furat, ahová valamikor beilleszkedhetett. A jobb oldalon levőnél nem vett észre semmi érdekeset, a bal ol­dalon azonban feltűnt neki egy, a furat oldalában haladó keskeny és nem is túl mély bevágás. Megpróbálta kör­mével megpiszkálni, de nem járt eredménnyel. Kiment a társalgóba, az egyik polcról elvett egy kést, és azzal pró­bálta meg újra. Lefelé semmi. Amikor felfelé erőltette si­került egy állással arrébb állítania valamit. Merthogy hallott egy halk kattanást, de egyébként nem történt semmi. Megpróbálta benyomni a szekrény hátulját, ám az keményen tartotta magát. Tenyerével igyekezett oldal­irányba elmozdítani a hátlapot... És sikerült. El tudta jobbra tolni és feltárult egy fél méternyi rés, amely a szomszédos helyiségbe nyílott. Viktor elégedetten vi­gyorgott.

Nehezen átpréselte hatalmas testét a szűk nyíláson, és egy másfélszobás majdnem teljesen üres lakásban ta­lálta magát. Bútort egyáltalán nem talált, csak a kisebbik szobában árválkodott egy zsinórjától megfosztott hűtőlá­da. Felnyitotta és tulajdonképpen meg sem lepődött a tartalmán. Fehér porral töltött zacskók sorakoztak benne. Kiemelt egyet közülük, úgy egykilósra saccolta a súlyát, aztán még tizennégyet számolt össze.

– Ezt sem a szilvás gombócra szánták – morogta. Két zacskót elrejtett a dzsekijében és visszatért a füg­gönnyel takart résen át a szekrénybe. Visszahúzta a hát­falat és eredeti helyzetébe állította a kis vágatot. Megint hallott egy kattanást. Kísérletképpen megpróbálta eltolni a hátfalat, de ezúttal már nem sikerült, masszívan a helyén maradt. Az őrnagy helyeslően bólintott, becsuk­ta a monumentális bútor dupla ajtaját és elhagyta a szo­bát.

– Végeztünk uraim, köszönöm a segítségüket – mond­ta a két rendőrnek. Lezárták és lepecsételték bejárati aj­tót és távoztak. Viktor beült a kocsijába, megvárta amíg az öreg Lada eltűnik a színről. Meghúzott egy kart az ülése alatt, majd felnyitotta a hátsó ülést. Dzsekije alól kivette a két csomagot és bedobta a néhány lőszeres­dobozt, egy karabélyt és egy Uzit őrző titkos rekeszbe. Begyújtotta a motort és fütyörészve vágott át a bedugult városon a kapitányság felé.

 – Dömét ki látta? – kérdezte fennhangon, amikor belé­pett a terembe.

– Szabó ezredessel beszélget a klubban – felelt Deák zászlós.

– Szólj le neki, ha végzett, várom – mondta Viktor és bement az irodájába.

– Rendben – emelte fel a telefont a zászlós.

Az őrnagy leült íróasztalához, átnézte az időközben odatett jelentéseket. Utána bekapcsolta a tévét és hosszan gondolkozott. Tudta, hogy amit tett az törvény­sértő, de azt is pontosan tudta, hogy a kétkilónyi anyag­gal az ő fogalmai szerint egy vagyont kereshet, és ha okosan játszik... Kopogtak az ajtón.

– Nyitva – mondta hangosan, mire Dömös százados lépett be.

– Hívattál, főnök – állt meg az asztal előtt.

– Igen. Új fejlemény a kéjelde ügyében és szeretném, ha te vennéd kezedbe a dolgokat. Szöget ütött a fejem­ben, hogy Jakab Gabinak férje is volt. Ha erre képes volt, akkor az a nő bármire képes lehetett. Kimentem is­mét a Lombard utcába és újból átnéztem mindent, be­szélgettem néhány szomszéddal, a házmesterrel és a ház képviselőjével. Amit senki sem nézett meg, ami kézenfekvő lett volna és amit rutinfeladatként elmu­lasztottunk, az hozhat valami eredményt.

– Viktor, egy rakás szakértő nézett át mindent, jelzésér­tékű nyomokon kívül nem találtak semmit, mi lehetett az amit elfelejthetünk? – kételkedett Dömös.

– Elfelejtettük megnézni a lakástulajdonosok jegyzékét, öregem. Ma megnéztem és abból kiderült, hogy a kft.-vel szomszédos lakás tulajdonosa nem más, mint Jakab Gabriella. A lakók szerint legalább fél éve senki sem for­dult meg a lakásban. Biztonsági ráccsal van védve, a vil­lanyórája nyolc hónapja ki van kötve, a költségeket en­nek ellenére rendszeresen fizetik. Talán meg kellene nézni, vajon miért olyan elhagyott az a lakás? – nézett jelentőségteljesen Dömösre az őrnagy. – Mi a vélemé­nyed?

– Az, hogy ezt a vizsgálatod most hirtelen meg kell ej­teni – villanyozódott fel a százados.

– Tiéd a terep, én most eltűnök, mert otthon vár a lá­nyom meg a blökim. Mindenesetre a fejleményekről azért tájékoztass, rendben? – mondta Viktor. Magára kapta a dzsekit, rágyújtott és a hátsólépcsőn távozott.

A nap hátralevő részét Viktor, Petra és Szmötyi együtt töltötték. Beszélgettek, tévét néztek, játszottak a az ud­varon a hóban, amiben leginkább a kölyök kutya lelte kedvét. Nem is nagyon akarta tudomásul venni, hogy játszótársai megelégelték a hideget. Bent a házban is folytatni kívánta a kergetőzést, mire Viktor határozott hangon kinyilvánította nemtetszését és vacsoramegvo­nást is kilátásba helyezett. Az utóbbi jobb belátásra kész­tette Szmötyit. Apja és lánya nekiláttak a vacsora­készítésnek.

– Tulajdonképpen mit is fogunk főzni? – kérdezte Vik­tor.

– Látok itt zöldséget, tehát a leves adott: zöldségleves. Várj csak – búvárkodott Petra a hűtőszekrényben –, ez az! Ebből a husikából milánóit készítünk, ha van itthon tészta, mert mártást azt már találtam.

– Íme a tészta – vett ki egy zacskót a szekrényből a férfi.

– Nagyszerű! Akkor kezdhetjük is. Én megpucolom a zöldséget, te pedig előkészíted a húst. Csak le kell da­rálni – tette hozzá, látva apja tanácstalanságát.

– Aha. Rendben.

– Járt ma nálunk a suliban egy ember és előadást tar­tott a környezetszennyezésről – mondta Petra. – Video­filmet is vetített, amiben nagyon sok szörnyűséget lát­tunk. Kettétört olajszállítóhajókból kiömlő olajat, ami szennyezte a partot, a sugárzó hulladékokkal történő manipulációkról is szó volt, vegyi anyagok helytelen táro­lása okozta betegségekben szenvedőket mutatott be. Miért csinálják ezt az emberek? – kérdezte, de közben járt kezében a hámozókés.

– Ez a civilizáció – felelt Viktor. – A jobbik oldalát ter­mészetesnek vesszük és élvezzük. Például van áram a konnektorban, figyelj csak – mondta és bekapcsolta húsdarálót – működik, nem kézzel kell szerencsétlenked­nem. Télen fűtjük a lakást, nyáron hűtjük az sört, autó van a fenekünk alatt, higiénikus csomagolásban vásároljuk az élelmiszert. Meg mindaz, ami nélkül már el sem tudnánk képzeli életünket.

– Ezt értem, de azért nem lenne muszáj telepiszkítani tágabb otthonunkat. Az emberek többsége kínosan ügyel arra, hogy a lakása tiszta legyen, ugyanakkor a szemetét meg kidobja a természetbe. Nem álszent dolog ez?

– Nem hiszem, hogy álszentek lennének az emberek, inkább tudatlanok. Mondhatnám azt is, hogy buták, de azt is, hogy primitívek.

– Érdekes, valami hasonlót mondott az az ember is a suliban. Várj csak – gondolkozott el a lány –, nem hi­szem, hogy szó szerint tudom idézni, de valahogy úgy szólt, hogy a jelenünkért feláldozzuk utódaink jövőjét.

– Nem volt egy hülye pali – helyeselt Viktor. – Hagymát is daráljak bele?

– Nem fontos, a mártásban minden benne van... Remé­lem. Tudod, szerintem az segíthetne, ha az emberek bojkottálnák azokat az áruféleségeket, amelyeknek nem visszaváltható, vagy indokolatlanul drága a csomagolá­sa. Sőt – dobott egy répát a fazékba –, minden gyártót kötelezni kellene, hogy a csomagolás árát tüntesse fel. Na, milyen ötlet, így rögtön megtudhatnánk, hogy mennyi pénzt hajítunk ki az ablakon, csak azért, hogy egy gyártó flancolhasson – fordult büszkén apja felé.

– Azt hiszem – hökkent meg Viktor lánya gondolatán –, hogy nagyszerű, és ha kialakulna valami efféle mozgalom, annak csak előnyei származnának, de attól tartok, nem megvalósít­ható az elképzelésed.

– Minden megvalósítható, csak akarni kell – állította ha­tározottan a lány.

A beszélgetés később másra terelődött. Hamarosan megvacsoráztak. Viktor tele hassal ült le a tévé elé, egyik kezében egy üveg sört tartott, a másikkal cigaretta után kotorászott. Lánya a konyhát tette rendbe. Szmötyi az egyik fotelban szunyókált békésen. Petra, miután végzett a konyhával, egy tankönyvvel a kezében beült a nappaliba, s fél szemmel a könyvet, fél szemmel a tele­víziót nézte. Felénél tartott a híradó, amikor megszólalt a telefon. Viktor felrezzent szendergéséből, s Petra már nyújtotta is felé a kagylót: – Téged keres valami Dömös...

– Kösz. Viktor vagyok – szólt a beszélőbe.

– Bingó van, főnök! – hallotta a századosa örömteli hangját. – Tizenhárom kiló tiszta heroin került elő a Jakab Gabi kéglijéből. Hallod, főnök? Tizenhárom kiló!!!

– Remek! – Viktor hangja vidám volt. – A Nováki meg te­het most egy szívességet. Gratulálok mindenkinek, mond meg a fiúknak!

– Oké, de van más is: Azonosítottuk a nőt, aki a kapu előtt lelőtte a kuncsaftunkat. Kapaszkodj meg. A neve Jakab Elvira.

– Micsoda? – kiáltott fel Viktor.

– Bizony, a Jakab Gabi testvére, pontosabban a húga. Jó mi?...  Azt még nem sikerült kideríteni, hogy őt ki és miért lőtte le, de nyilvánvaló, hogy a megtalált nagy mennyiségű droggal lehetett kapcsolatban a leszámolás. A tettes, vagyis a tettesek borzalmasan összeégtek, le­het, hogy soha az életben meg nem tudjuk, hogy kik lehet­tek. Egyébként pedig együtt van minden, az anyagot hamarosan átadhatjuk az ügyészségnek vádemelésre. Gyakorlatilag lezártnak tekinthetjük ezt a témát, bár né­hány apróságot még tisztázni kellene... Szóval csak ennyit szerettem volna mondani...

– Köszönöm, hogy hívtál! Lesz egy jó éjszakám... Viszlát.

– Valami jó hír? – kíváncsiskodott Petra,

– Beérett két hónapnyi munkánk gyümölcse, ez pedig most éppen a lehető legjobb hír!

A film után Petra lefeküdt, Viktor pedig műhelyébe vo­nult vissza, ahogy mondta, beszélgetnie kell a számító­gépével. Az előfolyosóról nyíló helyiség valamikor talán kamra vagy tároló lehetett, az őrnagy azonban átalakí­totta és itt rendezte be kicsiny számítógépes birodalmát. Hátrébb, a padlásfeljáró létrája állt keresztbe, amibe rendszeresen beverte a fejét, ha műhely másik végén akadt dolga. A padlástérben is volt egy kisebb szoba, de mert nem használták semmire, Viktor azt is kisajátította magának. Ebbe a kicsiny szobába vitte fel késő éjszaka – amikor a lány már mélyen aludt – a két fehér porral töltött csomagot. Olyan biztos helyre tette, hogy az nélküle csak a ház lebontása esetén kerülhetett volna elő. Miután vég­zett, elszívott egy cigit a ház ajtajában, időt hagyva Szmötyinek a dolgai elvégzése utáni kisebb rohangálásra.

Orsolya újabb üzenete szerint szombat, azaz másnap délelőtt tér haza hosszúra sikeredett szolnoki riportjáról. Petra úgy tervezte, hogy megvárja Orsit és együtt men­nek el Viktor fiáért, Daniért, meg Trafóért, de a hétvégét még ő is az apjáénál szerette volna tölteni, ha az anyja beleegyezik.

 Délelőtt tíz óra volt amikor Viktor megjelent az irodájá­ban, ahol Németh százados már várta. Kivételesen nem a hatalmas íróasztal mögött terpeszkedett, hanem a ka­napén feküdt. Viktor nem ébresztette fel, mert fontosabb dolga volt. Felhívta Petrát, hogy megérkezett-e már Orsi, a felesége. A válasz nem nyugtatta meg. – Nem értem, azt mondta délelőtt érkezik – mondta idegesen.

– Ne izgulj már annyit, hiszen még csak tíz óra van és bármelyik percben megjöhet – nyugtatta Petra.

– Később újra hívlak – tette le a telefont Viktor. Az asz­talán mindenféle térképek, fotók hevertek egymáson. Leült a fotelbe és csak bámulta a felfordulást. Tíz percnyi tétova semmittevés után ismét a telefon után nyúlt. Ettől már a lánya is kezdett kiborulni és megígérte, hogy mi­helyt megérkezik Orsolya rögtön odaszól. Megint bámul­ta a térképeket, kezébe vett egy fotót, melyen egy felújí­tott kúria volt látható. Valahonnan ismerősnek tűnt, de nem ugrott be, hogy honnan... Megszólalt a telefon...

– Na, végre, megjöttél? – szólt bele lelkesen.

– Én? – hallatszott egy meglepett férfihang – Itt vagyok már reggel hat óra óta! Miért? Kerestél, főnök? Csak azt akar­tam mondani, hogy a Nováki rögvest a tiszteletét fogja tenni nálad...

Bartos zászlós volt a telefonáló. Az őrnagy megköszön­te a figyelmeztetést. – Ha egy Fabogár nevezetű ala­csony alak megjelenne, dugjátok el amíg a Nováki itt van, oké? – mondta.

Csak néhány perc telt el és benyitott az alosztályveze­tő. Kissé meghökkent a kanapén alvó százados látvá­nyán, de úgy látszott, ezt a békát is lenyeli. Viktor felállt az asztal mögül és elfogadta Nováki feléje nyújtott kezét.

– Gratulálok, Viktor. Ön és csapata nagyszerű munkát végzett. Természetesen mindent megteszek, hogy kellő­képpen kifejezésre jusson elismerésünk – mondta mi­közben kezet ráztak.

– Köszönöm. Nem szeretnék szerénytelennek tűnni, in­kább ideges vagyok, de ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz, szóval csak azt akarom mondani, hogy végső soron ez a dolgunk, ezért kapjuk a fizetésünket. A franc­ba. Azért köszönöm a munkatársaim nevében is.

– Azért azt a hajszát nem kellett volna így kiélezni... Lövöldözés, két összeégett ember, tucatnyi vétlen sérült, tízmilliós összesített anyagi kár... Így együtt ez egy ki­csit sok. Persze tudom, fegyveres támadás történt. Nincs valami, amivel koccinthatnánk a sikerükre? – né­zett körbe a szobában Nováki.

– Talán... Talán vodka. Ha megfelel? – mozdult a szek­rény felé Viktor.

– Nagyszerű. Mára már úgyis végeztem – fordult utána az őrnagy –, azt hiszem megengedhető. Rosszul lett? – mutatott a századosra.

– Csak elpilledt – legyintett Viktor –, de mindjárt magá­hoz tér. Satya! – kiáltotta el magát: – Kérsz vodkát?

– Csak egy pohárkával – ült fel lecsukott szemmel a baju­szos Németh.

– Na, ugye. Túl sokat hajt, biztos a helyemre pályázik – mondta Viktor s közben poharakat vett elő. Megcsörrent a telefon, mire Viktor lecsapott rá, mint sas a zsákmá­nyára. Hosszan hallgatott, majd mindössze annyit mon­dott, hogy a klubba vele, és lecsapta a készüléket. Erre már Németh százados is kinyitotta a szemét és csodál­kozva szemlélte, hogy milyen társaságba került.

– Elnézést – mondta felemelkedve a kanapéról –, egy kicsit elbóbiskoltam.

– Ugyan, ne zavartassa magát – legyintett elnézően az alosztályvezető –, inkább koccintson velünk maga is! Aztán meg menjen haza és pihenje ki magát.

Miután a poharak kiürültek Nováki elköszönt, de előtte még megkérdezte az őrnagytól, hogy nem kívánna-e szerepelni egy televíziós műsorban, ahol a nagy fogásról is szó esne. Viktor egyáltalán nem kívánt szerepelni semmilyen tévéműsorban sem. Ezek után Nováki rugal­mas lépteivel távozott. Megint megcsörrent a telefon.

– Hála az égnek! – sóhajtott nagyot Viktor. – De te hol a francba szédelegtél eddig. Azt mondtad délelőtt érke­zel... Háromnegyed tizenegy... Ez már majdnem dél. Ja, értem... Mindegy! Lényeg, hogy otthon vagy. Rendben! Szia, puszi... – mondta és lassan, nyugodtan tette le be­szélőt. A százados csak állt, kezében az üres pohárral és nem sokat értett a hirtelen rázúduló élményekből.

– Kérsz még egyet? – bökte meg a vállát Viktor.

– Inkább kettőt. Te, főnök! Mi történik itt? Egy kicsit el­dőltem az előbb, de nem tudom, hogy egy órája, vagy egy napja... – mondta tétován és felhajtotta a vodkát. – Hé, nehogy már elvidd azt az üveget – fogta meg az őr­nagy karját –, még nem tértem magamhoz.

– Mi a franc van az asztalomon? – tárta szét a kezét Viktor baljában az üveggel.

– A felderítőmunkám eredménye, bizony – bólogatott Németh. – Tegnap délután óta lejártam a lábam, hogy va­lamit megtudjak a Fabogár rémálmainak helyszínéről.

– Ahogy elnézem ezt a disznóólat, teljes a siker – tettel le az üveget az asztal szélére Viktor és leült. Németh az üveg mellé helyezte poharát és teletöltötte. Hosszas ke­resgélés után talált valamelyik zsebében egy megnyo­morodott cigarettásdobozt, rágyújtott egy gyűrött cigi­re. Néhány pillanatra kiment az irodából.

– Kértem néhány kávét, ha nincs ellenedre – mondta, amikor visszatért. Nagyot szívott a cigarettából és visszaült a kanapéra. Bóbiskolni készülő ember benyo­mását keltette.

– Ez így nem nyerő – csóválta a fejét Viktor –, mire visszajövök eszednél legyél! – mondta mielőtt kiment volna a helyiségből. A százados eldőlt a kanapén.

– Helló! Barátom, mit keresel errefelé, ahol a takarítónő sem jár? – nyújtotta kezét a kopaszodó középmagas fér­fi, amikor az őrnagy benyitott hozzá.

– Szia Bandikám! Egy komoly feladat hozott ide. Csak az a bibi, hogy nem egészen hivatalos, még nem – vá­gott a közepébe Viktor. Tormás Antal a vizuális elektro­nikai eszközök szakértője és bolondja türelmesen végig­hallgatta, hogy miről is lenne szó.

– Nem nagy ügy – vonta meg a vállát. Az egyik vas­szekrényből elővett egy tenyérnél alig nagyobb szerkeze­tet. – Ez nem más, mint kézi videokamera. A jeleket parányi adóberendezése révén juttatja el a vevő­készülékhez, amit a gépkocsiban lehet elhelyezni, ható­köre olyan négyszáz méter. Az optikája sem valami nagy technikai csoda, de valamivel többet tud, mint hasonló szériatársai. Amit elmondtál, arra tökéletesen megfelel. tizenkétszeres zoom-ja van és olyan érzékeny, hogy holdfénynél is használható. Digitális technikával műkö­dik.

– Ez mind nagyon szép, de a négyszáz méteres ható­sugár az lehet, hogy kevés lesz. Nem valószínű, hogy autóval annyira meg tudjuk közelíteni a helyszínt – ve­tette fel a problémát Viktor.

– Erre is van megoldás – nyugtatta meg a férfi. Elősze­dett egy távirányítóhoz hasonló eszközt. – Ha a kamerát összekötöd ezzel az adóval, akkor ezerötszáz méterig használhatod. Sőt, ha ezt is odaadom – vett a kezébe egy újabb mütyürt, akkor még a terepakadályok egy ré­sze is leküzdhető.

– Ez érdekelne, ha bővebben...

– Már mondom is – kezdett neki élvezettel a szakem­ber. – A videokamera jelét ez a kicsiny eszköz veszi, amit most bedugok ebbe az erősítőbe. És ez az erősítő küldi tovább a jelet mintegy ezerötszáz méteres távolsá­gig. Ha ezt az erősítőt elhelyezed például egy magasabb fán, akkor lényegesen leegyszerűsödik az adattovábbí­tás. Így már érthető? – nézett mosolyogva az őrnagyra.

– Azt hiszem teljesen egyértelmű, teljesen világos. Most még a kamera használatát, ha elmondanád.