Életem tizennégy éve alatt már rengeteg mindent kívántam... hogy legyen fiúm, legyen világbéke, legyenjó negy mellem. De soha egyetlen kívánságom sem teljesült.

Mostanáig.

Az öltözőszekrényem előtt állók, és épp a fekete dzsekim cipzárját húzóm fel, amikor meglátom a cípőt. A zöld antilopcsodát, amelyről a múlt héten nem tudtam levenni a szememet a Bloomie-ban. Anyú azt mondta, ne is álmodjak róla, mert többe került, mint a tévénk.

Most meg ott van a lábamon.

- Hát ez mi... - pislogok elképedve. Hová lett a télen-nyáron hordott, viharvert fekete csizmám? Úgy értem, mikor...?

Véletlenül elcseréltem valakivel a cipőmet tornaóra után? Tolvaj vagyok?

Az lehetetlen. Csak egyetlenegyszer vettem el valamit, ami nem az enyém, amikor véletlenül Jewel fogszabályozóját tettem a számba. Elismerem, undorító! De mégsem bűncselekmény! Semmiképp sem.

Kihagy a szívverésem. Ez hátborzongató. Hogy került a lábamra ez a cipő?

Lássuk csak! Talán anyu lepett meg vele. Bár ez nem vall rá, de hát mostanában igazán jól viseltem magam (mióta letoltak valami nevetséges ügy miatt, ne is kérdezétek mi volt), és a jutalmazáshoz nagyon ért.

Nyilván úgy fűztem be ma reggel, hogy észre se vetem. Bár ez elég bénán hangzik. Igaz tegnap, este későn kerültem ágyba, és ha nem alszom ki magam, se látok, se hallok.

De hogyhogy napközben sem vettem észre? Megint a lábamra sandítok. A cipő élénkzöld színe majd kiveri a szememet. Szinte üvölt.

Mindegy, nem érdekes! Új cipő! Épp megfelel nagyszabású tanítás utáni programomhoz. Vigyorgok, mint aki most szabadult meg a fogszabályzójától.

- Ideadnád a telefonodat? - kérdeztem Tammytól, aki épp a táskájában kotorászik. Megköszönöm anyunak, ez a legkevesebb... hátha legközelebb beadja a derekát, és vesz egy moblit.

- Jó a cipőd - néz a lábamra Tammy. - Mikor újítottad?

- Én... nem is. Egész nap ez volt rajtam. - Vagy megsem? Megint tanácstalan vagyok.

Tammy feltartja jobb keze hüvelykujját, és baljával átadja a telefont. Mindent kézjelekkel közöl. Tavaly Arubán voltak a csalásjával, könnyűbúvárkodtak, és most folyton víz alatt jelekkel kommunikál. A feltartott hüvelykujj ezt jelenti, "Kifelé a vízből", vagyis húzzunk el sebesen.

Anyám felkapja a telefont alighogy, kicseng.

- Köszi a cipőt, anyu. Igazán remek. Elnézés, hogy reggel észre sem vittem.

Csend. Aztán halk reszegés.

- Ott vagy még? -ütögettem össze a sarkamat. Elképesztő az a zőld antilop, hihetetlen. - Nem hallak.

A háttérben lázas suttogás, aztán hangos "Pszt!"

- Haza kell jönnöd - mondta anyu.

- Tessék? Miért

Jobb mint az ezüstcipellő

? - A gyomrom szabadesésbe kezd.

Megint szünet. Újabb lászas suttogás.

- Valamit meg kell beszélnük. -Reszket a hangja. -Életbevágóan fontos dologról van szó.

- Nekem pedig életbevágóan fontos programom van tanítás útán! - a sorsomat ott vár Stromboli pizzériában. Ez szörnyű gáz. - Alig egy órája hívtalak, és azt montad, elmehetek.

- Változott a helyzet. - Anyám néhány kurta szóval tönkreteszi az életemet. - Azonnal gyere haza.

Pufidzsekimet. akár egy kemence.

- Nem beszélhetnék meg később azt az eget rengető dolgot?

- Rachel - szakad ki anyából az a "miért az én gyönge vállamon van a világ terhe?" sóhaj -, ebből elég!

- Ahogy akarod - nekem is van mártírsóhajom. Csekély elégtételül megnyomom a Vége gombot, mielőtt elbúcsúzhatna.

- Én nem mehetek - adóm vissza Tammynak a telefont. Úgy érzem, vörös foltok égnek az arcomon. Miért nem tudtam várni a köszönettel, amíg hazaérek?

Tammy megigazítja lófarokba fogott világosbarna hajá, és melle elé emeli ökölbe szorított kezét: a "Kifogy a levegő" jelével mutatja, mennyire sajnál. Nagyon jószívű, ráadásul okos és megbízható. Mindig számíthatók rá, ha beszélnem kell valakivel, és ami még fontosabb, ha véletlenűl mákszem ragad a fogaim közé, ujját ajkához érintve észrevétlenül figyelmesztet. Igaz barát. Csak hát... jó, én is utálom akivételezést, Jewelt mégis jobban szeretem. De ahogy ő viselkedett velem, attól akár "most ejtettek" felirtot is viselhetnék a nem létező mellemen.

Sóhaj.

Juliana Sanchez ( röviden Jewelt, rövidebben/hosszabbn Bébé) az utóbbi négy hónapban, mióta végigriszálta magát a J. F. Kennedy Gimnázium divatbemutatójának válogatásán, és bejutott, az én pajtásomból és legjobb barátnőmből a legelőkelőbb körök tényleges tágjává lápett elő. Igen, fölkerült a menők közé. Szinte már nem is beszélünk, legfeljebb matekórán néhány percet. Nagyon hiányzik.

Ha elmegyek Stromoliba, az egy lépést jelentett volna, hogy visszakerüljünk a Bébé állapotba. ( Elnézést az idétlen "Bensőséges Barátok" rövidítésért, de Jewellel ősidők óta használjuk) Ott lesz mindenki, aki számít. Örülhettem, hogy egyátalán meghívtak. Mick Lloyd, aki meghívta Tammyt, aki meghívott engem. Márpedig oda csak akkor megy az ember, ha hívják. Másképp nem is mehet. Azt se tudná, melyik pizzapalotára /kávézóra/ szülők nélkül maradt lakásra esett a menők választása, úgyhogy fogalma se lenne, hová menjen. Ha legalább mindig egy helyre járnának, mint a Jóbarátokban. Monica soha nem bukkan fel valami új helyen, a Nem-Olyan-Központi Kávézóban, és töri a fajét, hol lehertnek a többiek.

A folyosón Raf Kosravi a szekrénye mellett áll, épp a kabátját rángatja ki. Keze fejével kisimítja éjfekete szemébe hulló éjfekete hajfürtjét.

Szabálytalan. Szív. Verés. Nem. A cipő. Miatt.

Sóhaj. Anyám miatt alighanem elszalasztom az értékes perceket, amikor flörtörhetnék a szerelmemmel, Raffal.

Micky Lloydba is szerelmes vagyok. Tudom, furcsa, hogy egyszerre két fiúba is szerelmes vagyok, de mivel egyikhez sem szóltam két szónál (Rafhoz annyit, hogy "Boldog ünnepeket!", Mickhez, hogy "Elnézést kérek"), nem okoz gondot, hogy meg kell osztanom közötük a szívemet. Mick Lloyd a szerelmes filmekből ismerős aranyos, szőke, kiköpött amerikai srác. Széles mosoly, gödrös arc, pompás sörény. Raf inkább a titokzatos-sebhelyes-szexi fajta. Nem nagyon magas, mindössze 168 centi körül lehet ( ami persze még mindig sokkal, sokkal több az én 155 centimnél - remélem, még hövésben vagyok), és karcsú, kispotolt, mint valami teniszbajnok vagy olimpiai úszó ( nem mintha láttam volna már profi teniszezőt vagy úszót). Raf is szerepel a divatbemutaton Jewellel.

Istenem, a divatbemutató! Igazándiból táncműsor a kifutón pár modellel. Legalábbis úgy hallom. Mivel elsős vagyok, és a divetbemutató áprilisban rendezik, még soha nem láttam. Az egészet azért találta ki tíz évvel ezelőtt a JFK egyik öregdiákja, aki most hollywoodi rendező, hogy pénzt gyűjtsenek a szallagavatóra, ezért a srácok menő dolognak tartják. Akár a futballt vagy a beseballt.

Vannak fiúk, akik a futballcsapatban is játszanak, és a bemutatón is részt vesznek. Bár az iskolai díjak kicsit megritkultak, amióta a hátvéd jobb táncos, mint sportoló.

Mick nem szerepel a divatbemutatón, de játstik a baseballcsapatban, az iskolánk egyetlen sportcsapatában, amely nem veszít örökösen. És külön előny, hogy vastag falú vörös tégalépületben lakik. Mivel a szülei gyakran vannak távol, rengeteg vad bulit rendez ( nem mintha részt vettem volna valamelyiken). Raf is, Mick is nagyon-nagyon menő. De én nem ezért bírom őket.

Raf begombolja a kabátját, és hátba vágja az egyik haverját.

Sóhaj.

Micsoda hazudozó vagyok! Még hogy nem azért bírom őket! Mi másért bírnám? Hisz nem is ismerem egyiket sem. Dögösek és menők, vagyis szexik és népszerűek, és ha kicsit is érdekelném valamelyiket, ma már eldicsekedhetnék egy igazi csókkal. ( Mindenkinek azt mondom, hogy először egy Stu nevű texasival csókolóztam, akit egy hajókiránduláson ismertem meg. De ebből egy szó sem igaz. Volt ott egy Stu nevű srác Texasból, de ő alig múlt hét.) Ráadásul azonnal átkerülnék a mély lúzerek közül ( vagy ha épp nagyon jó a hajam, a sima lúzerektől) a menők közé.

Annyira szeretnék menő lenni. Persze tudom, szánalmas vagyok, és elég filmet láttam, hogy tudjam, a népszerű emberek végül mindig ráfáznak. Különban is az lesz. De azért... a menőknek, akárcsak a szőkéknek, mindig jobb dolguk van, mint a többieknek.

Most mondjátok meg: olyan nagy bűn, ha az ember boldog akar lenni? Ha azt akarja, hogy szeressék? Bűn, ha szeretném, ha csúpa moka és kacagás lenne az életem, akár egy kólareklám?

A folyosó túlsó végéből Aaron, a menők közé tartozó haverja integet Tammynak.

Tammy nem hiszi el, de Aaron bukik rá. Aaron nem igazi menő, de az általánosban együtt jártMickkel, és jóban van Mick legjobb barátjával, Jaffrey-vel, így néha meghívják maguk közé. Tammy azt mondja, Aaron már rég randevúzna vele, ha tetszene neki. De ők inkább csak "barátok". Minden este csetelnek. Tagadja, hogy tetszik neki Aaron, de engem nem csap be. Ha együtt vannak, örökösen vihog, a keze meg jár, mint a motolla.

- Kész vagyok? - tekeri nyakára meg sisakszerűen fejére a sálat. Úgy néz ki vele, mint a Csillagok háborújaban a homokemberek, akik meg akarják ölni Luke-ot. :))

Jézusom. Csak egy lökött példálózik a Csillagok háborújával! Hogy akarok bejutni a menők közé, ha egyszer ilyen lúzer vagyok?

Nevetgélnem meg ugrándoznom kellene. Ha felemelem a kezem, Tammy talán hajlandó lesz összepacsizni velem?

Nem.

Ehelyett a könnyűbúvárok OK jelét mutatja Aaronnak, amely a közismert hüvelyk- és muatóijjból formált O. Ez sose fért a fejembe. Hová lett a K? Mi van, ha az ember csak azt akarja mondani, hogy Ó, például Ó Raf, miért nem veszel észre engem? Vagy Ó, hát legalább dögös az új cipőm van.

- Viszlát holnap - mondta Tammy.

Ó, istenem, ó istenem, miért kell most hazamennem?

***

Befordulok a sarkon a Tizedik utcában, és az uolsó métereken már futva teszem meg a házunkig... Nem szívesen művelem ezt a vadonatúj cipőtalpammal, de nincsen más választásom. A fülem jéggé fagyott, szerintem amputálni kell. :)) Komolyan. Ez történik az elfagyott tagokkal. Holnap nevet változtatok. Van Goghra.

Megnyomom a Fel gombot, lehívom a liftet. Időtöltésül - mégis, mi tart ilyen soká? - listát készítek a fejemben.

LÉTFONTOSSÁGÚ TÉMÁK, AMELYEKET ANYU TALÁN PONT MA AKAR MEGBESZÉLNI VELEM

1. Talán felszámolják az utazási ügynökséget, a Mézes Napot ( mézeshezek szervezése szakosodtak, értitek úgye?) Talán most közli velünk, hogy mostantól takarékoskodnuk kell. Szorítani a nadrágszíjon. Többet főzni, kevesebbet enni házon kívül. Törölni hívásvárakozást. Visszaadni az új cipőt.

2. Talán tizenkét éves húgom, Miri szeme láttára mészároltak le valakit a maffia bérgyilkosa, és most az államügyész be akarja idézni tanunak, ezért bevonnak minket a tanúvédelmi programban, és Los Angelesbe költözünk. Kalifornia fantasztikus lenne. Csak az a baj, hogy Los Angelesben mindenkinek szilikonmelle van. Kinek kell a testébe idegen anyag? Már a fogszabályzó is épp elég ciki volt... Úgy néztem ki tőle, akár egy robot. :)) (Bár mindig szerettem volna egy robotot. Főképp úgy programozva, hogy összehajtogassa a ledobott ruhadarabjaimat, mert jelenleg ellepik a háloszobám padlóját).

3. Talán anyu leszbikus. :)) :D Tammy mamája ezzel állt elő négy éve. Mindkét biológiai szülője új házasságot kötött, így most három mamája van: egy biológiai ésa két mostoha. Mintha egy anya nem volna épp elég! Na nem. Az én anyám nem leszbikus. Láttam, hogy rezgeti a hosszú szempilláját és csavargatja a haját, ahányszor csak összefut Dave-val, a huszonhét éves szívdöglesztő tűzoltóval a második emeletrőr.

4. Talán, rágondolni is szőrnyű, amyám vagy húgom valami gyógyithatatlan betegségben szenved. De hát Miri folyton éhes. Hogy lehet éhes, akinek egyógyíthatatlan betegsége van? Szerintem sehogy. Nem mintha sok beteget ismertem volna közelről. Eddig nem volt ár alkalmam. De pár háttel ezelőtt láttam egí tévéfilmet, amelyben két srác kigúnyolta azt a szegény kis leukémiás gyereket, mert kihullót a haja; hát az nagyon kiborított. Ha ismernék egy haldoklót, borzasztóan kedves lennék hozzá. Ami azt illeti, anyám elég rossz színben van, Jézusom, talán rákos. Bár lehet, hogy csak azért olyan sápadt, mert olyan lehetetlenűl táplálkozik.

Mit mondjak, mályvacukrot reggelizik. Méghozzá nemis azt a finomat Lucky Charmsban, hanem a fehéret egy zacskóból. Ebédre meg egyetlen szánalmas bagelt csomagol magának. És vacsorára valami moslék tofut eszünk. Húst nem hajlandó főzni. A húgom is vegetáriánus lett, úgyhogy már ketten vannak egy ellen. Persze nem hiszem, hogy valamelyikük komolyan beteg, mert akkor már hisztérikus lennék. Ha valami bajuk van, azt észrevettem volna. Sok mindent észreveszek. Például anyám fogamzásgátló tablettáit. Jó, a sminkes dobozra rejtertt fiókjában találtam őket... Na még egy ok, hogy nem leszbikus. Fogalmam sincsen, minek szedi, már két éve nem volt randija. Megpróbáltam felvenni egy internetes párkereső oldalra, de amikor rajtakapott, hogy fotóján eltüntetem a szarkalábat a szeme körül, meggondolta magát, és tölörnöm kellett az egészet.

***

Ez a lista egyre zűrösebb. Nem csoda, hogy sose készítek listákat. Bána vagyok hozzá. Lebénítja az mebert, mint a harsnyanadrág. Miri imádja. ( Mármint a listákat, nem a harisnyanadrágot - azt mind ketten utáljuk, főleg a szúros gyapjút.) Én afféle rendetlen, a múlti heti zokniját egy hétig az ágy alatt őrizgető típűs vagyok, de Miri teletűzködi az irdatlan hirdetőtáblát az íróasztal fölött géppel írott Mai elintézendők! Csomagolási lista papához! Anális beállítottságom okai! cédulákkal ( az utolsó csak vicc). Egyébként tékvandós oklevelek borítják a szobája falát: barna öves, ami csak két szinttel alacsonyabb a feketénél. Ciki, nem? Alig 137 centi magas, és földbe tudja döngölni aput. Na jó, aput talán nem. De engem igen, az tuti. Egyszer elmentem az órájára, de az a sok rugdosás, hajolgatás meg koncetrálás szörnyen fárasztó volt. Arról az ütődött "beszéélgetni tilos" szabályról nem is beszélve...

Észervettem a liften a NEM MŰKÖDIK táblát. :D

Nagyot nyögök. Úgy látom, a lépcsőjárással meglesz a napi tornám. Vagy inkább a heti. Netán a havi. Fölszökdécselek az első emeletre. Föltrappolok a másodikra. A negyediknél már kis híján kinyúlok.

Talán mégiscsak ott kellett volna maradnom a tékvandóórán. Akkor most nem lennék ilyen pocsék formában. Én nem vagyok az a fajta, aki másra se tud gondolni, mint a combja méretére, de ezért szómorú, hogy ilyen fiatalon már nem kapok levegőt.

Talán beléphetnék valami sportcsapatba. Nem. Hű. A torna. Hű. Tulságosa. Hű. Fárasztó.

Mire bedugom a kucsot a zárba, már egyátalán nem kapok levegőt.

- Sziasztok. - Beakasztom a kabátomat az előszobaszekrénybe.

- Idebent vagyunk - szol ki anyám a szóbájából.

Megtörlöm átizzadt új sportcipőm talpát, meggyújtom a lámpát a konyhában, és öntök magamnak egy pohár vizet. A saját szobám, a húgom szobája meg a fűrdőszoba után végre belépek a főnöki irodába. Mirivel egymás mellett ülnek az ágyon, lábukat színehagyott, bordó steppelt paplan takarja, hátukat a fejtámlának vetik. Mindkettőjükön a szokott hálóruha: lötyögőa reklámpóló.

- Miért van itt ilyen bagószag? - az anyám lábát sejtető dudorok közt csikkekkel teli hamutartó. Ez meg mi? Már több mint egy éve nem dohányzik.

- Visszaestem - néz rám anyu bűntudatosan. - Többé nem fordul elő. Ülj le. Beszélnük kell veled.

Ajaj. Megpobálom elfelejteni az uddorító csikkeket, és a szóban forgó problémára koncentrálni. Alighanem nagy gáz van. Ha nyertünk volna a lottón, most széles mosollyal és pezsgővel fogad. Jó, talán nem pezsgővel, mert az elég drága. De mondjuk chardonnay-val. Néha megengedi, hogy igyak egy kis pohár bort a vacsorához. Azt mondja, inkább vele próbáljam ki, mint valami felügyelet nélkül zajló bulin.

Nem mintha lettem volna már felügyelet nélkül zajló bulin. ( De ha valaki megív, boldogan megyek. Hívjatok a vezetékesen { nem mobil-} telefonomon, vagy e-mailezetek a...)

- Istenem, Rachel - nondja anyám. -Hol is kezdjem?

Miri napraforgómagot eszeget egy zacskóból. Nézni is rossz. Egyszere csak egy magot szopoga, lenyalja az úját, aztán visszadugja a zacskóba lerágott körmű ( ezt anyámtól tanulta), koszos ujjai. Egy nyálas mag vállig érő barna haj egyik göndőr tincsbe ragadt. Gusztusos.

- Kérsz? - kínál meg.

- Pfuj!

- Cipőben jöttél be? - les anyám a pedlóra az ágy végében.

- Nem - már azon vagyok, hogy megint megköszönöm, de a jó modort legyőzi bennem a kíváncsiság: halljam, mit akarnak elmondani. Hát kifűzöm a cipőmet, és szépen leteszem a padlóra. Aztán hasra vetődöm az ágyra, akár egy baseballjátékos ( látod, édes Mick, minket az Isten is egymásnak teremtett!). -Remélem, fontos dologról van szó.

Anyám válasz helyett cigarettára gyújt.

Hé! Elég a bagózásból - mondom, de arcátlanul ügyet sem vet rám, hát Mirihez fordulok. - Miért vagy még mindig pizsamában? Nem is mentél suliba? És mi van a tékvandóval? - Lóghat, pedig nem is haldoklik?

- Ma nem mentem suliba - ahogy beszél, látni a szétrágott magokat a szájában. - Valamit meg kellett beszélnük anyuval.

- Ne beszélj teli szájjal - nővére lévén mindig kész vagyok építő kiritikával szolgálni.

Becsukja a száját, nyel egyet.

- Ne parancsolgass, amikor eszem.

- Jaj, ne, lányok! - börzöli anyám a halántékát, cigarettájától kis híján lángra kap festett szőke haja. - Most nem bírom elviselin a civakodást.

- Valami baj van? - leszek ideges megint. - Mi folyik itt?

- Minden csodás - berült fel Miri arca. Az ágy végébe, az új cipőmre sandít. - Fantasztikus - kuncog.

- A látszat néha csal - vet rá figyelmesztető pillantást anyám. - Az előbb nem vicceltem.

- Miről beszéltek? - A családom rejtélyesebb, mint Tammy víz alatti jelbeszéde. És ha minden olyan csódás, mit keresek én itt?

- Tudod, Rachel - vesz mély lélegzetet anyám -, húgod boszorkány.

Előszó!

Rachel olyan, mint mindenki más. Nem szebb és nem csúnyább a többi New York-i tinédzsernél. A haja félhosszú és barna, a szeme is barna. Átlagos. A szülei elváltak, édesanyja egyedül neveli őt és a húgát, hát ez sem ritkaság. A suliban sem tartozik a menőköz, nem sikerül bejutnia a táncos divatbemutató szerplői közé, pedig mit nem tenne érte!

Egy átlagos-unalmas hátköznapon aztán, amikor éppen sok-sok meg nem valosúlt kívánságán búslakodik, valami nagyon furcsa történik vele: álmai hőn áhított edzőcipője egyszer csak a lábán terem. Mi ez? Tévedés? Varázslat? Boszorkányság? És ez még csak a a kezdet...

A választ megtudhatod ha elolvasod a könyvet ami terveim szerint lassacskán föl fog kerülni! Ez ez egyik kedvenc könyvem és tényleg nagyon jó! Elsőre a cime elég hülyeségnek hangzik h "melltartó és seprűnyél" h mi köze van a melltartónak a seprűnyélhez?! De nem hülyeség egyátalán hanem egy olyan könyv amin nagyon jól lehet szórakozni. Rengeteg humoral van megfűszerezve!