Bella azonnal Esméhez sietett, és gyorsan megölelték egymást. Esme kedvelte őt, és csupa szépet gondolt róla. Carlisle is rögtön előkerült, talán mert Bella illata átjárta az egész házat. Örültem, hogy Carlisle otthon van, és nem a kórházban, mert beszélni akartam vele, négyszemközt.

 

   Rosalie nem lelkesedett annyira azért, hogy Bella közelében legyen, ezért inkább visszavonult a szobájába, de Emmett ezúttal nem tartott vele. Kitalálta, hogy tartsunk egy „ismerjük meg jobban Bellát” délutánt. Már az ötlettől is nevetnem kellett, még azelőtt, hogy megszólalt volna. Bellának arcára fagyott eddig visszafogott mosolya. Naná, hogy azonnal bepánikolt!

 

   Bella tiltakozni akart, de Alice azonnal magához vette a szót. Alig várta, hogy kifaggassa Bellát, leginkább rólam, és mindezt úgy, hogy persze én a közelbe se legyek, nehogy hallgatózzak. Kissé komor pillantással meredtem rá, bár csak annyit mondott, hogy - Remek ötlet Emmett. - Bella kábán bámult rá, de nem szólalt meg.

 

- Szerintem is jó ötlet – csatlakozott ragyogó arccal Esme.

 

   Az én véleményem véletlenül sem érdekelt senkit, ennyit a szerető családomról! De nem bántam, mert így legalább félrevonulhatok kicsit Carlisle-lal, hogy kifejtsem neki bővebben is kételyeimet. Elég volt, hogy találkozott a tekintetünk, Carlisle rögtön tudta, hogy miért nézek rá, bár ő nem olvasott a gondolataimban, csak túl jól ismert.

 

- Edward, nem volna kedved addig sétálni egyet? – kérdezte.

 

   Jasper letelepedett a földre, törökülésben, és bátorítóan meredt Bellára, miközben képességét felhasználva igyekezett megnyugtatni őt. Alice lehuppant mellé, és vigyorogni kezdett. Emmett velük szemben foglalta el a helyét, szintén a földön, és Esme sem csinált problémát abból, hogy a padlóra telepedjen le. Na nem mintha nem lett volna elég ülőalkalmatosság a házban…

 

   Bella tehetetlenül meredt rám, tudtam, azt reméli nemet mondok Carlisle ajánlatára, és kimentem valamivel. De nekem eszem ágában sem volt a segítségére sietni, egyrészt mert beszélnem kellett az apámmal, másrészt pedig úgy hiányzott nekem Alice haragja, mint tengeribetegnek az óceán. Olyan arccal mosolyogtam Bellára, mintha nem venném észre, hogy reménykedve néz rám, aztán Carlisle felé pillantottam.

 

- Ahogy akarod – feleltem, miközben felpezsdült a vérem attól, ahogy Bella meredt rám. A remény helyét harag vette át a tekintetében, de gyorsan elfordultam, mintha nem látnám. Pedig elnéztem volna még egy percig dühös pillantását, mert nagyon jól állt neki.

 

   Carlisle-lal magukra hagytuk a lányokat, Jaspert és Emmettet, és egy közeli tisztás felé vettük az irányt. Komótosan ballagtunk egymás mellett, és kicsit halogattuk a komoly társalgást, ami ránk várt. Amíg ő a fákat nézte, szinte átszellemült arccal, addig én csak a faágakra figyeltem, amik az enyhén nedves talajt borították.

 

   A szél feltámadt kissé, a szellő erős, friss illatot hozott magával, ami arra engedett következtetni, hogy hamarosan elered az eső. Bár nem volt rajtam más, csak egy kapucnis pulóver, nem izgatott, ha kicsit el kell áznom. Carlisle még annyira sem aggódott emiatt, mindig is szerette az esős napokat. Számunkra ezek a napok jelentették a biztonságot és szabadságot, ilyenkor nem kényszerültünk a négy fal közé.

 

   A madarak halk, távoli csicsergését hallgattam, de közben már azon tűnődtem, hogy miként fogjak hozzá aggályaim felvázolásához. Ilyenkor bántam csak, hogy a gondolatolvasás képessége nem adatott meg a többieknek is. Most nem kéne törnöm a fejemet, hogyan mondjam el, ami nem hagy nyugodni.

 

   Carlisle rám várt, és bíztatott, hogy fogjak hozzá. Semmit sem szólt ugyan, de tekintetével is bátorítóan fordult felém, miközben megállt egy hatalmas tölgyfa alatt. Hátát a fa törzsének vetette, és várakozóan fürkészte arcomat, amit talán még sajátjánál is jobban ismert.

 

- Aggaszt valami – ez inkább kijelentés volt, mintsem kérdés. Bólintottam. – Azért aggódsz, mert el akarunk menni, de te úgy érzed, hogy ez nem a legjobb lépés, amit tehetünk – folytatta.

 

- És még én vagyok gondolatolvasó? – grimaszoltam, miközben atyai mosolyával sóhajtott fel.

 

- Elég nyilvánvaló, hogy ezen rágod magad – jegyezte meg barátságosan.

 

   Elképzeltem, hogy milyen képet vágna, ha tudná, hogy mi minden máson rágom még magam. Bella sok fejtörést okozott nekem. Nyugtalanított az a feszültség, amit nemrég fedeztem fel a szemeiben, és az arcán. Próbáltam minél közömbösebb arcot vágni, hogy Carlisle ne vegye észre rajtam, hogy mennyire elkalandoztam.

 

- Tudod – kezdtem bizonytalanul -, aggódom azért, hogy mit fog szólni Bella apja. Végül is alig, hogy visszakapta a lányát, máris arra készülünk, hogy elragadjuk tőle. Ez nem a legrendesebb dolog tőlünk.

 

- Igaz - hagyta rám Carlisle, és letépett egy levelet a fáról, majd morzsolgatni kezdte ujjai között.

 

- Tudom jól, hogy a mi családunk érdekeit kéne először szem előtt tartanom – sütöttem le a tekintetemet, amikor meghallottam a gondolatait. – Csakhogy ez most nem létszükség nekünk. Maradhatnánk még egy kicsit, legalább néhány hónapot. 

 

- Csakugyan Charlie az oka annak, hogy maradni szeretnél, Edward? – szegezte nekem a kérdést Carlisle. Idegesen nehezedtem egyik lábamról a másikra. Bosszantott, hogy ennyire átlát rajtam, még ha számítottam is rá, hogy sokáig nem őrizhetem meg előtte titkaimat.

 

   Bellára gondoltam, persze ez nem újdonság, mindig őrá gondoltam. Csak ő érdekelt, senki más. A családomat is elhagytam volna, ha ezzel védhetem meg Bellát. Szerencsére most szó sem volt ekkora áldozatokról.

 

- Még nem áll rá készen. Azt hiszi, hogy felkészült, de szerintem még nincs kész rá – magyaráztam ökölbe szorított kézzel. Így könnyebb volt uralkodnom a bennem eluralkodó feszültségen.

 

- Miért hiszed, hogy nem áll készen? Alábecsülöd Bellát, Edward.

 

  Carlisle nem látta a fától az erdőt. Bármilyen bölcs volt is, én jobban ismertem Bellát. Egyetlen másodperc alatt elragadott a hév, és hirtelen ömleni kezdtek belőlem a szavak, megállíthatatlan, feltartóztathatatlan lendülettel.

 

- Hát tényleg nem érted Carlisle? Bella alig tizennyolc éves. Hogyan várhatnánk el tőle, hogy olyan döntést hozzon, ami meghatározza egész hátralévő életét. Ha velünk tart, akkor többé nem élhet normális ember módjára. Mi az időjárás rabjai vagyunk, nem alszunk, nem szoktunk enni, ezzel szemben vadászunk, ha kell, akkor bujkálunk, és nem építünk kapcsolatokat senkivel. Magunk vagyunk, de ismerjük egymást, mind tudjuk, hogy a másik mire gondol – én különösképpen, de tudtam, hogy Carlisle el tud vonatkoztatni a képességemtől, és megérti, hogy mit próbálok kihozni a mondanivalómból. - Komolyan azt hiszed, hogy Bella képes felfogni azt, hogy mekkora áldozatot akar hozni értem? Néhány évnél tovább sehol sem maradhatunk, és nem tehetünk úgy, mintha olyanok lennék, mint bárki más. Mi kívülállók vagyunk, bármerre sodor is minket az élet, és biztosan tudom, hogy Bella mindezt nem gondolta át, legalábbis nem így, nem ennyire összetetten. Csak egy dolgot tud, hogy szeret engem, és velem akar lenni. De ez nem elég, egyszerűen nem hozhat csupán emiatt ilyen felelősségteljes döntést. Hiszen alig ismer még. Csak azért szeretett belém, mert vonzotta a másságom, már akkor is, mikor még fogalma sem volt arról, hogy mi vagyok.

 

   Carlisle rezzenéstelen arccal hallgatta a szóáradatot, amit rázúdítottam. Megfontolta a hallottakat, egy darabig nem szólt hozzám, csak végiggondolt mindent, ami elhangzott.

„Szereted őt Edward?”

 

   Életemben először feledkeztem meg a tiszteletről, mellyel viseltettem az apám iránt. Hogy kérdezhet tőlem ilyet? Hogy hiheti azt, hogy egy percig is kételkedem az érzéseimben, amikor éppen Bellát próbálom megóvni.

 

   Szúrós tekintettel meredtem Carlisle nyugodt, hófehér arcára, és sötét szemeit fürkésztem. Semmire nem gondolt, mintha szándékosan akarná megnehezíteni a dolgomat.

 

- Nem hittem, hogy a történtek után ez még mindig egy megválaszolatlan kérdés. – nyögtem félig indulatosan. Carlisle felsóhajtott.

 

   „Ugye tisztában vagy azzal fiam, hogy előbb-utóbb meg kell hoznia ezt a döntést, ha együtt akartok maradni. Nem élhet itt Edward, mert te nem lehetsz vele. Amint eljön az idő, el kell mennünk, és addig nem térhetünk vissza ide, amíg mindenki meg nem hal, aki emlékezhet ránk. Nem látogathatja meg a szüleit, legalábbis veled együtt nem. És ha nélküled idejön, akkor sem követheted, még távolról sem tarthatod szemmel, mert bárki megláthat, és ha nem öregszel, az mindenkinek feltűnik majd. Bellának le kell mondania a családjáról, ha csak nem hajlandó egyedül idejönni, a te óvó tekinteted nélkül. Mi nem láthatjuk őket vendégül, mindegy, hogy hol élünk, mert nem változunk az idővel, és ezt a szülei sem tudhatják meg. Ti sosem lesztek normális pár Edward, ezt meg kell értened. Az egyetlen járható út az, ha Bella felad mindent” – gondolta Carlisle.

 

   Tudtam, hogy igaza van. Tudtam, hogy nem kerülhetjük el azt, hogy Bella hátat fordítson értem az életének, de túl korai volt. Továbbra is meg voltam győződve arról, hogy elhamarkodottan hozná meg a döntést, és ezt semmiképpen sem akartam megkockáztatni. Én nem fogok kiábrándulni belőle, hiszen számomra különleges, egyedülálló lány, akinek nem látok a gondolataiba, akinek a vére isteni nektarin számomra, nem beszélve az illatáról, ami úgy vonz, mint rovarokat a fény, de őt nem ilyen erős szálak kötik hozzám. Csak a szerelem, ami akár kamaszkori fellángolásnak is bizonyulhat.

 

   A kettős érzés bennem szüntelenül ott munkálkodott. Szerettem volna vele lenni, óvni, elhalmozni a szeretetemmel, kiélvezni minden közös pillanatot, de ugyanakkor féltettem, és már nem csak önmagamtól, hanem attól is, hogy egy napon arra ébred, hogy miattam tette tönkre az életét.

 

   Carlisle türelmesen vizsgálgatta kétkedő arcomat, de nem sürgetett. Előttünk állt az örökkévalóság, minek türelmetlenkedett volna.

   A szél erősen tépázta a hajunkat, a levegő lassan kezdett lehűlni, a nap fénye alig hatolt át a fák széles, terpeszkedő lombjain. Mindig is lenyűgözött az erdő, a csend és a nyugalom, ami körülveszi az embert, mikor kicsit kiszabadul a város nyüzsgő vonzásköréből, és végre maga marad a természettel, a végtelen, tökéletes egyensúly semmihez sem hasonlítható biztonságával. Most mégis zaklatott voltam. Nem hozta el a szokott békét az amúgy csodálatos rengeteg. Carlisle tekintete is csak fokozta a bennem gyűlő bizonytalanságot.

 

- Adjatok több időd, kérlek APA! – könyörögtem erősen megnyomva az utolsó szót, hátha tudok hatni szülői ösztöneire.

 

   Töprengett, hogy mit mondjon, nem akart maradni, de megbántani sem. Nehéz dolga volt, mert mindenki menni akart, minél távolabb kerülni Forkstól, és a baseballmeccs utáni megrázó élményektől, leszámítva engem, és persze Rosalie-t. Ketten álltunk szemben a család többi tagjának akaratával, és Carlisle-nak mindenkire tekintettel kellett lennie, nem csak rám.

 

- Beszélek Esmével – ígérte.

 

   Bólintottam, ugyan mi mást tehettem volna. Szerettem volna, ha megérti, hogy mit érzek, hogy miért aggódok, hogy mi az, ami szinte marcangolja lényemet, de többet ebben a pillanatban nem várhattam tőle, mint egy ígéretet, és egy együtt érző mosolyt. Ennyit adhatott nekem, és én tisztelettudóan elfogadtam ezt, még ha sóvárogtam is azután, hogy megváltoztassa a véleményét.

 

   Nem a ház felé indultunk, hanem tovább, egyre beljebb a sűrű fák takarta messzeségbe. Nem szóltunk többet, bár én hallgattam Carlisle gondolatait. Próbált minden szempontot figyelembe venni. Az én kérésemet állította a többiekével szembe, és érveket keresett mindkét oldal mellett, és természetesen ellen. Hálás voltam, hogy legalább megpróbál esélyt adni az én vágyaimnak is.

 

   Ahogy kiértünk egy tisztásra, a nap fénye végre kiteljesedett a csodásan zöld fűszálakon. Nem féltem, hogy bárki meglát minket, errefelé senki nem járt rajtunk kívül. Régen nem láttam Carlisle-t napsugaraktól ragyogó arccal, és bevallom egy pillanatig eltűnődtem azon, hogyan lehet egy olyan sötét, és gyilkolásra teremtett szörnyeteg mint mi, ennyire elképesztően gyönyörű és vonzó.

 

   Carlisle számomra érthetetlenül csodálatos volt, hiszen apám volt, apám helyett. Megajándékozott az élet csodájával, megvédve engem az ismeretlen, végtelen túlvilágtól, még ha sok lemondást követelt is ez az életforma. Kevés ember él száz évnél tovább, és ennek egy részét ők is minimum jótékony szenilitásban vészelik át. Én azonban fiatalnak tűntem, soha nem fájt semmim, és nem kellett a holnap miatt aggódnom. Legalábbis addig nem, amíg Bella be nem fészkelte magát agyam minden apró, eldugott szegletébe.

 

   Azonban Carlisle számomra nem csak különleges, szokatlan jósága miatt volt lenyűgöző, de külsőre is annak láttam. Szebbnek, mint magamat. Talán mert mikor a méreg szétterjedt a testemen, ő volt az egyetlen biztos pont számomra, minden más elhomályosult, összefolyt előttem. De ő mellettem volt, erőt adott, és vigyázott rám, pedig nem is ismertem, és ő se engem. Nem emlékeztem már édesanyámra, vagy édesapámra, még az arcukat sem tudtam felidézni lelki szemeim előtt, de Carlisle fájdalmas tekintetét tökéletesen megőrizte emlékezetem. Borzasztó szenvedések árán fogadott gyermekévé, és osztozott velem a kínban, még ha kicsit másképp is. Engem a fájdalom gyötört elviselhetetlenül, őt a szomjúság.

 

   Sokat tűnődtem azon, hogy mit tett volna, ha nem bír megállni. Mit érzett volna, ha kioltja az életemet? Ő nem volt gyilkos. Én öltem embert, tudom, hogy milyen érzés, és még mindig bűntudattal gondolok azokra az időkre, amikor nem értem be Carlisle éttrendjével. Engem azonban nem kísértett annyira áldozataim arca, ahogy őt kísértette volna az enyém, ha nem képes időben elhúzódni tőlem.

 

   Mi ketten valamivel közelebb álltunk egymáshoz, mint a többiekhez. Én voltam Carlisle első gyermeke, és talán emiatt többet is jelentettem számára. Persze ezt csak én tudtam, én is csak azért, mert sokszor gondolt erre, bár sosem mondta ki hangosan az érzéseit, ha erről volt szó.   

 

   Amikor még ketten voltunk, mikor még Esméről nem is volt tudomásunk, sokat beszélgettünk erről. Carlisle részletesen elmesélt nekem mindent. Azt, hogy miért választott engem, hogy mi vitte rá, hogy megmentsen a spanyol náthától, vagy hogy mi járt a fejében, amikor először tekintett rá a szörnyeteg, akinek életet adott. Bár nem örült neki, hogy emberekre vadásztam, elnézte nekem a dolgot, bár mindent megtett azért, hogy leszoktasson róla. Egészen addig, míg Bellának először meg nem éreztem fantasztikus illatát, viszonylag képes voltam megfeledkezni az emberi vér ízéről. Carlisle pedig büszke volt rám, amiért végül alkalmazkodtam az elvárásaihoz, és megtanultam kordában tartani a bennem lakozó szörnyeteget.

 

   Ahogy most elnéztem izmos, sportos alkatát, világos, sűrű haját, és barátságos, melegséget árasztó szemeit, valahogy elérhetetlennek tűnt számomra. Bár olyan lehetnék, mint ő. De én inkább voltam ember, mint apám. Nem azért, mert emberségesebben viszonyultam másokhoz, ezen a téren nyomába sem érhetek, még ha még húszezer évig élek se, de ellenben vele én tele voltam hibákkal. Türelmetlenség, hevesség, túlzott kíváncsiság, féltékenység, csak hogy néhány példát említsek számtalan gyengeségemből. Ezek belőle hiányoztak. Talán nem is volt tisztában az értelmükkel. Ő egyszerűen jó volt. Olyan ember, akit isten is arra teremtett, hogy példát mutasson, fegyelmezzen, irányítson. Én mindezekre alkalmatlan lettem volna, és talán Esmén kívül a többiek is.

 

   Magamba szívtam a közeledő eső friss illatát, és a fák halk susogását hallottam. Megpróbáltam kiüríteni a fejemet, nem gondolni semmire, csak egy percig élvezni a létezés csodáját. Aztán meghallottam a távoli lépteket, és a hang irányába fordítottam a fejemet. Mielőtt aggódni kezdhettem volna, hogy valaki idegen tévedt a mi kis intim tisztásunkra, megéreztem Alice és Jasper szagát. Egymásra néztünk Carlisle-lal, és elindultunk a fák alkotta alagút felé, mely az ösvényen vezetett tovább, a ház irányába.

 

   A fölénk magasodó lombok újra eltakarták a napot, kizárták akaratos fényét, és sötétséget borítottak ránk, mégis biztos léptekkel haladtunk Alice és Jasper felé. Hamar találkoztunk, bár egyikünk sem élt természetfeletti gyorsaságával. Alice vigyorogni kezdett, amikor meglátott, Jasper komoly arccal meredt rám, mint általában az esetek többségében.

 

- Már azt hittük, hogy nem találtok haza – közölte Alice jókedvűen.

 

- Hol van Bella? – kérdeztem nyugtalanul.

 

- Emmettel és Esmével pogácsát sütnek.

 

- Hogy mit csinálnak? – pislogtam elképedve.

 

- Esme vett néhány dolgot, amíg mi suliban voltunk. Igaz, nem tudta, hogy ma jön át Bella, de remélte, hogy minél előbb. Azt mondta, ha Bella velünk fog élni, akkor mielőbb meg kell tanulnia sütni, hogy kedveskedni tudjon neki.

 

   Az, hogy Alice úgy beszélt Belláról, mint aki velünk fog élni, kissé zavarba ejtett. Ezek szerint Esme meggyőzi majd Carlisle-t arról, hogy elkerülhetetlen elmennünk? Vagy Bella annak ellenére velünk fog élni, hogy itt maradunk még egy ideig? Zavarodottan meredtem Alice-re, miközben válaszért esedező tekintettel nézett rám.

 

- Miért nézel így Edward? – érdeklődött meglepetten.

 

- Nem számít – hajtottam le a fejemet, mert rájöttem, hogy nem akarom tudni még, ha ellenem szavaznak.

 

   Visszaindultunk a ház felé, miközben Alice tömören vázolta, mi mindent szedtek ki Bellából. Kifejezetten elégedettnek tűnt, többet tudott meg, mint amire számított. Carlisle most is atyai mosollyal nézett rá, és türelmes arccal hallgatta, miközben magában jót mulatott Alice vidám csacsogásán. Jasper is jól szórakozott, még ha olyan képet vágott is, amitől egy normális embernek még az életkedve is elmegy. Kicsit én is feloldódtam, talán csak azért, mert Alice olyan lelkes volt Bellát illetően.