Draco Dormiens (Cassandra Claire)

11. rész Magidekről és tükrökről

- Ahogy gondolod, Malfoy - mondta Harry meglepő kedvességgel, és Draco kezébe adta Mardekár Malazár kardját. Draco ujjai ráfonódtak a markolatra.

- Kösz, Potter - nyögte ki szemlátomást nagy erőfeszítések árán.

Sirius, Harry és Hermione aggódva összenéztek. Aztán a férfi felállt és a kocsihoz sétált, Harry és Hermione azonban ott maradt Draco mellett. A Weasley fiúknak addigra éppen sikerült betuszkolniuk az ájult Lucius Malfoyt fejjel lefelé a csomagtartóba, és elégedett arckifejezéssel néztek egymásra.

- Hé, Sirius! - szólt oda Ron, amint a varázsló a közelükbe ért. - Beraktuk hátra Luciust, ahogy mondtad.

- Kösz - biccentett a férfi. - De jelenleg nem ő az a Malfoy, aki a leginkább foglalkoztat.

Fred megcsóválta a fejét.

- Sosem gondoltam volna, hogy valaha is sajnálni fogom Draco Malfoyt - jegyezte meg. - De most mégis valahogy így érzek. Az igaz, hogy továbbra sem kedvelem... De ahogy a saját apja megpróbálta megölni őt... - Fred megborzongott. - Hozzá képest szerencsésnek érzem magam.

- Szerencsés is vagy - vágta rá Sirius. Ron az ajkába harapott.

- Lucius tényleg megpróbálta megölni őt? - kérdezte.

- Igen - felelte a férfi. - És nem sok híja volt, hogy sikerüljön neki. Ha pedig nem visszük vissza Dracót sürgősen Roxfortba, akkor továbbra is fennáll a veszélye. Ugyanis haldoklik. George kiejtette a kezéből az autó kulcsait.

- Haldoklik? - visszhangozta, és döbbenten meredt Siriusra.

- Indítsátok be a kocsit - mondta Sirius, azután visszament Dracóhoz. Letérdelt mellé és így szólt:

- Tudsz járni?

Úgy tűnt, Draco egy percig fontolgatja a választ. Majd egy árnyalatnyi meglepődéssel az arcán közölte:

- Azt hiszem, nem.

Hermione olyan képet vágott, mint aki mindjárt elsírja magát.

- Nem baj - vetette oda Sirius, azzal lehajolt, és olyan könnyedén a karjába vette Dracót, mintha csak egy gyermek volna, nem pedig egy majdnem kész férfi. Ahogy felemelte, a kard kiesett a fiú kezéből és egy tompa csattanással földet ért. Harry felemelte és odaadta Siriusnak, aki a szabad kezével megfogta a markolatát. És azon nyomban el is dobta, mintha csak megégette volna magát. Amikor újra megszólalt, a hangja természetellenesen csengett:

- Harry, a kard legyen nálad.

- Rendben - felelte a fiú meglepetten.

- És ne engedd senkinek, hogy hozzáérjen - tette hozzá Sirius, majd elindult Dracóval a kocsihoz.

- Mi volt ez? - kérdezte Hermione csodálkozva.

De Harry nem figyelt rá. Szemével Siriust és Dracót követte, miközben így szólt:

- El is felejtettem, hogy Sirius milyen erős.

Hermione odafordult Harryhez és ránézett, a fiú pedig viszonozta a pillantását. A hegytetőn folytatott beszélgetésük óta ez volt az első alkalom, hogy egymás szemébe néztek. De Hermione nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy most valahogy másképp néz rá. Volt valami különös a tekintetében, amit nem igazán tudott szavakba önteni.

- Szerinted... meg fog halni? - kérdezte a lány. Harry megrázta a fejét.

- Remélem, hogy nem - felelte, miközben felállt és a kardot is felvette a földről. - De Sirius azt mondja, hogy nagyon gyenge. Tényleg nem tudom...

Hermione követte Harryt a kocsihoz, és közben lepillantott a kezében lévő epiciklikus medálra. Fájdalmasan szép tárgy volt; egy fehérarannyal körbefuttatott üvegfüggő, benne Draco egy tejfogával. Még Lucius körme nyomát is ki tudta venni, ahol a lágy aranyba vájt, miközben az üveget formázta, hogy az végül elnyerje teleszkóplencséhez hasonlatos formáját. Sirius betette Dracót a hátsó ülésre, és a fiú az ablaknak dőlt, két karját pedig maga köré fonta, mintha csak fázna. Bágyadtan rámosolygott Hermionéra, amikor a lány beszállt mellé, azután behunyta a szemét. Közben Sirius is beült a lány mellé. Harry elöl ült a Weasleykkel. Hermione Draco légzését figyelte, mialatt George egy kissé hátratolatott, majd a levegőbe kormányozta az autót, és elhúztak a hegyorom felett. Volt egy olyan érzése, hogy a válla fölött Sirius is Draco légzését figyeli. De fogalma sem volt, mit kellene tenniük, ha hirtelen leállna. Ahogy átrepültek a hajnali derengésben tintafekete, végtelen kígyónak tetsző árok felett, lepillantott. Ujjai még mindig szorosan rákulcsolódtak a medálra, és hirtelen eszébe jutott valami. Bárhol is van a medál, mindig veszélyt jelent Draco számára, hiszen megsérülhet, eltörhet. De ha beledobná a szakadékba... csak zuhanna és zuhanna örökkön örökké, és nem érné el senki keze, csupán a szél. Milyen sokat gondolkodott azon, hogy mit lehetne tenni vele! De most... Hátrafordult a kocsiban, és kezében szorongatva a medált még egyszer átgondolta, mit tegyen. De ekkor valaki finoman megfogta a csuklóját. Odapillantott és meglepve látta, hogy Draco az. Nagyon sápadt volt, a szeme alatti bőr szinte áttetszőnek tűnt. De legalább magánál volt.

- Ne - suttogta.

Hermione ránézett. Lehet, hogy tudja, mi ez?

- Azt hiszem, hogy tudom, mi ez - mondta a fiú, mintha csak kitalálta volna a gondolatait. - Bizonyos értelemben mindig is tudtam. De azt akarom, hogy tartsd meg.

- Tartsam meg? - kérdezte Hermione elborzadva. - Nem, ez... - Kérlek - nyögte a fiú, miközben lehunyta a szemét.

Hermione lassan visszahúzta a kezét. Vonakodva bár, de kikapcsolta a láncot, aztán a nyaka köré tette és bekapcsolta. Érezte a bőrén a hideget, ahogy a medál becsúszott a blúza alá. Nehéz volt. Sokkal nehezebb, mint gondolta. Mintha egy súlyos nehezéket vett volna a nyakába. * Az ég alja acélkékké világosodott, mire megérkeztek a Roxfort birtokára. Draco időközben teljesen elvesztette az eszméletét, és már fel sem tudták ébreszteni. Amint földet értek, Sirius kiugrott a kocsiból.

- Hívom Dumbledore-t - mondta, majd átváltozott kutyává és elrohant a kastély irányába. Senki nem tudta, mit mondjon. A Weasleyk hátramentek megnézni, hogy Lucius nem ébredt-e fel időközben a csomagtartóban, Harry és Hermione pedig csak ültek, és figyelték, ahogy Draco lélegzik. A lány meg akarta kérdezni Harrytől, hogy haragszik-e még rá, de valahogy gorombaságnak tartotta volna ezt a témát szóba hozni Draco jelenlétében még akkor is, ha a fiú nem volt magánál. Végül így szólt:

- Jól vagy, Harry? A fiú felpillantott rá.

- Igen - felelte színtelen hangon, és még mindig ott volt az arcán az a furcsa kifejezés, amit a lány nem tudott megfejteni.

- Még mindig vérzik a csuklód - jegyezte meg halkan. - Szeretnéd, ha...

Harry kiszállt az autóból anélkül, hogy ránézett volna, majd hátrament a Weasleykhez. Hermione a helyén maradt és igyekezett nem sírni. Ekkor végre visszatért Sirius nyomában Dumbledore-ral és Madam Pomfreyval, és az események ezután összemosódtak. A javasasszony elparancsolta őket Draco közeléből, elővarázsolt egy hordágyat és ráfektette a fiút, majd elsietett vele anélkül, hogy akár csak egy pillantást is vetett volna hátra. Távozó alakjukra rátapadt minden szempár, melyekben - ha nem is egyforma mértékben, de - aggodalom tükröződött.

- Professzor úr - szólalt meg Hermione halkan. - Nem mondta Madam Pomfrey, hogy Draco hamarosan rendbe jön?

Dumbledore megrázta a fejét.

- Ami azt illeti - felelte nehézkesen, - jelen pillanatban nem tudhatunk semmit. - Majd a Weasley-fiúkhoz fordulva így szólt: - Gondolom, mindannyian nagyon fáradtak vagytok. - Aztán egy halvány mosollyal hozzáfűzte: - Apátok pedig minden bizonnyal szeretné visszakapni az autóját is. De előtte még szeretnék egy szívességet kérni tőletek, ha egy mód van rá. A fiúk beleegyezően bólintottak.

- Megkérlek benneteket, hogy vigyétek el Luciust a Mágikus Törvény-végrehajtási Ügyosztályra, és adjátok át az auroroknak. Már beszéltem velük. Várnak rátok - tette hozzá, majd Siriushoz fordult. - Kérlek, mondd el nekik a részleteket. Én most felmegyek a gyengélkedőre és megnézem, tudok-e valamiben segíteni Madam Pomfreynak. Harry, Hermione, ti gyertek velem...

- Csak még valamit, professzor úr - vágott közbe Sirius. - A kard, amiről beszéltem... Harrynél van.

- Láthatnám? - fordult Harryhez az igazgató.

A fiú átadta neki a kardot, Dumbledore pedig figyelmesen megszemlélte.

- Értem - mondta hosszas hallgatás után, majd visszaadta Harrynek. - Ne engedd senkinek, hogy megérintse! - ismételte meg Sirius szavait. Azután megfordult, és a kastély felé vette az irányt, Harry és Hermione pedig sietve követték.

*

- Hogy van? - kérdezte Dumbledore az ágyon fekvő sápadt fiúra tekintve. Harry és Hermione arcukon bánatos kifejezéssel álltak az igazgató két oldalán.

- Életben marad - mondta Madam Pomfrey, aki fáradtnak tűnt, de már sokkal bizakodóbb volt, mint korábban. - Többféle erősítő főzetet és egy energiakoktélt is adtam neki. Nincs maradandó sérülése, úgyhogy valószínűleg hamarosan felébred. A fiú nagyon erős, még ha nem is látszik rajta.

- Azonnal értesítsenek, mihelyt felébred - kérte Dumbledore.

A gyengélkedő ajtaja kinyílt, és Sirius lépett be.

- Elmentek - mondta az igazgatónak. Madam Pomfrey bosszúsan felkapta a fejét.

- Ez egy betegszoba, nem pedig egy vasútállomás - dörrent rá a férfira. - A fiúnak pihenésre van szüksége!

Hermione szeretett volna rámosolyogni Harryre. Annyiszor hallotta már ezeket a szavakat Madam Pomfrey szájából, amikor a matróna Harryt ápolta, és ez bizony elég gyakran megesett, miután mindenféle bizarr kalandokba keveredett. Harry azonban nem nézett rá.

- Igaza van, Poppy - mondta békítően Dumbledore. - Harry, kérlek, kísérj vissza az irodámba, szeretnék beszélni veled. Sirius és Miss Granger, maguk természetesen itt maradhatnak Dracóval, ha gondolják.

Dumbledore Harryvel együtt távozott, Sirius és Hermione pedig odahúztak egy-egy széket Draco ágyához. A fiú már tényleg sokkal jobban nézett ki, és mostanra némi szín is visszatért az arcára.

Hermione örült, hogy kettesben maradt Siriusszal. Már régóta meg akart tőle kérdezni valamit. Előhúzta a blúzából az epiciklikus medált és megmutatta neki.

- Draco azt akarja, hogy tartsam meg, de én nem tudom, mit csináljak vele - mondta.

- Be akartam dobni a feneketlen árokba, de...

- Szerencse, hogy nem tetted meg - szólt közbe Sirius. - Ha Luciust bíróság elé állítják, szükségünk lesz rá bizonyítékként. Tíz év Azkaban jár egy ilyen tárgy elkészítéséért, és valószínűleg még tíz azért, ha megpróbálnak vele megölni valakit. Ha pedig az a valaki az illető saját fia...

- Értem - bólintott Hermione. - Sirius...

- Igen?

- Miért nem engedted, hogy Harryn kívül más is hozzáérjen ahhoz a kardhoz? - kérdezte a lány.

Válasz helyett a varázsló előrenyújtotta a kezét, és Hermione egy vörös égésnyomnak tűnő sebet pillantott meg rajta, amely keresztben végigfutott a férfi tenyerén.

- Ezért - válaszolta. - Ha tovább fogtam volna, szétégette volna az egész kezemet.

- De Draco hozzáért, és vele nem történt semmi - jegyezte meg a lány.

- Így van - bólintott Sirius Dracóra pillantva. - És ez felvet egy egész sor érdekes lehetőséget.

- Amit, gondolom, nem fogsz megosztani velem - jegyezte meg Hermione tréfás-megrovó hangon. - Hanem inkább tovább titokzatoskodsz.

- Ami azt illeti, van valami, amit szerettem volna elmondani neked - felelte Sirius. Hermione érdeklődve felvonta a szemöldökét.

- Ne légy olyan szigorú Harryvel - mondta a férfi nyugodt hangon. - Azok, akiket eddigi élete során igazán megszeretett, nos, úgy tűnik, egymás után halnak meg. Emiatt egy kissé óvatossá vált mostanában, ha az érzelmeit kellett kifejeznie.

- Talán egy kicsivel kevesebbet kéne foglalkozni a tanácsok osztogatásával - szólalt meg Draco váratlanul, - és valamivel többet a pácienssel. Elvégre most én vagyok a figyelem középpontjában, nem?

Mindketten felugrottak és a fiúra meredtek. Draco ébren volt és őket figyelte. Nem mosolygott, de ragyogó szürke szemei vidáman csillogtak.

- Draco! - kiáltott boldogan Hermione, és a nyakába vetette magát. A fiú feljajdult, de végre elmosolyodott.

- Bocs - húzódott vissza a lány. - Nagyon fájt?

- Az fájt, amikor tíz halálfaló összerugdosott - válaszolta. - Te csupán... felidézted bennem az emlékét.

Sirius szigorú tekintettel nézett Dracóra.

- Mióta vagy ébren? - kérdezte. - Hallottad, amikor az epiciklikus medálról beszéltünk?

- Igen - felelte Draco, és az arcáról eltűnt a mosoly. - Sirius már nyitotta a száját, de ő megrázta a fejét. - Semmi baj - mondta. - Felfogtam. Pont annyit tudok, amennyit tudni akartam. Nem kell magyarázkodnia.

Sirius becsukta a száját és felállt, de még mindig gondterheltnek tűnt.

- Megkeresem Dumbledore-t - mondta. - Mindjárt visszajövök.

*

- Harry - szólalt meg az igazgató hosszas hallgatás után.

- Igen, professzor úr?

A fiú épp az imént fejezte be a beszámolóját az elmúlt hét eseményeiről. Dumbledore irodájában ültek, egy gyönyörű, kör alakú szobában, amit igencsak kedvelt. Szerencséjére, hiszen elég gyakran sikerült itt kikötnie. Dumbledore-nak valószínűleg ugyanez járhatott a fejében, mert így szólt:

- Bíztam benne, hogy ez a tanév végre nem úgy fog zárulni, hogy itt ülsz az irodámban, és úgy festesz, mintha épp most éltél volna túl egy koboldlázadást. Ám sajnos a jelek szerint ez hiú ábránd maradt - csóválta meg a fejét. - És mindezek tetejében jelenleg Anglia szerte aurorok cirkálnak, hogy felejtésátkot szórjanak azokra a muglikra, akik égből alászálló varázslókról tettek bejelentést hála a barátod, Miss Granger roppant hatásos forgószél bűbájának. Ami pedig Voldemort Nagyurat illeti... - sóhajtott az öreg varázsló, - róla továbbra sem tudjuk, hol lehet.

- Professzor úr, én tényleg nagyon sajnálom - felelte Harry színtelen hangon. Dumbledore felvonta szemöldökét.

- Ugyan már, Harry - mondta. - Hidd el, hogy nem hibáztatlak téged. Ebben sem vagy vétkesebb, mint abban, hogy a neved a Tűz Serlegébe került.

- Na igen - jegyezte meg Harry ugyanolyan színtelen hangon. - A dolgok csak úgy történnek velem, nem igaz?

- Különleges vagy - felelte Dumbledore. - Te magad sem tudod, milyen különleges.

- Akkor talán el kéne mondania - jegyezte meg Harry kihívóan.

- El is fogom mondani - felelte Dumbledore, amivel jócskán meglepte a fiút. - De előbb szeretném megvárni, hogy az ifjú Malfoy felébredjen, mivel a dolog rá is vonatkozik - tette hozzá még nagyobb meglepetést okozva. Harry döbbenten nézett rá.

- Mi közöm van nekem Malfoyhoz? Dumbledore vizsgálódva járatta végig rajta a tekintetét.

- Nem kedveled őt, igaz? - kérdezte.

- Nem igazán - felelte Harry a padlót bámulva.

- Ennek ellenére a te beszámolód és Siriusé is arról tanúskodik, hogy az életedet áldoztad volna érte - jegyezte meg Dumbledore. - És ő is megtette volna érted ugyanezt. Vajon miért?

- Én... nem tudom - nyögte ki Harry, de aztán eszébe jutott valami: - Professzor úr...

- Igen?

- Lucius Malfoy azt állítja, hogy a családja Mardekár Malazártól származik. És ez a kard itt az övé volt. Maga viszont azt mondta nekem, hogy Voldemorton kívül nincs más leszármazottja Mardekárnak.

- Tévedtem - közölte Dumbledore vidáman. - Megesik néha. Mardekár Malazár sok száz évvel ezelőtt élt. Nyilvánvaló, hogy van még néhány élő leszármazottja. Habár egyikükben sem igazán jelentős már a Mardekár vér. Legalábbis mostanáig így hittem. Hasonlóképp a benned lévő Griffendél vérhez... Harry felborította a tintásüveget, amivel eddig játszadozott.

- Griffendél vér? Bennem?

- Ó, egek! - nevetett fel Dumbledore. - Már megint elszóltam magam!

- Akkor nem is csoda, hogy nem bírjuk egymást Malfoyjal - mondta Harry. - Griffendél és Mardekár sem kedvelték egymást.

- Te és Malfoy felidéztek bennem két másik fiút, akiket valaha ismertem - jegyezte meg Dumbledore. - Többször ültek itt az irodámban, semhogy össze tudnám számolni. És mennyire gyűlölték egymást! És mégis... A gyűlöletük egy idő után olyan eltéphetetlen barátsággá alakult, hogy minden bizonnyal az életüket is feláldozták volna egymásért.

Harry kíváncsian nézett az igazgatóra.

- James Potter és Sirius Black - tette hozzá Dumbledore.

Harrynek leesett az álla, és éppen tiltakozni akart, amikor kinyílt az ajtó és Sirius dugta be rajta a fejét.

- Professzor - mondta. - Draco Malfoy magához tért. Azt hiszem, meg kéne néznie.

*

- Kár, hogy apa nincs itt - sóhajtotta George Weasley, miközben próbálta felkormányozni a pálcájával az eszméletlen Lucius Malfoyt a Mágikus Törvény-végrehajtási Ügyosztály épületébe vezető lépcsőn. (Előzőleg Ront a járda szélére állították azzal a nem éppen irigylésre méltó feladattal, hogy ügyeljen rá, hogy az elhaladó gyalogosok ne menjenek neki a láthatatlan kocsinak.) - Mindig szerette volna látni, amikor Malfoyt nyakon csípik.

- Ne kormányozd Luciust folyton az oszlopoknak! - szólt rá Fred.

- Bocs - mondta George, de a hangja egyáltalán nem volt bűnbánó. - Egy kicsit remeg a kezemben a pálca.

Az épületben egy kisebb csapat mágus várta őket a Varázsbűn-üldözési Főosztályról. Köztük volt Rémszem Mordon is, aki egy csuklyával takart arcú magas boszorkány mellett állt. Amikor beléptek, az ex-auror rájuk kacsintott a mágikus szemével. George elfordította a pálcáját Luciustól, aki ezáltal a földre zuhant, egyenesen a varázslók alkotta kör közepébe, és ott tovább folytatta békés szendergését.

- Hát íme - mondta a fiú vidáman. - Lucius Malfoy. Az önöké, uraim. A varázslók mind a férfira bámultak, majd Rémszem Mordon előrelépett.

- Dumbledore azt állítja, hogy Malfoynak az elfogásakor birtokában volt egy illegális epiciklikus medál - morogta. - Igaz ez?

Fred és George egyszerre kezdett el beszélni.

- Elrabolta Sirius Blacket...

- A Cruciatus átkot használta Hermione Grangeren... aki egy roxforti diák...

- Egy csomó fekete mágiához való cucc van a házában...

- Megpróbálta megölni a saját fiát azzal az epiciklikus izével... láttuk...

- Közveszélyes! - vonta le George a konklúziót. - És egy komplett idióta is. Csukják le! - kiáltotta, majd egy pillanatra üdvözült arcot vágott. - De jólesett ezt végre kimondanom!

- Szemtanúk? - kérdezte ingerülten az egyik varázsló.

- Mi? - kérdezett vissza Fred teljesen elképedve.

- Szemtanúk - dörögte Rémszem Mordon. - Nem mintha nem tudnánk éppen eleget felhozni Lucius Malfoy ellen. Már évek óta gyűlnek a dolgok a rovásán. De soha nem akadt senki, aki tanúskodott volna ellene. Fred és George egymásra néztek.

- Nos - szólalt meg George bizonytalanul. - Mi. Mi szemtanúk vagyunk. A varázslók kétkedve néztek rájuk.

- És Sirius Black - tette hozzá George.

A varázslók továbbra is kétkedő arcot vágtak. Habár Sirius Blacket egy éve felmentették a gyilkosság vádja alól (hála Dumbledore-nak és annak, hogy kiderült: Peter Pettigrew életben van és Voldemort egyik csatlósa), még mindig elég távol állt attól, hogy a mágusvilág megbecsült tagjaként tartsák számon.

- És Harry Potter - tette hozzá Fred elszántan.

A név hallatán többen is sugdolózni kezdtek. A varázslóvilág nagy része hősnek tartotta Harryt, de sokan voltak, akik nem hittek különös élettörténetében és rendkívüli varázserejében. George-nak olyan mondatfoszlányokat sikerül elkapnia, mint "párszaszájú" vagy "mindig előáll valami légből kapott mesével". Az ikrek egyre fokozódó aggodalommal néztek egymásra.

- Majd én tanúskodom - szólalt meg egy hang.

Mindenki megfordult, hogy lássa, ki beszélt. A karcsú boszorkány volt az, aki Rémszem Mordon mellett állt, és aki egészen mostanáig csendben volt. A boszorkány felemelte a kezét és hátratolta a csuklyáját. Narcissa volt az. Rémszem elvigyorodott. Ő minden bizonnyal számított erre. Fred és George azonban meg sem bírtak szólalni.

- Majd én tanúskodom - ismételte a nő. - Narcissa Malfoy vagyok. Lucius Malfoy a férjem volt. Én igazolni tudom, hogy vétkes az ellene felhozott vádakban. Továbbá megnyitom a Malfoy kúriát a Varázsbűn-üldözési Főosztály dolgozói számára, és szabad utat adok az auroroknak, hogy vizsgálják át az épület minden zugát. Annyi sötét mágiához kötődő holmi van ott, hogy akár egy évre is lefoglalja magukat. Ezenkívül - folytatta ezúttal egyenesen Rémszem Mordonhoz intézve a szavait, aki olyan arcot vágott, mintha idén előbbre hozták volna a karácsonyt, - átadom önnek Lucius összes iratát. Sok van köztük, ami Voldemort Nagyúrra vonatkozik, és arra, amit ő és a férjem "a Terv"-ként emlegettek. Érdekes olvasmány lehet.

- De... de miért? - hebegte az egyik varázsló.

- Mert cserébe kérni szeretnék valamit - hangzott Narcissa válasza.

- Valóban? - kérdezte Rémszem Mordon olyan arccal, mintha már várta volna, mikor hozakodik elő valamivel a nő. - És mi lenne az?

- Nem akarom, hogy Lucius az Azkabanba kerüljön - felelte Narcissa. Fred és George szörnyülködve néztek rá.

- Miért nem? - kiáltott fel Fred.

- Ugye nem azt akarja mondani, hogy engedjék szabadon? - kontrázott George. Narcissa hosszú ideig elnézte a földön fekvő férjét.

- Nem magam miatt kérem - mondta. - Részemről boldog lennék, ha élete végéig az Azkabanban maradna. De van egy gyermekünk. Draco. A fiam - pillantott fel Mordonra. - Nem akarom, hogy úgy gondoljon az apjára, mint egy azkabani rabra. Hogy egy szenvedő és tébolyodott ember képében jelenjen meg előtte. - Majd a többi varázslóhoz fordulva hozzátette: - Azt kérem, hogy inkább küldjék őt a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályba. Az elmebeteg bűnözők részlegébe.

- Azt hiszem, ebben megegyezhetünk - vágta rá Rémszem. Hosszú csend következett. Aztán a többi varázsló is beleegyezően bólintott.

- Elég szörnyű hely az? - kérdezte George reménykedve. Rémszem rávigyorgott, de a többi varázsló már javában egymással beszélgetett, és ügyet sem vetettek a két fiúra. Az egyikük elővarázsolt egy hordágyat és rálebegtette Luciust. Többen kiváltak a csoportból, hogy elkísérjék a varázslót, akit feltehetően valamiféle fogdába vittek.

Legtöbbjük azonban kizárólag Narcissával akart beszélni, de a nő távolabb lépett tőlük és odasétált az ikrekhez.

- Szeretném megköszönni - mondta nekik. - Dumbledore elküldte hozzám Rémszemet, ő pedig elmondta, hogy mi történt. Szeretném köszönni nektek mindazt, amit Dracóért tettetek.

George elpirult. Narcissa kétségkívül jóval idősebb volt nála, ráadásul Draco Malfoy anyja, de ettől még gyönyörű volt.

- Igazán semmiség volt - felelte.

- Megtennétek nekem egy szívességet? - kérdezte a nő, miközben átnyújtott nekik egy borítékot. - Írtam egy levelet Dracónak, mivel most nem tudok mellette lenni. Átadnátok neki?

- Persze. Természetesen - vágta rá George, miközben átvette a levelet.

- Köszönöm - mosolygott rájuk a nő, majd lehajolt és mindkettőjüket arcon csókolta. Azután visszament a varázslókhoz, akik kikísérték őt a teremből. Fred és George pedig immár a hajuk vöröséhez tökéletesen passzoló lángoló arccal indultak vissza az autóhoz. * Amikor Harry, Dumbledore és Sirius beléptek a szobába, Hermione és Draco éppen beszélgettek. A lány előredőlt és könyökével a fiú párnájára támaszkodott, Draco pedig odafordult hozzá. Úgy el voltak merülve, hogy csak akkor néztek fel, mikor Dumbledore megköszörülte a torkát.

- Jobban van, Mr Malfoy? - hunyorgott az igazgató. Azzal helyet foglalt Draco mellett, Harry és Sirius pedig leültek vele szemben. Harry az ölében tartotta Mardekár Malazár kardját, és a tárgy furcsán idegennek hatott a betegszoba környezetében.

- Harry - kezdte Dumbledore. - És Draco - nézett egyikükről a másikukra félhold alakú szemüvegének aranyló kerete fölött. - Tudja valamelyikőtök, hogy mi az a magid? A két fiú tanácstalanul nézett a professzorra.

Dumbledore Hermionéhoz fordult, aki pontosan olyan arcot vágott, mint az órákon, amikor egy kérdésre csak ő tudja a választ és senki más.

- Miss Granger?

- Nos, Binns professzor egyszer azt mondta, hogy a magidek kivételes képességekkel rendelkeznek, de csak nagyon ritkán fordulnak elő a varázslók között - felelte sietve. - Mardekár Malazár is magid volt. És Hollóháti Hedvig is. És maga is, professzor úr. És... - egy pillanatig tétovázott - a Sötét Nagyúr is.

- A magidek valóban ritka és kivételes képességű varázslók vagy boszorkányok - bólintott Dumbledore. - Kevés van belőlük, a varázserejük pedig hatalmas. Egy magid pálca nélkül is képes varázsolni, ellen tud állni számtalan átoknak és bűbájnak, és túlélhet olyan átkokat, amelyek más varázslókkal könnyűszerrel végeznek. - Harryhez fordult. - Emlékszel még, Harry, amikor azt kérdezted tőlem, miért akart téged megölni Voldemort csecsemőkorodban? A fiú szomorúan bólintott, majd így szólt:

- Azt mondta, még nincs itt az ideje, hogy megtudjam, de megígérte, hogy egyszer majd elmondja.

- És most el is mondom - felelte Dumbledore. - Harry, te egy magid vagy.

Draco és Hermione odakapták a fejüket, hogy lássák, mit szól ehhez a fiú. Harry elsápadt a hír hallatán, Sirius viszont egyáltalán nem tűnt meglepettnek - ő már minden bizonnyal tudott róla.

- Tényleg? - kérdezte Harry döbbenten.

- Úgy bizony - felelte Dumbledore. - Méghozzá egy rendkívül erős magid.

- Ez aztán a meglepetés! - fakadt ki Draco ingerülten. - Már tényleg csak az hiányzott mindennek a tetejébe, hogy Potter még magid is legyen!

Dumbledore Dracóhoz fordult, aki egy pillanatra elsápadt, mert azt hitte, hogy az igazgató le fogja szidni. Dumbledore azonban így szólt:

- Maga is magid, Mr Malfoy. Ráadásul, ha nem tévedek, jóval erősebb, mint Harry. Draco még Harrynél is jobban elsápadt.

- Biztos benne? - kérdezte erősen kételkedve.

- Eddig nem voltam az - felelte Dumbledore, majd Harryhez fordult. - Rólad kezdettől fogva tudtam - mondta neki. - Tudtuk, amint megszülettél. Ezért akart Voldemort megölni téged, és ezért kellett a szüleidnek elrejtőzniük veled. A Nagyúr nem akarta, hogy a két legnagyobb ellenségének és egyben az én két legnagyobb támogatómnak magid gyermeke szülessen. Tudta, hogy ha elég idős leszel, fegyverré válsz, amivel harcolni tudunk ellene.

- És engem? - vágott közbe Draco. - Engem miért nem próbált megölni?

- Miért tette volna? - kérdezett vissza Dumbledore. - Te a leghűségesebb támogatóinak a gyermeke vagy. Gondolj csak bele, micsoda fegyver lehettél volna az arzenáljában! Te lehettél volna a leghatalmasabb halálfaló mind közül. - Dumbledore megrázta a fejét. - Az apád elég diszkréten kezelte ezt a dolgot, Draco. Azoknak a szülőknek, akiknek magid gyermekük születik, regisztráltatni kell magukat a Minisztériumban, ő azonban sosem tette ezt meg. Kétlem, hogy apádon és Voldemorton kívül bárki más is tudott volna róla. Ám a jövendőmondás különböző eszközei - melyek némelyikét én magam fejlesztettem ki - jelezték, hogy még egy magid van az iskolában Harryn kívül. Mindeddig azonban nem sikerült rájönnöm, hogy ki az. Draco hallgatott. Eszébe jutott, mit mondott neki az apja éppen aznap reggel: A Nagyúr komoly reményeket táplált irántad, Draco.

- Honnan tudja? - kérdezte Dumbledore-t. - Honnan tudja, hogy az vagyok?

- Az a kard például - mutatott az igazgató a Harry ölében heverő tárgyra. - Az egy hatalmas erejű mágikus tárgy, Draco. Csak egy magid képes megérinteni. És arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy Lucius epiciklikus amulettet készített a fogadból még csecsemőkorodban, amit részben valóban arra használt, hogy irányítson téged és az édesanyádat, de ugyanakkor lehetővé vált számára az is, hogy elvonja a magid erőd egy részét. Ezáltal sokkal erősebb mágussá vált, mint amilyen egyébként lett volna. Draco és Harry is döbbenten meredt az igazgatóra. Hermione azonban megszólalt:

- Dumbledore professzor...

- Igen?

- Lehet, hogy a Százfűlé-főzet azért volt olyan hatással Harryre és Dracóra... mert magidek?

- Ez bizony meglehet, Miss Granger. Sőt ha úgy vesszük, egészen biztos. A főzet hatása pontosan azért tartott olyan sokáig, mert Mr Malfoy úgy akarta.

- Miért, mit csinált Lucius? - kérdezte Harry értetlenül.

- Rólam beszélt, te idióta - morogta Draco. - De én nem csináltam semmi ilyesmit! - tette hozzá Dumbledore-ra bámulva.

- Ó, dehogynem - hunyorgott rá az idős varázsló. - Bátorkodom úgy fogalmazni, hogy te és Harry kezdettől fogva - hogy úgy mondjam - rivalizáltatok egymással...

- Féltékeny rám, ha erre gondol - vágott közbe Draco. Harry a plafonra emelte a tekintetét.

- Valóban - mondta Dumbledore. - Elfogadom ezt a teóriát. Tehát amikor ön megitta a Százfűlé-főzetet, Mr Malfoy, és Harryvé változott, azonnal felismerte a helyzetben rejlő előnyöket: Harry bőrébe bújni. Az ő életét élni. Úgy látni a dolgokat, ahogy ő látja. Kifürkészni a titkait. Az apja arra tanította magát, hogy találja meg a gyenge pontokat, és természetesen használja ki őket, nemde? Draco arca hamuszürkévé vált.

- Én...

- Professzor úr - szólt közbe Sirius.

Dumbledore azonban nem figyelt egyikükre sem.

- De sok más dolgot is tanított önnek - folytatta ugyanolyan hangsúllyal. - Például gonoszságot feltételezni a legjobb szándék mögött is, semmibe venni az alacsonyabb rangúakat és hízelegni a feljebbvalóknak. Minden mást háttérbe szorítani a pillanatnyi öncélú előnyök érdekében.

- Én sosem... - nyögte Draco erőtlenül. - Nem szándékosan...

- Azt mondtam, hogy ezt tanította - szólt közbe Dumbledore. - Nem azt, hogy ön meg is tanulta. Úgy vélem, más előnye is származott abból, hogy Harryként élhetett. Mindeddig bizonyára azt hitte, hogy Harry olyasvalaki, aki minden erőfeszítés nélkül tud jó lenni. Harry bőrében pedig megengedhette magának, hogy a természettől fakadó jóra való hajlamot kövesse, amit saját maga is elfojtott. Jó lehetett. Bátor. Hősies. - A szemüvege fölött szigorú pillantást vetett Dracóra. - Nem azt állítom, hogy készakarva befolyásolta a Százfűlé-főzet hatását - folytatta. - Csupán hogy az akaratával érte el, hogy tovább tartson, amire pedig közönséges varázsló nem lett volna képes. Ezért tartott hát a bűbáj addig, ameddig. A saját energiáját használta, a magid energiát, hogy fenntartsa a varázslatot. És, ha jól értettem, csak egy másik magid volt képes rá, hogy megtörje a hatását. Draco tátott szájjal bámult az igazgatóra.

- Kérdezhetek még valamit, professzor úr? - szólalt meg halkan Hermione.

- Igen, Miss Granger?

- Ha Draco és Harry tényleg magidek... miért nem mutatja ennek Harry semmi jelét? És miért nem mutatta Draco sem semmi jelét egészen mostanáig?

- A magidség egyik jellemzője, hogy rendszerint csak késő kamaszkorban mutatkozik meg. Van, akinél magától jön elő, de akad olyan is, akinél különböző ingerek váltják ki.

- Mint például? - kérdezte Harry kíváncsian.

Nem volt benne biztos, de Dumbledore mintha egy kissé zavarban lett volna.

- Bizonyos fajta heves érzelmek - felelte az idős varázsló. - De akár vészhelyzetben is előjöhet. Az igazgat megvallva a régi időkben ha egy magid nem mutatta jelét a képességeinek tizennyolc éves koráig, a minisztérium általában egy sárkány, vagy valami más szörnyeteg ellen küldte őt. Harry aggodalmas képet vágott.

- Én már küzdöttem sárkánnyal, és mégsem mutattam semmi jelét, hogy magid lennék, professzor...

- Így van, Harry - szólt Dumbledore vidáman. - Még adunk neked két évet, azután megetetünk egy baziliszkusszal.

Harry fürkésző pillantást vetett rá. Szinte teljesen biztos volt benne, hogy Dumbledore viccelt. De mi van, ha mégsem?

- A részleteket azonban inkább később beszéljük meg - folytatta Dumbledore. - Attól tartok ugyanis, ha még tovább maradunk, Madam Pomfreynak lesz egy-két keresetlen szava hozzám. Hermione rámosolygott Dracóra, miközben felállt.

- Holnap is eljövök - mondta.

Harry Draco ágyára tette a kardot, ahol a fiú könnyedén elérhette, ha akarta.

- Később találkozunk, Malfoy - mondta.

- Lehetséges volna, professzor - kérdezte Harry, amikor már elhagyták a szobát, - hogy a magid véremet Griffendél Godriktól örököltem?

- A jó öreg Goromba Godriktól, ahogy Nicholas Flamel barátom szokta nevezni? - kérdezte Dumbledore vidáman. - Ó, ezt kétlem, Harry. Ő nem volt magid. Egyáltalán nem. Persze nagy harcos volt. Nagyon bátor. És mindig kiabált. Így rémítette meg az ellenségeit, tudod, a rettegett csatakiáltásaival.

- Azt hittem, hogy a bátorságával és a briliáns taktikájával - jegyezte meg Harry.

- Ó, nem - ingatta a fejét Dumbledore. - Csupán a hangjával.

*

Sirius és Dumbledore az igazgató irodájába indultak, Harry és Hermione pedig kimerülten vették az irányt a Griffendél torony felé. Amikor a portrélyuk előtt megálltak, Hermione Harryhez fordult.

- Örülsz? - kérdezte halkan. - Hogy magid vagy?

- Persze - húzta el a száját Harry. Nyúzottnak tűnt, zöld szeme körül fekete karikák éktelenkedtek a fáradtságtól. - Gondolhatod.

A lány rábámult és hirtelen rájött, hogy mi olyan szokatlan az arckifejezésében. Semmitmondó volt és kifürkészhetetlen - pedig azelőtt mindig le tudta olvasni Harry arcáról a gondolatait. Azt hitte, ismeri a fiú hangjának minden leheletnyi árnyalatát, és arcának minden rezdülését, de most... Harry bármit is érzett, azt elrejtette előle.

- Figyelj, amit a múltkor...

- Ne! - vágott közbe Harry hevesen.

Hermione elhallgatott.

- Mit ne?

- Most nem akarok veled beszélgetni - válaszolta vontatottan.

- De...

- Hadd találjam ki - fordult szembe a lánnyal, és az arcán olyan mérhetetlen düh tükröződött, amit Hermione még sohasem látott. - Rájöttél, hogyan mondhatnád el másként, milyen hatalmas csalódást okoztam neked, és hogy nem akarod, hogy bármi közünk is legyen egymáshoz, és hogy nem akartál várni ezzel, nehogy véletlenül még egy éjszakát átvirrasszak azon rágódva, hogy talán valami csoda folytán egyszer majd meggondolod magad. Eltaláltam? Hermionét megrémítette a fiú hangjának keserűsége.

- Harry, sajnálom...

- Nem akarok veled erről beszélni - vágott közbe. - És nem tudom, hogy miért hoztad fel megint. Talán újra el akartad mondani, hogy mennyire megbántottalak, és hogy hogyan tett tönkre a viselkedésem minden esélyt kettőnk között. És aztán szépen visszamész és tovább flörtölsz Malfoyjal, ahogy eddig is tetted. Mert nyilván amit ő csinált, az nem rombolta le az ő esélyeit nálad.

A lány válaszra nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, aztán meggondolta magát. Harrynek igaza volt. Az orra előtt flörtölt Dracóval. És talán épp azért tette, hogy megbántsa őt. Ha pedig így volt, akkor kétségkívül működött is. Ez azonban nem vigasztalta. Harry megfordult.

- Bumszalag - mondta a portrénak, mire az feltárult.

- Harry, én tényleg sajnálom - szólt utána a lány elgyötörten. Nem tudom, mit akarsz még hallani...

- Perpillanat csak egyvalamit akarok - vágta rá a fiú. - Távol lenni tőled. - Azzal belépett a portrélyukon. Hermione némi habozás után követte.

Ron, Fred és George a tűz körül gyűltek össze, és vidám kurjongatással üdvözölték az érkezőket. Harry odasétált hozzájuk és leroskadt az egyik székbe. Hermionét a sírás fojtogatta, így elfordult és felszaladt a lányok hálótermeihez vezető lépcsőn. Félúton azonban valaki utána szólt, mire megfordult. Ron volt az.

- Hermione, várj - mondta.

A lány visszalépett néhány lépcsőfokot és megállt közvetlenül fölötte, így Ronnak fel kellett emelnie a fejét, hogy a szemébe tudjon nézni (ami szokatlan volt számára, hiszen ő volt az egyik legmagasabb fiú az iskolában).

- Mi van? - szólalt meg Hermione.

- Szerelmes vagy Malfoyba? - kérdezte Ron élesen.

- Mi?

- Jól hallottad - vette oda a fiú erélyesen. - Ugyanis Harry meg van róla győződve. Hiába mondtam neki, hogy téved, nem hiszi el.

- Ha ez annyira érdekli Harryt, miért nem kérdezi meg ő maga? - vágott vissza Hermione dühösen.

- Mit tudom én! - csattant fel Ron. - De talán azért, mert legutóbb, amikor kérdezett tőled valamit, majdnem leharaptad a fejét.

- Ó, szóval már mindenki tud róla?

- Hermione - folytatta Ron ezúttal egy kissé aggódva. - Ugye, nem gondolod komolyan, hogy járni fogsz Draco Malfoyjal? Úgy értem, ez őrültség. Sosem tenne boldoggá téged, csak hülyítene, miközben más lányokkal szórakozna a hátad mögött. És lehet, hogy beszállna egy rock-zenekarba és kékre festetné a haját, te pedig várhatnál rá otthon a gyerekekkel, mialatt ő lézengne a nagyvilágban, végül pedig faképnél hagyna, és te ott maradnál egyedül egy rakás emlékkel meg néhány sápkóros szőke kölyökkel a nyakadon.

- Ron - szólalt meg Hermione tapintatosan. - Tűnj innen, oké? Fogalmad sincs, hogy miről beszél, csak összehordasz mindenféle zagyvaságot.

- De én legalább nem arról beszélek, hogy randizni fogok Draco Malfoyjal!

- Mivel hogy neked esélyed se lenne rá, ugyanis nem vagy az esete. Egyébként tévedsz vele kapcsolatban.

- Ó, tényleg? - kérdezte Ron dühösen. - És mégis miben?

- Sosem festené kékre a haját, ahhoz ő túl hiú - vágta rá Hermione, azután megfordult és eltűnt a lányok hálótermében. Ron a lépcső alján állt, és kimondhatatlanul mérges lett, amikor rájött, hogy semmiféle választ nem kapott a kérdésére.

*

Amint a többiek elmentek, Madam Pomfrey nekilátott, hogy begyógyítsa Draco még meglévő sebeit és horzsolásait. A fiú csukott szemmel, félálomban érzékelte a lágy érintéseket az arcán, a nyakán és a vállain, mialatt a javasasszony eltüntette onnan a vágásokat és sebeket, valamint az ajkán lévő monoklit és repedést, amit a halálfalók okoztak. Azután az asszony helyre tette a kificamodott csuklóját is. Végül odaért a tenyerén éktelenkedő vágáshoz.

- Ne - húzta vissza a kezét Draco. - Ahhoz ne nyúljon!

Madam Pomfreyt riadtan vette tudomásul, hogy a fiú szeme nyitva van, de uralkodott magán.

- Ne légy nevetséges - mondta. - Ez egy mély vágás, meg fog maradni a nyoma.

- Azt mondtam, hogy ne nyúljon hozzá - ismételte Draco, és igyekezett fenyegetően nézni a nőre.

- Azt akarod, hogy megmaradjon a sebhely? - kérdezte a javasasszony hitetlenkedve. Draco a mellkasához vonta a kezét és ökölbe szorította.

- Ne nyúljon hozzá - ismételte.

- Jól van - felelte Madam Pomfrey fejcsóválva. Azután a fiú lábán lévő horzsolásokkal és karcolásokkal kezdett foglalkozni, Draco pedig az arca elé emelte a kezét és úgy vizsgálgatta. Harry mély és egyenetlen vonalú sebet ejtett a tenyerén, ami teljes széltében végigfutott rajta. A félhomályban nehéz volt megállapítani, de ha hunyorított egy kicsit, a seb némileg hasonlított egy villámra.

*

Akármilyen kimerült is volt Hermione, be kellett látnia, hogy nem sok esélye van aludni térni anélkül, hogy előtte el ne mesélne mindent Lavendernek és Parvatinak, akik örömujjongással fogadták a visszatértét. Mégpedig nem azért - gondolta Hermione morcosan, miközben pizsamát húzott és ágyba bújt (Narcissa gyönyörű, de mostanra egy kissé megviselt ruhája gondosan összehajtogatva a lány szekrényébe került), - mert a lányok olyan rettenetesen örültek a viszontlátásának, hanem sokkal inkább azért, mert égtek a vágytól, hogy valami szaftos pletykát halljanak.

- Csókolóztál Draco Malfoyjal egy SZEKRÉNYBEN? - kérdezte Lavender döbbenten, amikor Hermione végre befejezte a történetet.

- Nos, nem éppen ez volt a legfontosabb esemény - felelte a lány, - de valóban így történt.

- De ő olyan... gonosz - jegyezte meg Parvati a csodálkozástól tátva maradt szájjal.

- Mégis valahogy vonzó - szólt közbe Lavender, majd kuncogni kezdett. - Ugyan már, Parvati... Malfoy tök jól néz ki... Még soha senkit nem láttam, akinek ilyen hajszíne lett volna. Olyan, mint egy karácsonyi lámpafüzér...

- El tudom képzelni - mondta Parvati nem túl nagy lelkesedéssel.

- És megizzadt? - kérdezte Lavender. - Levetett valamit magáról?

- LAVENDER - szörnyülködött Hermione. - EZT NEM FOGOM ELMONDANI!

- Na és mi a helyzet Harryvel? - kérdezte Lavender köntörfalazás nélkül. - Milyen vele csókolózni? Jó?

Hermione gondosan mérlegelte, hogy a Harryvel való csókolózásra lehet-e azt mondani, hogy "jó". Megrázó volt és szívfacsaró; csodálatos és gyötrelmes egyszerre. Vajon ez azt jelentené, hogy "jó" volt?

- Átlagos volt - felelte.

Lavender a plafonra emelte a tekintetét.

- Ez aztán izgalmasan hangzik! - jegyezte meg.

- Akkor te most Dracóval jársz? - érdeklődött kíváncsian Parvati. Hermione eltöprengett egy pillanatra.

- Nem tudom - felelte.

- De nem jársz Harryvel - vetette oda Lavender.

- Nem is áll szóba velem - sóhajtotta Hermione. - Úgyhogy a válaszom nem. Nem járunk és - tette hozzá fájdalmasan - kétlem, hogy valaha is járni fogunk.

- Hát - szólalt meg Lavender tétován, - mivel te nem jöttél össze Harryvel, arra gondoltam... hogy ha nincs ellenedre... elhívnám randira.

Hermione tátott szájjal meredt rá.

- Lavender! Magadnál vagy?!

A lány szemlátomást nem jött zavarba.

- Tény, hogy nem sokat randiztál, Hermione - szólt hűvösen, - úgyhogy valószínűleg nem tudod, hogy működik ez a gyakorlatban. A többiek nevében nem nyilatkozhatok, de én a magam részéről békén hagytam Harryt az elmúlt néhány évben, mivel egyértelmű volt, hogy tetszik neked, és úgy tűnt, hogy te is tetszel neki. Most viszont...

- Mégis mit gondoltál, Hermione? - horkant fel Parvati. - Harry híres, gazdag, jóképű és még kedves is. Rádásul a világot is megmentette ötször vagy hatszor. Na persze pocsékul táncol - tette hozzá elgondolkozva, - de ezt a legtöbben nem tudják.

- És nemsokára végzősök leszünk - szólalt meg Lavender. - Partnert kell szereznünk a karácsonyi bálra a hetedévesek táncához, és Harry addigra már a kviddicscsapat kapitánya lesz...

- És bárki is lesz Harry partnere... a fényképe valószínűleg benne lesz a Szombati Boszorkányban - szólt közbe Parvati.

Hermione úgy nézett rájuk, mintha hirtelen vérfarkassá változtak volna.

- Szóval azt mondjátok - motyogta, - hogy mostantól Harry szabad préda?

- Hát - töprengett Parvati, - nagyon úgy néz ki, hogy igen.

Hermione rájött, hogy miután hat évig szinte kizárólag Harryvel és Ronnal lógott, semmit nem tud a körülötte lévő lányokról. Néma megrökönyödéssel nézett Lavenderre, aki együtt érzőn, ám eltökélten nézett vissza rá.

- Sajnálom, Hermione - mondta. - De azért nincs harag... ugye?

*

Hermione átaludta az egész napot, és a másnap nagy részét is. Mikor végre felkelt és remegő lábakon lement ebédelni, rádöbbent, hogy a világ egyik napról a másikra megváltozott körülötte. Roxfortban nem lehetett titkot tartani. Főleg, ha a téma érintette Harryt is. Így aztán mindenki tudta, mi történt, hova ment Harry, Hermione és Ron, és azt is, hogy Draco Malfoy apja börtönben van, hogy Draco majdnem meghalt, és hogy róla és Hermionéról most az a hír járja, hogy ha nem is járnak, de kétségkívül alakul köztük a dolog. Amikor belépett a nagyterembe, mindenki felé fordult és megbámulta. Megszokásból azonnal keresni kezdte Ront és Harryt. Meg is találta őket a Griffendél asztalánál Fred és George társaságában. Amikor a fiúk észrevették őt, Ron bizonytalanul rámosolygott. Harry azonban elfordult. Hermione erősen az ajkába harapott. Nem akart sírni. Ő is elfordult tőlük - és meglátta Dracót. A fiú a Mardekár asztalánál ült, és szokásához híven három széket elfoglalt a hosszú lábaival. És amikor meglátta őt, elmosolyodott. Ez mindent eldöntött. Hermione gondolkodás nélkül átsétált a terem másik végébe és leült mellé. Hallotta a diákok futótűzként terjedő suttogását, de nem törődött vele. Egyszerűen csak örült, hogy látja Dracót. A fiú bal kezét fehér kötés borította, de ezt leszámítva teljesen egészségesnek tűnt.

- Szia - köszönt, amikor a lány leült mellé, és összecsukta a Reggeli Prófétát, amit eddig olvasott. - Tudod, min gondolkozom?

- Nem - mosolyodott el a lány.

- Hogy mi legyen a neve az első gyerekünknek - felelte Draco. - Persze attól is függ, hogy fiú lesz-e vagy lány. Ha fiú lesz, mit szólnál a Draco Juniorhoz? Vagy elnevezhetjük akár Harrynek is, hogy a jó öreg négyszeműt egy kissé összezavarjuk. Sosem tudná eldönteni, hogy mire vélje.

- Draco... - méltatlankodott Hermione, de amikor meglátta, hogy a fiú vigyorog, hozzávágott egy kekszet. Draco kitért az útjából.

- Bocs - mentegetőzött. - De hallanod kéne, miket beszélnek rólunk. Szerintem meg vannak győződve, hogy az évszázad legnagyobb románcáról van szó, nem csupán néhány csókról egy dohos szekrényben.

- Ó... - Hermione a tenyerébe temette az arcát. - De hát hogy terjedhetett így el?

Draco megvonta a vállát.

- Fogalmam sincs. De tény, hogy ez a hír lekoptatta rólam Pansy Parkinsont, amiért örökké hálás leszek neked. Ma reggel beállított hozzám, és hisztérikusan követelte, hogy mondjam meg, igaz-e. Persze én rávágtam, hogy igaz, mert úgy gondoltam, bármi is zaklatta fel így, az csak jó lehet. Erre közölte, hogy soha többé nem áll velem szóba. Elvigyorodott és újra szétnyitotta a Reggeli Prófétát. Hermione rápillantott az újság címlapjára és a döbbenettől leesett az álla. LUCIUS MALFOYT LETARTÓZTATTÁK ÉS VÁDAT EMELTEK ELLENE. Néhány szót elkapott a cikkből is, úgy, mint: "illegális epiciklikus amulett használata", "emberrablás és kínzás", "Narcissa Malfoy tanúskodik", "még nincs ítélet". Draco követte a pillantását és lerakta az újságot.

- Sajnálom - nézett fel a fiúra Hermione. - Jól vagy?

- Remekül - felelte Draco, és valóban jól is nézett ki. - Tegnap kaptam egy levelet az anyámtól. Nagyjából leírta benne, hogy mire számítsak, úgyhogy nem lepődtem meg. És - tette hozzá - az apámat nem zárják Azkabanba.

- Örülök neki - mondta Hermione, habára magában úgy vélte, hogy Lucius jobban megérdemelné az Azkabant, mint bárki más, akivel eddig találkozott. Végignézett a Mardekár asztalán, mire az ott ülők gyorsan elkapták a tekintetüket. - Mindenki engem bámul - súgta oda Dracónak.

- Mert te vagy az a lány, aki dobta Harry Pottert Draco Malfoyért - vágta rá vidáman Draco. - Akár tudsz róla, akár nem.

- Nagyszerű - morogta Hermione. - Most már van két állítólagos fiúm. De csak a bajt hozzátok a fejemre, hasznomra bezzeg nem vagytok.

- Hasznot akarsz húzni belőlünk? - mosolygott rá Draco kíváncsian. Hermione olyan vörös lett, mintha nyakon öntötték volna egy vödör forró vízzel.

- Öhm... - nyögte.<>

- Gyere - mondta Draco, miközben kinyújtotta felé a kezét. - Sétáljunk le a tóhoz. Mutatni akarok neked valamit.

- Öhm - hallatszott ismét.

- Nem olyasmit - fűzte hozzá Draco vigyorogva.

P>- Oké - egyezett bele a lány, azután letette a tányérját, és Draco oldalán elhagyta a termet.

Harry és Ron a távozó Hermione után néztek; Ron hitetlenkedve, Harry azonban egészen másfajta arckifejezéssel.

- Hát - szólalt meg, - azt hiszem, épp most lett belőlem az a srác, aki csak áll, mint egy idióta és nézi, ahogy a lány lelép Malfoyjal.

- Ó, nem - felelte Ron vidáman. - Büszkén mondhatom, hogy te nem hátráltál meg. Bátran nyomultál előre és jó nagy hülyét csináltál magadból, ő pedig ennek ellenére is Malfoyt választotta.

- Kösz, Ron - morogta Harry.

- De legalább akcióba léptél - mondta Ron.

- Na igen, ez vagyok én: A srác, aki akcióba lép.

- Ha jobban belegondolunk - mutatott rá George, - itt inkább Malfoy az, aki akcióba léphet. Harry elejtette a villáját.

- Lennél szíves a jelenlétemben mellőzni a hasonló megjegyzéseket? - nézett a fiúra szemrehányón.

- Bocs - mondta George, de látszott rajta, hogy mindjárt kitör belőle a nevetés. Felemelte a tányérját, hogy eltakarja vele az arcát, és Fred is követte a példáját.

- Mi olyan vicces abban, hogy szenvedek? - tűnődött Harry félhangosan.

- Tényleg nem érted? - vonta fel a szemöldökét Ron.

- Mit? - fordult felé Harry kérdőn.

- Hogy teljesen felesleges - vágta rá a fiú. - Mert ő téged szeret, te idióta! Csak neked elborult az agyad és nem állsz szóba vele. Ezek után mit vársz tőle? Főleg, hogy Malfoy még a jó öreg Harry Potter charme-ot is beveti nála, tudod, amit még a Százfűlé-főzet hatása alatt szedett magára.

- Nem tudom - tűnődött Harry. - Szerintem ő most már teljesen önmaga.

- Úgy érted, hogy Malfoy tényleg szereti Hermionét? - kérdezte Ron döbbenten.

- Igen - felelte Harry. - Úgy.

- Ha ez így van - jegyezte meg George, - akkor viszont tényleg bajban vagy, öregem. Fred újra elvigyorodott.

- Emlékszel, amikor Malfoy megkért, hogy öld meg őt? Lefogadom, hogy szívesen újraélnéd azt a pillanatot, ugye?

- Olyan barátokkal, mint ti, az ember hogy is hiányolhatná a szenvedést vagy a bűntudatot? - jegyezte meg Harry szónoki stílusban az ikrekhez fordulva.

- És mióta vagy te ilyen cinikus? - érdeklődött George egy éles pillantás kíséretében.

- Úgy beszélsz, mint...

- Malfoy - fejezte be Fred.

Mindannyian töprengve bámultak Harryre.

- Tehát úgy néz ki, hogy Malfoyban megmaradt a jófiú éned utóhatása - szólalt meg Fred egy kis szünet után. - Benned pedig...

- Megmaradt ez a szörnyen rossz modor - egészítette ki George.

- Azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy ebben a körben Malfoy elsöprő győzelmet aratott - mondta Fred.

- Aha - bólogatott Harry, miközben az ajtóra pillantott, amin keresztül Draco és Hermione távozott. - Inkább valami olyat mondj, amit még nem tudok.

*

Gyönyörű napos idő volt. Draco és Hermione megkerülték a tavat, és egy kis liget felé vették az irányt. Arrafelé sétáltak, ahol negyedikes korukban a Trimágus Tusa második próbája zajlott. A lány azon tűnődött, vajon ezt Draco is tudja-e. A fiú megállt az egyik fa alatt és így szólt:

- Gyere ide.

Hermione odament hozzá, és olyan közel állt meg mellette, hogy a karjuk összeért.

- Ezt nézd - mondta Draco, ahogy a bal kezével a fa gyökereire mutatott. Ám nem történt semmi.

- Hoppá - kapott észbe. - Elfelejtettem, hogy a kötés árnyékol.

Most a másik kezével bökött a fa gyökerére, és ez alkalommal történt is valami: Egy különös, gitárpengéshez hasonló hang kíséretében a fa gyökerét takaró föld megmozdult. Hermione meglepetten látta, hogy egy növényi hajtás tört utat magának a rögök között, majd villámgyorsan megnyúlt és négy szirmot bontott, amiből másodperceken belül egy fekete rózsa bontakozott ki. Az egyetlen fekete rózsa, amit Hermione valaha is látott. Tátott szájjal meredt Dracóra.

- Ez...hogy csináltad...?

A fiú rávigyorgott.

- Magid trükk - felelte. - Minden reggel gyakoroltam. Tetszik?

- Sosem láttam még fekete rózsát - álmélkodott Hermione, és lehajolt, hogy megvizsgálja a növényt.

- Úgy néz ki, hogy nem tudok másmilyen színű virágot varázsolni - szabadkozott Draco. - Gondolom, azért, mert nem vagyok túlzottan oda értük. Vénusz légycsapóját remekül tudok növeszteni, és már sikerült jégesőt is produkálnom, de virágokat... azt nem igazán.

- Jégesőt csináltál?

- Csak egy kis területen. És az is fekete volt.

- Nem gondolod, hogy veszélyes használnod a magid képességeidet ilyen gyakorlatlanul? - kérdezte Hermione, és tudta, hogy ez kioktatásnak tűnik, de - mint általában, - most sem bírta visszafogni magát.

- Lehet - felelte Draco. - Hiszen akár vasdarabok is hullhattak volna jég helyett. De nem igazán aggódom miatta. Nem tetszik a virágod? - tette hozzá aggódva. Hermione kihúzta a rózsát a földből, majd felállt és az ujjaival óvatosan tartva megszemlélte. Tele volt nagy, hegyes tüskékkel.

- De, nagyon - felelte, ahogy a fiúra pillantott. - Jó tüskés és szúrós. Pont olyan, mint te.

Draco lehajolt és egy csókot lehelt Hermione szája szélére, miközben ezüstszínű haja pillangószárnyak könnyedségével simította végig a lány arcát. Hermione belélegezte a fiú illatát, amiben kávé, citrus, bors és a reggelit idéző juharszirup keveredett. De aztán elhúzódott tőle.

- Nem megy - suttogta.

- Miért nem? - fakadt ki Draco, aki most sokkal inkább hasonlított egy durcás tizenhat évesre, mint egy rendkívüli önuralommal megáldott Malfoyra.

- Nem tudom, hogy mi a helyzet velem és Harryvel.

- Egy nagy semmi - vágta rá Draco. - Úgy néz ki, hogy ez a nagy helyzet veled és Harryvel. Vagy talán tévedek?

- Nem - ismerte be tétován a lány. - Nem. Nem tévedsz. De amíg nem szól hozzám, addig képtelen vagyok, mert... mert...

- Mert az áldását akarod? - kérdezte Draco.

A lány maga is meglepődött, ahogy rájött, hogy voltaképp ez az igazság.

- Azt hiszem, igen - felelte.

- Ebben az esetben - jegyezte meg Draco, - harminc éves leszel, mire járni fogunk.

- Csak egy kis idő kellene - mondta Hermione védekezőn, miközben felpillantott a fiúra.

- Oké - emelte fel a kezét Draco megadóan. - Idő.

*

Hermione sosem gondolta volna, hogy pusztán attól, hogy folyton Harryvel lóg, az egész iskola egy párnak tekinti őket. (Bár ehhez a Szombati Boszorkányban folyamatosan megjelenő cikkek is hozzájárultak, amelyek szintén úgy állították be, hogy ő és Harry együtt járnak.) Most viszont, hogy szárnyra kapott a pletyka róla és Dracóról, Harryvel pedig megromlott a barátsága, lányok egész hada tűnt fel a színen. És mindannyian Harryt akarták. Egyik napról a másikra bukkantak fel a kviddicsedzéseken, a Griffendél asztalánál és órák után a tantermek előtti folyosókon. Úgy tűnt, Hermione bármikor is futott össze Harryvel, a fiút mindig lányok vették körül. Voltak köztük magasak és alacsonyak, sőt, egyszer még Hisztis Myrtle-t is látta, amint a fürdőszoba bejárata mellett próbálta felhívni magára Harry figyelmét. És ettől egy idő után határozottan olyan érzése támadt, hogy ő az egyetlen lány Roxfortban, aki nincs Harryvel beszélő viszonyban. Olyan volt, akár egy rémálom. Bárhova is ment, Harrybe botlott - végül is egy házba tartoztak és az óráik nagy része is közös volt, - de a fiú nem szólt hozzá, nem is nézett rá és állandóan lányok vették körül. Ha nem lett volna Draco, Hermione teljesen kiborult volna. De a fiú mindig örült, ha látta őt, és feltűnően gyakran talált rá alkalmat, hogy a közelében legyen. Bemutatta Hermionét a mardekáros barátainak, bár ez igen érdekes élmény volt. Crak annyira megdöbbent, amikor bemutatták a lánynak, hogy kekszdarabkákat köpködött Hermionéra, Monstro pedig egyszerűen csak állt és tátott szájjal meredt rá. Pansy Parkinson könnyekben tört ki, valahányszor Hermione elsétált mellette, ő pedig kereken visszautasította, hogy bemutassák Millicent Bulstrode-nak, mivel még élt benne az emléke annak az acélos szorításnak, amivel a lány meggyötörte másodikos korukban. A többi mardekáros között voltak egészen szimpatikusak is, Hermione mégis kényelmetlenül érezte magát közöttük.

- Ahányszor csak rám néznek - panaszkodott Parvatinak (bár szívesebben beszélt volna Ronnal, de mivel a fiú állandóan Harryvel volt, ez szinte lehetetlennek tűnt), - úgy érzem, mintha gondolatban fennék rám a késeiket.

- Nem a legkedvesebb emberek, az igaz - bólogatott Parvati, miközben épp egy szempilla-hosszabbító bűbájt próbálgatott a hálótermükben a tükör előtt. - De azért biztos vannak köztük normálisak is, nem?

- Úgy érted, Dracón kívül? - kérdezte Hermione, aki az ágyon fekve figyelte Parvati ténykedését.

- Hát persze, hiszen ő a fiúd.

- Ő NEM a fiúm - ellenkezett Hermione.

- Nem? - visszhangozta Parvati döbbenten, miközben véletlenül harminc centisre hosszabbította a szempilláit, és csak Hermione segítségével tudta újra összezsugorítani őket. Miután végeztek, Parvati megismételte a kérdést, és Hermione felsóhajtott.

- Nem - felelte. - Csak barátok vagyunk.

- Mondjak neked valamit, Hermione? - nézett rá Parvati komolyan. - Az, hogy barátok vagytok Draco Malfoyjal... sokkal furcsább, mint ha randiznál vele.

- Miért? - nézett rá Hermione kíváncsian.

- Nos, ha randiznál vele, azt a leküzdhetetlen fizikai vonzalom számlájára lehetne írni. Úgy értem, Draco jól néz ki. Ez tény. De ha csak barátok vagytok... - Parvati megvonta a vállát, - akkor valóban kedvelned kell őt.

Hermione hátrahanyatlott az ágyán és a plafonra szegezte a tekintetét.

- Tényleg kedvelem - mondta.

- Annak ellenére, hogy szemét, önző, rossz modora van, bántó a humora, és folyton kipécézi magának a gyengébbeket és...? - Parvati elhallgatott Hermione arckifejezésének láttán, és csak annyit fűzött hozzá: - De hát ez az igazság.

- Én viszont tudom - felelte Hermione, - hogy ha nem is annyira, mint idáig, de... ő tényleg rendes.

A lány odafordult Hermionéhoz és mélyen szemébe nézett, majd így szólt:

- Akkor meg miért nem randizol vele?

- Mert...

- Mert ő nem Harry - fejezte be a lány, mintha csak olvasott volna osztálytársnője fejében.

Hermione nyugtalanul megfordult az ágyon.

- Többé már nem - mondta.

*

- Na, gyerünk, Ron! - szólt Harry ingerülten. - Tedd meg!

- NEM fogom! - válaszolta Ron hasonlóan ingerülten. A kviddicspálya felett lebegett a seprűjén, onnan nézett Harryre, aki karba tett kézzel ült a Tűzvillámján és rettentő dühösnek tűnt. Már egy órája folyt az edzés, amikor is Harry egy igen különös kéréssel fordult Ronhoz, aminek következtében mindketten feldühödtek és haragtól vörös arccal meredtek egymásra. Harry fehér pólója a hátához tapadt az izzadtságtól.

- Miért nem? - csattant fel. - Csak lökj le a seprűmről. Gyerünk, rajta!

- Hogy miért nem? - visszhangozta Ron hitetlenkedve. - Talán mert nem akarom az év hátralevő részét azzal tölteni, hogy Dumbledore-nak próbálom megmagyarázni, miért is öltelek meg hidegvérrel és látszólag minden ok nélkül.

- Dumbledore azt mondta, hogy a magid erőm megmutatkozik, ha egyszer veszélybe kerülök - ellenkezett Harry. - De nem fog működni, ha csak egyszerűen leugrom a seprűmről. Félnem kell. És ha te nem segítesz, elmegyek a Tiltott Rengetegbe, és megetetem magam Aragoggal.

- Harry - sóhajtotta Ron elkeseredetten. - Dumbledore azt is mondta, hogy az erő tizenhat és tizennyolc éves kor között mutatkozik meg. Te még csak tizenhat vagy. Légy már egy kicsit türelmesebb!

- Malfoy is csak tizenhat...

- Ó, hagyd már Malfoyt! - ordította Ron dühösen. - Hányingerem lesz, ha szóba kerül! Csak azért, mert Hermionéval jár, nem fogok közreműködni abban, hogy megöld magad!

Harry zöld szemei a haragtól résnyire szűkültek. Előhúzta a pálcáját, és mielőtt Ron rájöhetett volna, hogy mit akar, rászegezte és elkiáltotta magát:

- Rapido!

Ron seprűje irányíthatatlanul kilőtt előre, és a fiú éppen csak hogy meg tudott kapaszkodni, mielőtt nekicsapódott Harrynek, lelökve őt a Tűzvillámról. Ron, miután nagy nehezen sikerült megfékeznie a saját seprűjét, meglátta a föld felé zuhanó Harryt. Megragadta a pálcáját, megcélozta vele a rohamosan süllyedő fiút, és elsziszegte a varázsigét:

- Vingardium leviosa!

Harry, aki némán tűrte a zuhanást, kiabálni kezdett, amikor három méterre a földtől hirtelen megállt. Ott lebegett a levegőben, és szemrehányó tekintettel meredt a barátjára.

- Idióta - motyogta Ron, majd elfordította a pálcáját Harryről.

A fiú erre tovább folytatta a zuhanást a még hátralévő három méteren, majd keményen landolt a kviddicspálya gyepén. Ron felsóhajtott, előredőlt a seprűjén, majd lesuhant Harry mellé, aki kezét-lábát szétterpesztve feküdt a földön, és olyan arccal bámult az égre, mint aki soha többé nem akar felkelni.

- Nulla - morogta komoran. - Semmi. Nuku. NINCS magid erőm. Most legalábbis biztos, hogy nincs.

- Harry - sóhajtotta Ron, miközben leszállt a seprűjéről. - Arra még nem gondoltál, hogy ha minden vágyad csigává változtatni és agyontaposni Draco Malfoyt, az még nem biztos, hogy elég ahhoz, hogy a magid képességeid előjöjjenek? Harry eltakarta az arcát a két kezével, és utálkozva felnyögött.

- Biztos van valami más módszer is arra, hogy beindítsuk az erődet - jegyezte meg Ron. - Valami olyan, amivel nem teszed kockára az életed.

- Már utána olvastam - felelte Harry. - Mardekár Malazár ereje akkor jelentkezett, amikor megküzdött egy sárkánnyal, ami a falujukat fenyegette. De ez évezredekkel ezelőtt volt, amikor még tele volt a vidék sárkányokkal. A sötét varázsló, Grindelwald ereje egy csata során jött elő, amivel szintén nem sokat érek. Hollóháti Hedviget pedig villámcsapás érte, az hozta ki a képességeit. Ezt viszont elég nehéz összehozni.

- Harry... - kezdte Ron lassan megrágva minden egyes szót. - Beszélned kéne Hermionéval. Ez az, amit most tenned kell.

Harry szétnyitotta az ujjait, és a rések között bizalmatlanul pislogott Ronra.

- Miért?

- Mert ő a legjobb barátod, te tökfilkó - vágta rá Ron. - Mert hiányzik neked, és ettől teljesen becsavarodsz.

- Ahányszor csak meglátom - mondta Harry, miközben elvette a kezét az arca elől, - hányinger kerülget.

- Ez aztán romantikus! - jegyezte meg Ron.

- Ahányszor csak meglátom őt Malfoyjal - helyesbített Harry, - hányinger kerülget.

- Hát, azt hiszem, nem árt, ha hozzászoksz a látványhoz - jegyezte meg Ron.

- Nem akarok hozzászokni! - ült fel hirtelen Harry. - Hanem azt akarom, hogy előjöjjön végre a magid erőm!

- Az mágia - mondta Ron együtt érzőn. - Neked össze van törve a szíved. Ezt mágiával nem lehet helyrehozni.

*

- Gondolkoztam a nyárról, Hermione - mondta Draco.

Reggeli-idő volt, és ők együtt ültek a Mardekár asztalánál. (Ez volt Hermione negyedik reggelije a mardekárosokkal, így mostanra már kezdett hozzászokni Monstro állandó szürcsöléséhez és köpködéséhez is.) Draco megdöbbentő gyorsasággal falta a pirítósokat - és Hermione rájött, hogy ő is az a fajta fiú, aki bármit és bármennyit megehet, mégsem hízik egy dekát sem. A lánynak viszont nem volt sok étvágya, így aztán csak tökmagot rágcsált.

- És mire jutottál? - kérdezte.

- Tudom, hogy arról volt szó, hogy elmegyek hozzátok. És még most is szeretném, de az anyám a legutóbbi levelében említette, hogy Vlad bácsikám is meghívott a nyárra. Van egy hatalmas kastélya Romániában, és arra gondoltam, ha van kedved... Hermione lopva a Griffendél asztala felé sandított. Harry két oldalán Ron és Lavender ült, Parvati pedig Ron mellett foglalt helyet. Amikor Hermione odanézett, Lavender éppen egy falat pirítóst tűzött a villájára, és úgy kínálta Harrynek. És Harry elfogadta. Lavender felkacagott.

- Időközben - folytatta Draco, - otthagytam Roxfortot és a Mágiaügyi Minisztérium fizetett bérgyilkosa lettem.

- Mi-micsoda? - köhögött Hermione, miközben a fiú felé fordult.

Draco mosolygott, de szürke szemei komolyak maradtak.

- Hermione, szerelmem - mondta, és az asztalra mutatott a lány előtt. - Te ezt mind meg akarod enni?

A lány követte Draco ujját, és megugrott ültében. Valamilyen úton-módon sikerült megpucolnia legalább száz tökmagot. A magvak egy takaros kis halomban álltak az egyik oldalon, a héjak pedig egy ugyanolyan halomban a másik oldalon. Ám ő arra sem emlékezett, hogy akár csak egy magot is megpucolt volna.

- Oh - motyogta zavartan. - Én, öhm... azt hiszem, félreteszem őket későbbre.

- Ez jó ötlet - vágta rá Draco, majd felállt.

- Sajnálom - pattant fel Hermione is sietve. - Mostanában egy kissé szórakozott vagyok...

- Észrevettem - felelte Draco. - De nincs semmi baj. Csak eszembe jutott valami, amit még meg akartam csinálni. Folyton halogatom, de most itt a jó alkalom, hogy végre elintézzem.

- Segíthetek? - kérdezte a lány bűntudatosan.

- Ebben nem tudsz - felelte Draco, majd felemelte a kezét, és lágyan végigsimított Hermione arcán. Aztán elhúzódott. - Ma délután kviddicsedzésem lesz - tette hozzá. - Vacsoránál találkozunk.

*

Harry úgy szervezte, hogy aznap délután egyedül maradjon a Griffendél klubhelyiségében. Így aztán alaposan meglepődött, amikor a portrélyuk kitárult, és Draco Malfoy lépett be rajta. Miután a szőke fiú felegyenesedett, higgadt pillantással nyugtázta Harry döbbenetét.

- Nem lehet igaz, hogy még mindig "bumszalag" a jelszó - mondta, miközben lehuppant az egyik karosszékbe és kinyújtóztatta hosszú lábait a tűz felé. - Ti, griffendélesek aztán bíztok az emberekben.

Harry leeresztette a könyvet, amit eddig maga előtt tartott, és idegesen körbenézett.

- Egy kicsit óvatosabb is lehetnél, Malfoy - mondta. - Ha kiderül, hogy tudod a jelszót...

- Nem akarok óvatosabb lenni - felelte Draco. - Jól fejbe akarlak vágni egy seprűnyéllel. De persze nem fogom.

- Miért nem? - kérdezte Harry, miközben ismét beletemetkezett a könyvébe. - Kölcsönadhatom a Tűzvillám 5000-esemet - pillantott Dracóra. - Egyébként pedig mi ez a hirtelen támadt ellenszenv? Nem inkább nekem kéne most utálnom téged?

- Nem - vágta rá Draco. - Nekem van okom utálni téged azon egyszerű ok