Draco Dormiens

(Cassandra Claire)

6. RÉSZ

A kis duzzogó

Hermione és Draco egy ugrással a gardróbnál teremtek és bevették magukat, majd magukra zárták az ajtót. Harry sietve az ablakra irányította a pálcáját és így szólt:

"Reparo!" A földön heverő üvegcserepek erre a levegőbe röppentek és visszailleszkedtek az ablakkeretbe. Ezután az ágyra vetette magát, kezét pedig az egyik ágyoszlop köré kulcsolta. Az ajtó épp ekkor adta meg magát, hangos csattanással kicsapódott, és Lucius Malfoy rontott be rajta haragtól eltorzult arccal.

- Kölyök! - kiabált Harryre, és hajszálra úgy nézett ki, ahogy Draco szokott mérgesen; falfehér arcán két égővörös folt éktelenkedett. Harrynek átfutott az agyán, hogy Lucius be tudott volna jutni varázslattal is, de nyilván úgy döntött, inkább az ajtón tölti ki a mérgét. Dühösen ráförmedt Harryre: - Miért nem engedtél be?

- Nem is tudom... - felelte a fiú vontatottan. - Talán azért, mert az ágyhoz kötöztél? Lucius arcán a zavar árnyéka suhant át.

- Erről megfeledkeztem - ismerte be, és a következő másodpercben Harryre irányította a pálcáját, miközben odavetette: - Finite incantatem!

Harry hagyta, hogy két karja az ölébe hulljon.

- Köszönöm - mondta, majd hozzátette: - Hogy van Nar... az anyám?

- Jól - jelentette ki Lucius.

- Láthatom?

- Nem - vágta rá a férfi. - Most nekem kell segítened. Dolgom van a katakombákban, és azt akarom, hogy te is velem gyere.

Harry csak bámult a szerencséjén. Hiszen pont erre vágyott... Hogy megnézhesse, hol tartják fogva Siriust... Bár azt be kellett ismernie, hogy nem szívesen hagyta magára Dracót és Hermionét a gardróbban. Lucius Malfoynak viszont nem mondhatott nemet, úgyhogy nem sok választási lehetősége maradt. A varázsló már most épp olyan volt, mint egy tűzokádó sárkány kevéssel a kitörés előtt.

- Rendben - felelte végül, miközben felállt. Luciust követve elhagyta a szobát, és útközben telepatikus úton próbált üzenni a társainak: Maradjatok a szekrényben!

*

A szekrényben vaksötét volt. Hermione arcának egyik fele a bútor kemény falához préselődött, térde Dracóéhoz feszült, karja pedig beszorult Harry táskája alá, és mostanra alaposan elzsibbadt. Hallotta maga mellett a fiú halk lélegzetvételét, és a szekrényajtón túlról Lucius és Harry beszédét. Hallotta, amit a férfi azt mondja Harrynek, hogy magával viszi a katakombákba, és hallotta azt is, hogy Harry beleegyezett.

Lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy elhagyták a szobát, és ahogy az ajtó halk kattanással bezárult mögöttük.

Draco szólalt meg először. Igaz, szavaiban nem sok mondanivaló volt, ugyanis káromkodni kezdett. Ebben viszont igen nagy tehetségről és képzelőerőről tett tanúbizonyságot. Érintett egy seregnyi - normális körülmények között összefüggéstelen - témát, szókincse és fantáziája pedig igencsak meglepte Hermionét, akinek magától például sosem jutott volna eszébe, hogy egy seprűvel azt is lehet csinálni.

- Na jó - szólt közbe végül. - Sajnálom, hogy félbe kell szakítanom ezt az érdekfeszítő előadást, de azt hiszem, most azonnal ki kéne jutnunk a szekrényből. Ugyanis leszakad a karom.

- Innen nem lehet kijutni - felelte Draco közömbösen. - Kívülről záródik. Hermione hirtelen nem kapott levegőt.

- Hogyhogy nem lehet kijutni? - kérdezte magából kikelve. Draco hangja metszővé vált.

- Mi olyan nehezen érthető abban, hogy kívülről záródik? Te jó ég, és még téged neveznek éles eszűnek!

- De egy egyszerű ajtónyitó bűbáj... - kezdte a lány.

- Nem - vágott a szavába Draco. - Ez a szekrény ellenáll az ilyesminek. Kiskoromban apám mindig ide zárt be, ha rossz voltam. Úgyhogy én már csak tudom.

- Az apád rémes...

- A családomat hagyd ki ebből, Granger - zárta rövidre a témát Draco.

- Granger? - hüledezett a lány. - Először Harry, most pedig te! Miért viselkedtek úgy mindketten, mintha hirtelen utálnátok? Harrynek is csak az életét próbálom épp megmenteni, de hogy neked mi bajod van velem, arról fogalmam sincs...

- Tényleg nem tudod? - Draco hangja most hideg volt és távoli, ami Hermionénak hirtelen eszébe juttatta hajdani számtalan kellemetlen találkozásukat Roxfort folyosóin.

- Nem - felelte a lány hűvösen.

- Lumos - suttogta Draco, mire a pálcája hegyéből előtörő fény megvilágította a szekrény belsejét. Hermione megrémült. Amíg sötét volt, úgy beszélhetett Dracóval, hogy közben a fiú valódi arcát képzelte maga elé. Most viszont újra Harryvel nézett szembe. A pálca fényében zöld szemei úgy fénylettek, mint két sötét malachit kő. De ajkai körül Draco undok mosolya játszott.

- Potter - kezdte somolyogva. - egy barom. Méghozzá két okból is. Az egyik az, hogy még a gondolatától is irtózik annak, hogy én legyek a megmentője. Igaz, ezt tökéletesen meg is értem. A helyében én is így éreznék.

- És a másik ok? - kérdezte Hermione kíváncsian.

- Féltékeny - felelte a fiú.

Hermione szíve egy pillanatra kihagyott, majd a torkában kezdett el lüktetni, a gyomra pedig görcsbe rándult a kijelentéstől.

- Féltékeny? - kérdezte erőtlenül. - De hát miért?

- Használd az eszed, Hermione.

A lány kinyúlt és megragadta Draco kezét.

- Miről beszélsz? - kérdezte.

Draco keze tétlenül pihent a tenyerében.

- Nagyon jól tudom, hogy mit akarsz hallani - felelte. - De biztos vagy benne, hogy így akarod hallani?

Hermione nem felelt. Vajon arra gondol Draco, hogy tényleg így akarja-e hallani, ha Harry esetleg táplál iránta valamiféle érzést (vagy talán érzelmet... legyen az bármiféle érzelem is)? Vajon megtudott valamit Harry gondolataiból az akaratlan kémkedése közben? De ha így van, az még akkor is tisztességtelen, ha nem szándékosan történt.

Ráadásul ott volt a lehetősége annak is, hogy Draco téved. Hermione megrázta a fejét és elhúzta a kezét a fiútól.

- Nem - mondta ki hangosan is.

- Csak azért kérdezem, mert érzem, amit Harry érez - felelte Draco váratlanul. - Ami persze nem jelenti azt, hogy a saját érzéseim megszűntek volna - tette hozzá sietve. Hermione meglepetten nézett rá.

- És te mit érzel? - kérdezte önkéntelenül is, és legnagyobb meglepetésére legalább olyan kíváncsi volt erre a válaszra, mint az előzőre.

De Draco lehajtotta a fejét, ő pedig nem látta többé a szemét, csak a szemüvegéről visszaverődő fényeket.

- Jelen pillanatban éhséget érzek - felelte. - Szörnyen éhes vagyok. Tegnap dél óta nem ettem.

- Oh - adott hangot Hermione a csalódottságának. Harry táskáját áttette a másik oldalra, hogy hozzá tudjon férni a cipzárhoz. Most már közvetlenül Draco mellett ült.

- Hoztam egy kis ennivalót... Csokibékát, vajsört és savanyúságot - mondta. Draco undorodva húzta el a száját.

- Azt mondtam, hogy éhes vagyok, nem azt, hogy terhes. Hermione elnyomott egy kuncogást.

- Pedig csak ez van - felelte.

- Hát jó - adta meg magát Draco. - Akkor adj egy vajsört! Talán ha elég sokat iszom, nem fogom olyan rosszul viselni, hogy bent ragadtam ebben a szekrényben.

*

Harry követte Lucius Malfoyt az immár egyre ismerősebb kanyargós folyosókon át, mígnem elérték a szalont. Itt Lucius felnyitotta a csapóajtót és intett Harrynek, hogy kövesse. Harry óvatosan lépkedett és ügyelt rá, hogy ne nyúljon semmihez. Nem akarta ugyanis, hogy a Malfoy-vér hiánya még nagyobb bajba sodorja.

A szürke kőlépcsők hideg, nedves sötétségbe vesztek, amit csak Lucius pálcájának fénye világított meg némiképp. A hely leginkább egy labirintusra emlékeztetett: Szűk járatok vezettek mindenfelé, akár csak egy kígyófészekben. Harry próbálta megjegyezni, merre mennek, és kitartóan ismételgette magában: balra, jobbra, jobbra, élesen balra, de tudta, hogy mindhiába.

Lucius Malfoy útközben csak egyszer szólalt meg, miközben az egyik folyosóról kiérve egy másik, törtmárvány-mozaikkal díszített folyosón haladtak végig.

- Tanulságos lecke lesz ez neked, fiam - jegyezte meg.

Végül elérték a katakombák bejáratát, ami nem volt más, mint egy rozsdás vaskapuval lezárt hatalmas kőátjáró. A kapu egy óriási lakattal volt lezárva, ami két egymásba tekeredett kígyó alakját formázta. Amint Luius ráhelyezte a kezét a lakatra, felpattant a zár, a kapu pedig feltárult. A férfi belépett és Harry követte őt.

Lucius végigment a falak mentén végighúzódó börtöncellák mellett, majd megtorpant az egyik előtt és benézett. Harry megállt mögötte, és nagyon jól tudta, hogy mit fog látni.

A cella egy szűk helyiség volt nedvesnek tűnő kőfalakkal, a padlót pedig szalma borította. A távolabbi végében egy alacsony kőpad volt, azon pedig egy férfi feküdt. Sirius volt az.

- Helló, Black - mondta Lucius, mire Sirius felült, és Harry örömmel állapította meg, hogy a testbilincselő átkot már levették róla. - Hogy tetszik a lakosztályod?

Sirius felmordult, hosszan és mélyen, akár egy kutya.

- Remek - folytatta Lucius. - Igazán megható látni, hogy annyira büszke vagy animágus mivoltodra, hogy időközben már azt is elfelejtetted, hogyan kell emberi módon beszélni.

Sirius hátat fordított. Lucius undorodva rázta meg a fejét, azután lepillantott és felhúzta a talárja ujját a bal karján. Csupasz bőrén a fekete halálfejet és kígyót formázó Sötét Jegy úgy éktelenkedett, akár egy csúf tetoválás. A férfi az arcához emelte a jelet, és beszélni kezdett, mint egy adóvevőbe.

- Macnair! - kiáltotta. - Peter! Hol vagytok?

Lucius karján a koponya mozgatni kezdte az állkapcsát, és vékonyka hang szűrődött ki belőle:

- Nem tudunk bejutni a katakombákba nélküled - hallatszott. - Valakinek ki kéne nyitni a csapóajtót.

- Az ördögbe! - csattant fel Lucius, majd Harryre pillantott. - Nálad van a pálcád, fiam?

- Igen - felelte Harry, miközben elővette a varázspálcát és megmutatta Luciusnak.

- Nagyon jó, Draco - felelte a férfi, és egy rövid mosoly erejéig láttatni engedte hegyes fogait. - Azt akarom, hogy figyeld Blacket, amíg elmegyek Peterért és Macnairért. Ha megmozdul, használj lábbilincselő átkot. Elég idős vagy már ahhoz, hogy vállalj némi felelősséget - tette hozzá. - Épp ideje, hogy meglássuk, milyen fából faragtak.

Harry erősen gyanította, hogy a dolognak nem sok köze van ahhoz, hogy Draco végre bizonyíthatja rátermettségét. Sokkal inkább arról volt szó, hogy Luciusnak segítségre volt szüksége, Narcissa pedig épp nem volt beszámítható állapotban. Ettől függetlenül Harrynek nem volt oka sajnálkozni.

- Rendben, apa - felelte. - Itt maradok.

Lucius távozott, Harryt pedig majd' szétvetette a türelmetlenség, ahogy ott várakozott a sötétben. Amint meghallotta, hogy a kapu a távolban bezáródik a férfi mögött, a rácsokhoz rohant és így kiáltott:

- Sirius! Sirius! Ne ijedj meg! Én vagyok az!

Sirius felemelte a fejét.

- Harry - szólalt meg. - Mit műveltél a hajaddal? Szörnyen néz ki. Harrynek elakadt a lélegzete a meglepetéstől.

- Te megismersz engem?

Sirius felnevetett.

- Elfelejtetted, hogy kutya vagyok? - kérdezte. - Hamarabb felismerlek a szagod alapján, mint a külsődről. Már akkor tudtam, hogy itt vagy, amikor megérkeztem.

Harry nekitámasztotta a fejét a rácsoknak. Igazi megkönnyebbülés volt számára, hogy valaki felismeri őt, még ha csak a szagáról is.

- De elég kockázatos dolog, hogy Lucius Malfoy fiának álcáztad magad - jegyezte meg Sirius rosszallóan. - Hogy csináltad? Százfűlé-főzettel?

- Valahogy úgy - felelte Harry, majd sietve elmesélte Siriusnak az elmúlt napok történéseit. A férfi figyelmesen hallgatott, időnként pedig bólintott vagy meglepetten vonta fel a szemöldökét. Amikor Harry elérkezett ahhoz a részhez, hogy Féregfark és Macnair bevitték Siriust Draco szobájába, Narcissa pedig elájult, Sirius közbeszólt:

- Narcissa - jegyezte meg tűnődve. - Egy újabb rejtély.

- Tessék?

- Narcissa Hardesty - felelte Sirius. - Ő volt a legszebb lány az évfolyamában. Két évvel volt idősebb Jamesnél, Lilynél és nálunk. Nagyon jó tanuló volt és rendkívül népszerű. Aztán egyszer csak, hetedéves korában eljegyezte magát azzal a csúszómászó Lucius Malfoyjal. Senki sem értette. Ez volt az év nagy rejtélye. Soha nem állta őt azelőtt, ráadásul Lucius jóval idősebb volt nála.

Harry kutató pillantást vetett Siriusra. És habár a férfi arcát borító sár, vér és kosz alatt elég nehéz volt kivenni a vonásait, mégis az az érzése támadt, hogy keresztapja az imént nem volt teljesen őszinte.

- Tetszett neked? - kérdezte.

- Egy kicsit - ismerte be Sirius. - Elég jól ismertem őt. Jó ember volt, erre akár az életemet is feltettem volna... Bár ha innen nézzük, ugyanezt elmondtam volna Peterről is, és tessék, mi lett belőle...

- Szóval azt mondod, hogy... - kezdte Harry, de Sirius közbevágott.

- Csak tartsd rajta a szemed, Harry. Mindössze ennyit kérek.

- Ne vele törődj, Sirius - felelte a fiú. - A legfontosabb az, hogy minél előbb kiszabadítsunk innen.

Sirius válaszképp megrázta a fejét.

- Most nem lehet - felelte. - Malfoy minden pillanatban itt lehet.

- Tudom - mondta Harry. - Arra gondoltam, hogy később még visszajövök ma éjjel. Apám köpenye is itt van, fent a hátizsákomban. Mindannyian aláférünk. Malfoyt legszívesebben kihagynám belőle - tette hozzá sötéten. - De ki kell, hogy nyissa nekünk az ajtókat. És azt csak egy Malfoy tudja megtenni.

Sirius felemelte a jobb kezét és beletúrt a hajába. Harrynek feltűnt, hogy bal keze a padhoz van bilincselve, amin ül.

- Harry - kezdte. - Tudom, hogy nem kedveled a Malfoy fiút, de ügyelj rá, hogy őt is takarja a láthatatlanná tévő köpeny, rendben? Mert ha elkapják, azt fogják hinni, hogy te vagy. És akkor vége.

Harrynek kiszáradt a torka.

- Azt tervezik, hogy megölnek engem? Ugye, így van, Sirius?

- Még annál is rosszabb - felelte a férfi komoran. - Hallottam, amikor Macnair és Féregfark beszéltek róla az úton idefelé. Az volt a tervük, hogy csalinak használnak engem arra, hogy téged idecsaljanak a Malfoy kúriára, és amint elkaptak, idehívják Voldemortot. Ő pedig végrehajtja rajtad a Lacertus átkot...

Sirius elhallgatott. A katakombák kapuja kinyílt. A semmi mással össze nem téveszthető zajt tökéletesen hallották a falakon keresztül is. Harry hátrébblépett a rácsoktól és kivont pálcával a kezében állt, amikor Lucius, Macnair és Féregfark megérkeztek. Siriusról tudomást sem vettek.

Lucius röviden biccentett Harrynek.

- Maradj itt, fiam - szólalt meg. - Azt akarom, hogy ezt végignézd.

Harry kezei ökölbe szorultak. Tudta, hogy nem fogják bántani Siriust - hiszen egy halott túsz mit sem ér, - de akkor sem tetszett neki ez a hangsúly.

Lucius előhúzta a pálcáját, és maga elé tartotta. Macnair is elővette a sajátját, és a hegyét Lucius pálcájához érintette. Ezután Féregfark felemelte a fémkezét és a két pálcára helyezte.

- Dominus Vocare - mondta, és a hangja egyszerre volt sziszegő és sipító. A pálcák hegyéből és Féregfark kezéből zöld fénycsóva tört elő. A fény egy fej és egy váll formáját vette fel. Az arc homályos volt és elmosódott, Harry mégis azonnal felismerte. Nem volt még egy ilyen arc a földön; lapos orra, mint egy kígyóé, szemeinek metszése pedig épp olyan, akár egy macskáé.

Voldemort.

- Mesterem - szólalt meg Lucius mézesmázos, alázatos hangon.

- Miért hívtatok? - kérdezte Voldemort arcképe rekedt, ködös hangon.

- Meg kívántuk mutatni neked, hogy sikerült foglyul ejtenünk Sirius Blacket - felelte Féregfark arcán teljes széltében szétterülő mosollyal. - Látod, ott van.

Voldemort arcképe a cella felé fordította fejét, ahol Sirius volt. A mozdulat közben pillantása Harryre esett, ő pedig megérezte az ismerős szaggató fájdalmat a sebhelyében. A tenyerébe vájta a körmeit, de nem mozdult.

- Látom - felelte Voldemort. - És a fiú? Harry Potter? - Feltűnt már?

- Küldtem egy baglyot az iskolába, Nagyúr - felelte Macnair.

- Akkor hát - szólalt meg Voldemort. - Jó munkát végeztetek. Jutalmat érdemeltek. Mindhármuk arcán izgatott mosoly terült szét, mire élesen megjegyezte:

- De csak miután a fiút elkaptátok. A mosolyok erősen elhalványultak.

- Hamarosan meglesz, Mesterem - felelte Lucius. De Voldemort nem figyelt rá. Pillantása ismét Harryre vándorolt, amitől a fiú homlokában lüktető fájdalom fölerősödött.

- Ez a te fiad, Lucius? - kérdezte.

- Igen, az - felelte a férfi.

Voldemort tekintete rezzenéstelenül pásztázta tovább Harry arcát.

- Hasonlít rád, Lucius - jegyezte meg végül. - Remélem, ha elég idős lesz, elhozod hozzám.

- Természetesen, Mesterem - felelte a férfi.

Voldemort képe ekkor eltűnt. Szemlátomást nem volt híve a hosszas búcsúzkodásnak. Ez igencsak kapóra jött Harrynek, mivel biztos volt benne, hogy a sebhelyébe nyilalló fájdalom perceken belül ledöntötte volna a lábáról.

De furcsamód mégis örült a fájdalomnak. Így legalább tudta, hogy még mindig önmaga... A megváltozott külső mögött ő még mindig Harry Potter volt.

Lucius viszont nagyon elégedettnek tűnt. Annyira legalábbis, amennyire ő általában elégedett lehetett. Ahogy kifelé haladtak a katakombákból, atyai mozdulattal Harry vállára tette a kezét. Harry hátrafordult, hogy még egy pillantást vessen Siriusra, miközben kiléptek a kapun, de Sirius a fal felé fordult, ezért nem láthatta őt.

*

Draco mostanra végzett a negyedik üveg vajsörrel, Hermione pedig összesen négyet hozott magával. Rövid, ám igen vidám csata zajlott le köztük az utolsó üveg felett, és persze Draco nyert. Egy adag vajsör alkoholtartalma meglehetősen csekély mennyiségnek számított, ám ha négy üveggel leküldenek belőle egy üres gyomorba, annak azért eléggé álmosító és bódító hatása lehet.

- Mi van, ha a hülye fiúd soha nem jön vissza? - kérdezte Draco komoran. - Eléggé illúzióromboló lenne számomra, ha végül a saját szekrényembe zárva kéne meghalnom.

- Ő nem a fiúm - vágta rá Hermione ösztönösen. - És vissza fog jönni. Draco szigorúan nézett rá vajsörös üvege felett.

- Miért? - szegezte neki a kérdést.

- Mert Harry nem hagyná, hogy itt haljunk meg - felelte a lány, és közben olyan képet vágott, mint aki nem érti, hogy lehet ebben egyáltalán kételkedni. - Lehet, hogy haragszik rám, de nem gyilkos. Most már érted?

- Nem - vágta rá Draco. - Úgy értem, hogyhogy nem a fiúd? - tette hozzá sietve. Hermionénak feltűnt, hogy igencsak nehezére esik Draco szemébe nézni. Nem csoda, hiszen hajnali négy felé járhatott az idő, és már húsz órája nem aludt egy szemhunyásnyit sem.

- Mert - kezdte komoran. - Mert nem úgy szeret engem. Ezt ő mondta.

- Ez egy barom - jelentette ki Draco nemes egyszerűséggel. - Szerintem fogalma sincs, hogy mit akar.

- Mit érez most? - kérdezte hirtelen Hermione legjobb szándéka ellenére. Draco egy pillanatra elgondolkodott.

- Szomorú - felelte.

- Tudod, mi fog leginkább hiányozni? - kérdezte Hermione, miközben különös, lebegő érzés kerítette hatalmába, mintha mindjárt elaludna, közben pedig nem is álmos.

- Ennek a halom Armaninak a közelsége? - találgatott Draco.

- Nem - felelte a lány. - Te. Amilyen most vagy. Amikor visszaváltoztatunk téged és Harryt, újra undok és kibírhatatlan leszel, mint azelőtt...

- Nézd a pozitív oldalát - felelte Draco erőltetett könnyedséggel. - Valószínűleg Harry sem lesz többé ilyen pökhendi.

- Ne nevezd őt így - mondta Hermione, de a védelme ezúttal inkább jött ösztönösen, mint szívből.

- Tudod, hogy nekem mi fog leginkább hiányozni? - kérdezte Draco, és ezúttal kerülte a lány tekintetét, és valahol a feje fölött bámult kitartóan egy pontra.

- Mi? - kérdezett vissza a lány.

- A barátságod - vágta rá azonnal. - Úgy értem, nagyon jó volt, amikor még azt hitted, hogy én vagyok Harry. Vannak barátaim, te is tudod, például Crak és Monstro. De soha nem éreztem azt, hogy meghalnának értem. Bár talán meghalnának, ha azt mondanám, hogy egyenek mérget... Lehet, hogy megtennék. De ez szerintem inkább lenne hülyeség, mint barátság - sóhajtotta. - Te viszont meghalnál Harryért, ugye?

- Igen - felelte Hermione. - Bár néha úgy érzem, ugyanúgy meghalhatnék miatta is - tette hozzá, mire Draco fanyarul elmosolyodott. Hermione oldalra dőlt, és a tarkóját Draco vállának támasztotta. Draco nem mozdult. Hermione a pálca fényénél figyelte a profilját, ami rendkívül komolynak és oly ismerősnek tűnt számára.

- Sajnálni fogom, amikor majd elkezdesz borotválkozni - mondta álmodozva (ekkor már eléggé bódult volt). - Szeretem a bőrödnek ezt az áttetsző finomságát. Mindig is szerettem. És ha majd először végighúzod a borotvát az álladon, ez el fog tűnni mindörökre.

Felemelte a fejét és egy puszit nyomott a fiú arcára. Draco lenézett rá. A szemei centikre voltak az övétől.

- Hermione - mondta. - Kihez beszélsz te most tulajdonképpen?

- Nem tudom - felelte a lány, és ezúttal szájon csókolta.

Ha Dracónak kétségei is támadtak, hát nem mutatta. Átfogta a lány vállát, és hevesen viszonozta a csókot. És ha Hermione eddig azt gondolta, vagy akár csak remélte, hogy Harry tartja őt a karjaiban, hát most megbizonyosodott róla, hogy erről szó sincs. Még sosem csókolózott Harryvel, de tudta, hogy ha megtenné, az nem ilyen lenne. Most olyan érzése volt, mintha egy idegen, vagy majdnem idegen karjai közt lenne; ajkának minden érintésére ijesztő borzongás futott át rajta, életre keltve valamennyi idegvégződését. Az illata is más volt, mint Harryé. Ez Dracóé volt: citrom, bors és hűvös éjszakai levegő.

De ahogy kimondta a nevét, az Harry hangja volt. Nem törődött vele. Egymásba gabalyodva hempergőztek és csókolóztak a szekrény szűkös falai közt, hangosan beleütközve az oldalaiba. Olyannyira elmerültek, hogy egyikük sem vette észre, amikor kinyílt a szekrényajtó és a fény betört rajta. Olyannyira elmerültek, hogy csak akkor rebbentek szét, amikor egy éles és dühös hang véget vetett a behatóbb ismerkedésüknek.

- MI A FENE FOLYIK ITT? - kiabálta Harry.

*

Hermione szörnyen érezte magát. Harry nem szólt hozzá, és úgy tűnt, megfogadta, hogy soha többé nem is fog hozzászólni. De ami még furcsább volt, hogy Dracóval ellenben hajlandó volt beszélni, habár el kell ismerni, hogy nem túl lelkesen. Draco és Hermione ijedten szétrebbentek abban a pillanatban, amint észrevették Harryt, de ekkor már túl késő volt. Hermione majdnem sírógörcsöt kapott, miközben kikecmergett a gardróbból, ráadásul fülig ragacsos volt a vajsörtől és a csókolózástól. Megpróbálta elkapni Harry karját, hogy beszéljen vele, de a fiú úgy bámult le a saját karjára, mintha azon nem Hermione keze, hanem egy durrfarkú szurcsók landolt volna az imént.

- Ne nyúlj hozzám - közölte hátborzongatóan színtelen, hideg hangon, majd a gardrób felé fordulva hozzátette: - Gyere ki a szekrényből, Malfoy. Beszélnem kell veled. Draco négykézláb mászott elő, és arca riadtnak tűnt. Szemlátomást meg volt győződve róla, hogy Harry mindjárt behúz neki egyet. De nem így történt. Harry egyértelműen Hermionét tette felelőssé a történtekért, aki most Draco ágya szélén üldögélt, és onnan figyelte kétségbeesetten, hogyan terveli ki a két fiú Sirius megszöktetését.

- Mindkettőnknek menni kell - közölte Harry egykedvűen. Éppen Sirius cellájának helyzetét magyarázta, és Dracóval egy vázlatos térkép fölé hajoltak, amit a kúriáról és az alatta lévő pincerendszerről rajzolt. - Neked kell beengedned a katakombákba, mert az ajtókat csak az tudja kinyitni, akinek Malfoy-vér folyik az ereiben. A láthatatlanná tévő köpeny alá mindketten beférünk, de lehet, hogy jobb, ha csak te veszed fel, én pedig mögötted megyek. Ha az ajtók hirtelen maguktól kezdenek el kinyílni, az felkeltheti egyesek figyelmét. De maradj a köpeny alatt... te vagy most az első számú közellenség itt, ezzel a külsővel. Draco bólintott.

- Jobb, ha mielőbb indulunk - jegyezte meg. - Számítanak rá, hogy Harry Potter hamarosan felbukkan, és ha nem...

- Persze - vágta rá Harry. - Én is úgy gondoltam, hogy most rögtön induljunk.

- Rendben - felelte Draco. - De mi lesz Hermionéval?

Harry egy hosszú, hűvös, barátságtalan pillantást vetett a lányra.

- Zárjuk be a szekrénybe - javasolta.

- Nem fogtok a szekrénybe zárni - közölte Hermione hűvösen. - Veletek megyek.

- Nem jössz velünk - felelte Harry kerülve a tekintetét. - Veszélyes lesz, és nem engedhetem meg magamnak, hogy folyton azon aggódjak, hátha valami butaságot csinálsz, amivel kockára teszed az életedet.

- Nagyon jól tudod, hogy nem szoktam butaságokat csinálni! - csattant fel Hermione mérgesen.

- Azt hiszem, épp az előbb bizonyítottad be az ellenkezőjét - válaszolta Harry, nem is próbálva leplezni a megvetését.

Mielőtt átgondolta volna, mit is tesz, Hermione öt lépéssel Harry előtt termett és pofonvágta. Harry kezéből kiesett a térkép, és a lányra meredt arcán olyan döbbent kifejezéssel, mintha a pálcája épp most ugrott volna ki a zsebéből, és rázendített volna a nemzeti himnuszra.

Draco vigyorgott.

- Nem akarsz leülni, Harry? - kérdezte. - Legutóbb, amikor velem csinálta ezt, napokig csillagokat láttam.

Harry és Hermione egyszerre fordultak Draco felé.

- Fogd be, Malfoy - mondták kórusban.

- Ahogy akarjátok - morogta Draco. - Megyek és leülök oda - tette hozzá, miközben a szoba legtávolabbi sarkába húzódott. A hangjában sértettség csendült, de Hermionénak volt egy olyan érzése, hogy a fiú, örül, hogy alkalma nyílt elvonulni, és szíves örömest kimarad a vitájukból.

- Nem fogok bocsánatot kérni - jelentette ki Hermione Harryhez fordulva. - Megérdemelted.

- Persze... - felelte Harry, miközben megfogadva Draco tanácsát leült az ágy szélére. Arcáról még mindig nem tűnt el a döbbenet. - Gondolom, semmi közöm hozzá... Olyan szánalmas képet vágott, hogy Hermionénak feltámadt a bűntudata.

- Harry... - fordult hozzá. - Tudom, hogy most mire gondolsz...

- Egyáltalán nem tudod - vágott vissza a fiú.

- Tudom, hogy nem kedveled Dracót - folytatta Hermione.

- Nem kedvelem? - nézett rá Harry olyan arckifejezéssel, mintha a lány épp most közölte volna vele, hogy Voldemorttal készül vacsorázni. - Ez itt Draco Malfoy, Hermione! Feltűnt neked, hogy mi most Draco Malfoyról beszélünk? Arról, aki nagyjából ezerszer próbálta meg Hagridot börtönbe juttatni? Aki sárvérűnek nevez téged? Akinek az apja kirúgatta Ron apját a minisztériumból?

- Erről én nem tudtam - szólt közbe Draco a szoba másik végéből.

- Fogd be! - förmedt rá Harry le sem véve a szemét Hermionéról. - Arról a Draco Malfoyról, aki azt mondta, bárcsak meghaltál volna? Erre sem emlékszel, Hermione?

- Azóta megváltozott - védekezett a lány, bár maga is érezte, mennyire ostobán csengnek a szavai. - Már nem olyan...

- Megváltozott? - visszhangozta Harry ezúttal olyan hangsúllyal, mintha a lány épp most közölte volna vele, hogy vacsorázni megy Voldemorttal, és egy üveg jóféle bort is visz magával. - Mit fog szólni Ron, ha megtudja, hogy egy szekrényben henteregtél azzal az alakkal, akinek az apja elvette Mr Weasley munkáját, és gyakorlatilag az egész családjukat tönkretette anyagilag? Ha nem lenne Fred és George varázsvicc vállalata, már rég az utcán lennének, és ezt te is jól tudod.

- Ez nem fair - felelte Hermione, akit szíven ütött Ron említése. - Ez Lucius műve, nem a fiáé. Én sem hibáztatlak téged azért, amit a Dursleyk művelnek! - Hangja egészen suttogóvá vált. - Harry... - folytatta kisvártatva. - Draco tényleg megváltozott. Amikor a házba próbáltunk bejutni, elém ugrott, úgy védett ki egy nyílvesszőt, ami máskülönben eltalált volna. Megmentette az életemet. Ez nem jelent számodra semmit?

Harry egy ideig szótlanul nézte Hermione remegő ajkát és a sápadt arcában tágra nyíló, barna szemeit.

- Ez csak a Százfűlé-főzet hatása, Hermione - felelte. - Te is jól tudod. Most mégis úgy beszélsz, mint Hagrid, aki veszélyes fenevadakat vesz pártfogásba, és úgy tesz, mintha ez lenne a természetes. Meglátod, egy nap majd leharapja a kezedet. Lehet, hogy csak miután visszaváltoztattuk. De az is lehet, hogy még előtte.

- Miért vagy olyan biztos benne, hogy csak a varázslat miatt ilyen? - kérdezett vissza Hermione, miközben ideges pillantást vetett a szoba távoli homályába vesző Draco felé. - Azért, mert - válaszolta Harry, és egy percig habozni látszott. Ránézett Hermionéra, és a lány le tudta olvasni az arcáról, hogy azon gondolkozik, elmondjon-e neki valamit, vagy sem. - Mert pont az ellenkezője történik bennem, azért - bökte ki végül.

- Úgy érted... hallod a gondolatait?

Harry megrázta a fejét.

- Nem, ez más - felelte, miközben előhúzta a varázspálcáját a zsebéből, és intett Hermionénak, hogy jöjjön közelebb. - Figyelj - mondta, miközben a pálcát két, a padló kőlapjai közti résen épp keresztülmászó pókra irányította.

- Cruoris! - suttogta.

Fekete fénycsóva tört elő a pálca végéből, és eltalálta az egyik pókot. Az rögvest megfordult és hevesen rátámadt a társára. Leharapta a fejét, majd nekiállt, hogy elfogyassza. Harry komor tekintettel figyelte a vérontást, Hermione pedig elkerekedett szemekkel fordult hozzá.

- Harry - szólalt meg rémülten. - Ez... ez ugye sötét varázslat volt?

- Csak egy gyenge trükk a többihez képest - felelte a fiú mereven, miközben az életben maradt - és most már jóval kövérebb - pókot figyelte, ahogy az fürgén elmasírozik a szemük elől. - A legtöbb varázsige ennél sokkal durvább.

- De te még soha életedben használtál sötét varázslatot - felelte Hermione elhűlve. - Gyakorlás nélkül nem lehet az ilyesmit elsajátítani!

- Nem gyakoroltam - válaszolta Harry. - Ő viszont igen - bökött a fejével Draco irányába. - Most már érted?

- Oh, Harry... - sóhajtotta a lány, miközben leült mellé az ágyra. Látta rajta, mennyire gyötrődik a történtek miatt, és a látványtól úgy érezte, mintha a szívét tépnék ki. Megfogadta, hogy nem lesz bűntudata amiatt, hogy csókolózott Dracóval a szekrényben, most mégsem tudta elnyomni magában az érzést. Persze semmi értelme nem volt, hiszen nem tartozott Harrynek magyarázattal. Talán még a fiú sem értékelte volna, ha nekiáll magyarázkodni, mégsem tudta kiűzni a fejéből a gondolatot. Csendben megfogadta, hogy soha többé nem csókolózik Dracóval, majd így szólt: - Meg fogjuk oldani, Harry. Kiszabadítjuk Siriust a katakombákból, levesszük rólatok a varázslatot, és minden megint úgy lesz, mint azelőtt.

- Mi értelme van annak, ha ilyen állapotban próbálom megmenteni Siriust? - tette fel a kérdést Harry színtelen hangon. - Mi van, ha hirtelen elborul az agyam és kitör belőlem a gonosz? És mi van, ha sohasem múlik el a főzet hatása?

- Akkor majd a minisztériumhoz fordulunk segítségért, ha ennek vége - felelte Draco, miközben visszatért a szobának arra a térfelére, ahol a többiek tartózkodtak, és bosszúsan meredt Harryre. - Jó lenne, ha abbahagynád a siránkozást, Potter - tette hozzá.

- Ne félj, nem fogsz megőrülni vagy velejéig gonosszá válni. Az én személyiségemből kaptál egy kicsit, nem pedig Voldemortéból.

- Nagy különbség... - jegyezte meg Harry gúnyosan, de közben a földre meredt.

- Nos, a te dolgod - felelte Draco. - De mondd csak, mikor lett a kis túlélőből a kis duzzogó?

- Nagyon vicces - morogta Harry. - Kár, hogy egyetlen Mardekáros sincs jelen, aki értékelné a humorodat, Malfoy.

- Én sem vágytam rá, hogy az ikrek közti telepátiát pont veled próbáljam ki, mégsem siránkozom miatta naphosszat - vágott vissza Draco.

- Hát persze - felelte Harry gúnyosan. - A te módszered inkább az, hogy minden adandó alkalommal rátapadsz Hermionéra. És ez persze megold mindent. Egyezzünk meg annyiban, Malfoy, hogy te így kezeled a problémáidat, én meg úgy.

- Az én módszerem szórakoztatóbb - közölte Draco.

- A te módszered - vágott közbe Harry - oda vezet, hogy egy napon betörik a fejedet.

- Na, ez most én vagyok! - szólt közbe Draco felvillanyozva. - Felismerem ezt az arrogáns stílust.

Harrynek úgy tűnt, még ahhoz sincs energiája, hogy a bőszen vigyorgó Dracónak azt tanácsolja, fogja be a száját. Forrt benne az indulat, miközben felállt és megragadta a térképet.

- Ha menni akarunk, akkor jobb lesz, ha most rögtön megyünk - mondta. Elindultak. Draco felvette a láthatatlanná tévő köpenyt, és Hermione magához vette a varázspálcáját, ami még a szekrényben esett ki a zsebéből. Miközben az ajtóhoz mentek, Harry közelebb húzódott Dracóhoz, és a fülébe súgta, ügyelve rá, hogy Hermione ne hallja:

- Csak azért tetszel neki, mert úgy nézel ki, mint én. Dracónak ettől az arcára fagyott a mosoly.

*

A terv első fele meglepően simán ment. Draco a láthatatlanná tévő köpeny rejtekében bejutott a szalonba, ellenőrizte, hogy nincs-e ott valaki, azután felnyitotta a csapóajtót. Harry és Hermione elindult lefelé, ő pedig követte őket.

Draco korábbi útjainak emlékét és Harry szedett-vedett térképét használva lassan haladtak előre az úton az alagutak sorain át, Hermione pedig nem győzött csodálkozni azok hatalmas méretein. Áthaladtak teniszpálya nagyságú föld alatti termeken, néhányukban ráadásul ékszerként szikrázó sztalagtitok lógtak a plafonról.

- Több helyiség van a házatok alatt, mint a házatokban, Draco - jegyezte meg ámulva.

- Tudom - felelte a fiú testetlen hangja valahol tőle balra. - A kúria csak nagyjából hatszáz éves, ezek a járatok viszont legalább ezer éve itt vannak. Az anyám szerint ez egy föld alatti város lehetett valamikor.

- Tudtad, hogy az édesanyád együtt járt iskolába a szüleimmel? - kérdezte Harry, aki igaz, hogy még mindig nem volt túl barátságos, de legalább beletörődött a helyzetbe.

- Igen, tudom, hogy Roxfortba járt - felelte Draco.

- Barátok voltak Siriusszal - jegyezte meg Harry.

- Ezt sosem említette - válaszolta Draco színtelen hangon, és úgy tűnt, legszívesebben hanyagolná a témát.

Hermione csöndben követte őket. A gardróbban történteken rágódott. És azon tűnődött, vajon Draco is erre gondol-e. Megbizonyosodni azonban csak bajosan tudott volna róla, hisz a fiúból a köpenynek köszönhetően semmi sem látszott.

Nem most csókolózott először. Ötödéves korában például csókolózott néhányszor Ronnal, de végül semmi nem lett a dologból. Ugyanis ahányszor csak összeért a szájuk, Ron pánikba esett és elrohant, utána meg napokig kerülte őt. Nem csoda, hogy Hermionét az őrületbe kergette ezzel, és végül abban egyeztek meg mindkettőjük nagy megkönnyebbülésére, hogy csak barátok maradnak.

Meg aztán itt volt Viktor Krum. Hermione mosolyogott magában. Szegény Viktor! - gondolta. Sosem szerette őt igazán, de azért megengedte, hogy a fiú megcsókolja őt néhány feledhető alkalommal. Igazság szerint leginkább csak azért foglalkozott Viktorral, mert abban reménykedett, hátha ezzel féltékennyé teheti Harryt, de a terve nem jött be. Harry szokásához híven könnyedén átlátott rajta, és egyből rájött, hogy Viktor nem érdekli őt igazán.

Eszébe jutott, milyen boldog volt, amikor a Trimágus Tusa második próbája előtt megtudta, hogy az egyik bajnoknak őt kell majd megmentenie - "Azt, ami vagy aki a legjobban hiányozna neki". Meg volt róla győződve, hogy Harry túsza lesz. Eszébe jutott, milyen csalódott volt, amikor megtudta, hogy Viktor az, és az emlék lehervasztotta az arcáról a mosolyt.

- Megérkeztünk - szólalt meg Draco valahol tőle jobbra. - Várjatok!

A katakombák bejáratánál voltak, ami most be volt rácsozva és le volt zárva a kígyó alakú lakattal. Halk suhogást hallottak, ahogy Draco feltehetően előrement és elvégezte az ajtónyitó műveletet. A lakat ezután felpattant, a kapu pedig kitárult.

Miközben beléptek, Harry megfogta Hermione kezét. A lány erősen megszorította. Félelmetes volt idelent, és nagyon sötét. Harry maga után húzta őt, ahogy haladtak előre, és ha gyengén is, de hallotta, hogy Draco követi őket.

Végül egy cella rácsai előtt Harry térdre vetette magát, Hermione pedig mellétérdelt.

- Sirius - suttogta Harry. - Sirius, ébren vagy? Senki nem felelt.

- Sirius! - ismételte Harry sürgető hangsúllyal.

A cella sötétjében egy apró fénypont gyúlt, akár egy szentjánosbogár. Ahogy a fény nőtt, Hermione rájött, hogy a forrása nem más, mint egy varázspálca. Hamarosan olyan erőssé vált, hogy bevilágította a cellát, és láthatóvá vált a sivár, szalmával borított kőpadló, a sötét falak, valamint Lucius Malfoy és Féregfark. Mindketten a kőpadon ültek, ahol egy órával korábban még Sirius feküdt. Lucius, aki a fénylő pálcát tartotta jobb kezében, növekvő haraggal meredt Harryre.

- Draco - szűrte a fogai közt. - Mit művelsz te itt?

Hermione hallotta, ahogy az igazi Draco a háta mögött ijedten felhördül. Harry viszont a döbbenettől szóhoz sem jutott. Szemei vadul cikáztak Luciusról a kőpadra, ahol utoljára látta Siriust, azután ismét vissza a férfira. Hermione rájött, hogy ha valakinek valamit tennie kell, akkor az ő. Rögvest felállt, és közben elengedte Harry kezét.

- Mr Malfoy - mondta. - Az egész az én hibám. Lucius ránézett, és arcára rá volt írva a gyanakvás.

- És elárulnád - kezdte nehézkesen, - hogy ki vagy te?

- Draco barátnője vagyok - felelte a lány. - A nevem Mandy Brocklehurst.

Az ajkába harapott és magában bocsánatot kért Mandytől, amiért kölcsönvette a nevét. De a Brocklehurstöké nagy múltú és megbecsült varázslócsalád volt, amivel Lucius Malfoy bizonyára maga is tisztában van.

Harry úgy meresztette rá a szemeit, mint egy felfúvódott béka, és figyelmeztetőleg megragadta a bokáját. Hermione rálépett a kezére.

- Egy kicsit összekaptunk Dracóval - folytatta sűrű szempillaverdesés közepette. - Azt állította, hogy a Malfoy család birtokában van Anglia legnagyobb föld alatti járatrendszere, szerintem viszont a Rookwoodoké nagyobb... és aztán... - elhallgatott és zavartan lepillantott - Azt követeltem, hogy hozzon le ide. Az egész az én hibám.

Könnyekben tört ki, ami nem is esett túlzottan nehezére, hiszen a helyzet meglehetősen nyomasztó volt már így is. Számítása bevált; Lucius Malfoy, akinek a szenvedés és a sötét mágia rémségei nem okoztak különösebb lelki traumát, a jelek szerint nem volt felkészülve egy zokogó diáklány látványára. Nyilvánvaló volt, hogy a lány viselkedése egészen felkavarta.

- Hagyd abba - mondta Hermionénak. - És mondd csak, hogy jutottál ide egyáltalán?

- Hopp-porral - felelte Hermione, miközben az eddiginél is hangosabban sírt. - Amikor Draco elhagyta Roxfortot, annyira hiányzott... És látni akartam Sirius Blacket is, mert ő Anglia egyik legrettegettebb varázslója. El sem akartam hinni, hogy sikerült elkapniuk őt, Mr Malfoy... Nem is tudtam, hogy Draco apja ilyen nagyhatalmú varázsló... Ez hatott.

- Nos - felelte Lucius. - Azt hiszem, semmi baj nem történt, annál is inkább, mivel Black már nincs itt. Átvittük egy másik cellába.

Hermione lopva kisandított az arcát takaró ujjai közül, remélve, hogy Lucius szolgál még némi információval. De reményei hiábavalónak bizonyultak.

- Viszont meg kell jegyeznem - nézett a férfi ezúttal Harryre, - mennyire örülök, hogy végre van barátnőd, Draco. Már kezdtem attól tartani, hogy esetleg ferde hajlamaid vannak.

Hermione háta mögül tompa zaj hallatszott, ahogy az igazi Draco felháborodottan felszisszent.

- Öhm - mondta Harry akadozva. - Nos... nincsenek ferde hajlamaim. Bár nem csodálom, hogy azt hitted - tette hozzá. - Az a sok fodros ruha...

A torkára forrt a szó, amint a láthatatlan Draco a bokájára lépett.

- Ráadásul egész csinos - morfondírozott Lucius, miközben a tekintete visszavándorolt Hermionéra. A lánynak egyáltalán nem tetszett ez a nézés. - Mi lenne, ha mindannyian felmennénk és... egy kicsit jobban összeismerkednénk? - javasolta, majd Féregfarkhoz fordult: - Peter, te pedig a fogollyal maradsz a másik cellában, amíg ő ide nem ér.

Féregfark bólintott, de közben zavart arckifejezéssel bámult Hermionéra. A lánynak hirtelen összeszorult a gyomra a gondolatra, hogy a férfi talán azon gondolkodik, honnan olyan ismerős neki. Mert az igazság az volt, hogy már látta őt korábban... Harryvel. Persze akkor még csak tizenhárom éves volt, most pedig tizenhat, és egy lány külseje nem is változhat nagyobbat, mint tizenhárom és tizenhat éves kora között. Hermione most legalább húsz centivel magasabb volt, a haját, ha nem is simította ki, de legalább megszelídítette némileg, és a fogai is megváltoztak. Az alakja pedig... Nos, csak remélni tudta, hogy Féregfark nem nézi az alakját.

- Addig is - folytatta Lucius. - Amanda és én felmegyünk és beszélgetünk egy kicsit. Draco, kelj fel a földről. Te is velünk jöhetsz, ha akarsz.

Azzal távozott a katakombákból, és Hermionét a karjánál fogva vonszolta maga után fel a lépcsősoron, a roppant mogorva képet vágó Harry pedig követte őket.

(Fordította: Severyn Snape)

(Folyt. köv... :-)