"Boldog akarsz lenni? Akkor három dolgot tegyél: légy azokkal, akik megmosolyogtatnak, nevess annyiszor,ahányszor csak levegőt veszel, és szeress addig, amíg csak élsz."
Olyan új nekem a bezárás, azt sem tudom, hol kell jelentkeznem.
Az irodában tartok az első emeletre. – Elnézést kérek – szólítom meg a titkárnőt. – Hová kell mennem, ha bezárásra ítéltek? – Olyan lesz, mint a kényszermunka? Összeláncolnak bennünket bűnösöket, és fel kellsikálnunk a tornatermet?Vagy kifesteni az osztályokat?
-Száznégyes terem – mondja, és rám se néz. – A hirdetőtábla mellett.
És azt reméltem, majd felkiált: „ Rachel Weinstein? Ki zárt dolog, hogy egy ilyen aranyos kis elsős olyasmit tett volna, amiért ilyen szörnyű büntetést érdemel! Ne butáskodj! Akárki büntettet meg, azonnal elbocsátjuk! Emiatt ne fájjon a fejed, szívecském, menj haza nyugodtan.”
Csak álmodozom. Azt se tudja, ki vagyok, ha alaposan meg nem nézte az iroda előtt a szekrényt a trófeákkal. Amikor második lettem a matekversenyen, vegyes érzésekkel fogadtam, hogy bekerülök a vitrinbe. Egyrészt minden arra járó látja a trófeára vésett nevemet. Másrészt egy matekverseny győzelemmel inkább egy Star Trek rajondói klubba lehet bejutni, nem a nagymenők közé. De hamar rájöttem, hogy úgyse számít.Alig látni a nevemet. A trófeát hátralökték a tekeklub kupája mögé. Igen, a tekeklubé mögé. Az ember azt hinné, egy gimnáziumban többre becsülik a matekversenyt, mint a tekézést, de mit tudok én erről?
Akárhogy is, a titkárnőnek fogalma sincs, ki vagyok.
Nem érdekli, hogy engem nem szoktak bezárni. Nem hibáztatom érte. Én se tudom az ő nevét.
-És, szóval… mit kell tennem, amikor be vagyok zárva? – kérdezem.
-Megírni a házi feladatomat.
A 104-es terem felé csoszogok. Dögunalom. Csak az tartja bennem a lelket, hogy talán egy dögös renegát ül majd mellettem, mint abban a Nulladik óra című filmben a nyolcvanas évekből. Én leszek Molly Ringwald, hercegnői és derűs, ő pedig Judd Nelson, azzal a hanyag, laza modorával. Tépett farmert visel, a füle mögé cigarettát dug. Először nem szólunk egymáshoz. Csak méregetjük egymást. Aztán ő mond valami vagányat, pl.: „Mit gondolsz, itt rágyújthatunk?”
„ Én nem dohányzom”, felelem majd. Aztán, mielőtt az egyórás büntetés véget érne, összejövünk. Az még nem kristálytiszta előttem, hogyan jutunk el a visszavágásomtól az összejövésig, de ezt rábízom, én már igazán eleget bogoztam a terven.
Visszafojtott lélegzettel nyitom ki az ajtót. A padok üresek, csak egy cingár tanár ül odabent, ismerem, természetesen tanít. – Te vagy Rachel? – néz fel a dolgozatjavításból.
Legalább valaki tudja a nevemet. –Igen – ülök le az utolsó sorban. Lesem az első ajtót, várom a vagányt. Le nem veszem a szememet az ajtóról. Öt perc múlva jelentkezem. A cingár látja, épp valami szerencsétlen diák dolgozatát firkálja össze. Legszívesebben üvöltenék, de nincs kedvem megkockáztatni még egy bezárást. A torkomat köszörülöm. Hangosan.
-Igen? – néz föl bosszúsan.
-Azt szeretném kérni, hol vannak a többiek.
-Nincsen más, csak te – temetkezik ismét a dolgozatokban.
Csak én? A mai napon én voltam a JFK legrosszabb diákja? Az utóbbi 24 óra legsúlyosabb szabályszegése az volt, hogy valaki szunyókál a folyosón? Na és a drogok? A fegyverek? A lógósok? A lázadóval, akit dohányzáson kapnak a WC-ben, és még mindig van pofája cigarettát tűzni a füle mögé?
Mr. Biosz nagyon utál, az tuti. Ha én nem lennék bezárva, már pizsiben dagonyázna odahaza.
La, la, la.
Ha tudom, hogy rajtam kívül nem jön senki, becsuktam volna magam mögött az ajtót. Vajon ha valaki meglát idebent, rossz hírem lesz? Festhetem rózsaszínre a hajamat, és rakhatok pieringet a nyelvembe.
Stréberségből előhúzom a táskámból a bioszházit. Péntekre kell.
Húsz perccel később suttogás hallatszik az ajtó előtt. – Úgysem találnak senkit – hallom egy lány hangját.
-De nincs más választásunk – mondja egy másik. Ez mintha… Jewel volna.
-Csak az időmet vesztegetem ezekkel a plakátokkal.
Ha egy kicsit odébb csúsznék, látnám őket. Megpróbálom titokban odébb húzni az asztalomat két centivel.
Semmi. Még két centivel. Még kettővel. Még tízzel.
Mr. Biosz dühösen néz.
Mosolygok.
Meglátom Melissa hosszú vörös haját. Melissa meg Jewel ott van az osztály előtt, ahol büntetésben vagyok.
-Ne nyafogj már, Bébé – mondja Jewel.
Bébé? Bébé? Hánynom kell.
-Ha első alkalommal nem tudtak bejutni, nem fognak megfelelni most se – csattan fel Melissa.
Miről beszélünk? Cipőjük kopogása elárulja, hogy el fognak menni az ajtó előtt, hát gyorsan hátratolom az asztalomat, nehogy meglássanak.
Látnom kell azt a plakátot.
A büntetésem hátralévő 35 perce legalább három óráig tart. Végre, végre, az ajtó fölötti óra négyet mutat. Szabadulás! Megragadom a táskámat, és rakétasebességgel kilövök a székből az üres folyosóra. A távolból hallom a nálam sokkal energikusabb diákok fojtott hangját.
Amint meglátom a plakátot, megszédülök, a fejem akár a szénsavas üdítődobozhoz, amelyet összeráznak és kinyitottak.
A VÁROSRÓL VÁROSRA PRODUKCIÓ ELSŐÉVES PÓTTÁNCOST KERES PROBATÁNC ÉS FELVÉTELI PÉNTEKEN TANÍTÉS UTÁN AZ EBÉDLŐBEN
Tehát ezért a felfordulás. Valaki kiesett. Vagy eltörte a lábát. Hiányzik egy táncos. Akárki lép a helyére, automatikusan a menők köze kerül. Jewellel lóghat. Raffal lóghat. És lesz partnerre a Tavaszi Mulatságokra, az tuti.
A szívem a torkomban dobog. Be akarok kerülni a divatbemutatóra. És a menők közé. Jewellel és Raffal akarok lógni. Nagymenő akarok lenni, akinek nincs is több dolga ennél.
Szerencsét fogok próbálni.
Lelkesen megtapsolom, és ( győzelmi tánchoz nagyon hasonló) hurrá tánccal üdvözlöm az új tervemet. Forgás közben elbotlom, és fenékre ülök.
Mi a helyzet, ha hat bal lábam van, márpedig a divatbemutatón főleg táncolni kell?
"Nem az a fontos,hogy meddig élünk,Hogy meddig lobog vérünk,Hogy csókot meddig kérünk és adunk,Hanem az, hogy volt egy napunk,Amiért érdemes volt élni..."
AJÁNLOM AZ OLDALT
