Visszaérve a házba kellemes pogácsa illat fogadott minket. Emmett, mint egy vérbeli pék, ott állt a sütő mellett, és éppen egy adag kinyújtott tésztát gyömöszölt pogácsa alakra. Egyesével rakosgatta a kis gombócszerűségeket a tepsire, és közben olyan képet vágott, mintha a világ legbonyolultabb rejtvényét próbálná megoldani. Vicces látványt nyújtott a hatalmas, széles hátú, rendíthetetlen vámpír, amint apró sütiket pakolgat maga elé. Felnevettem, bár tudtam, hogy nem fog örülni neki.

 

- Ne vigyorogj, inkább segíts, Edward! – parancsolt rám fancsali képpel.

 

- Na, azt már nem – közöltem beharapva az alsó ajkamat, de nem bírtam elfojtani a nevetésemet.

 

- Edward, ez nem szép tőled. Tedd magad hasznossá, vagy menj ki innen – mosolygott rám Esme, miközben odalibbent mellém, azzal a kecsességgel, amivel a macskák mozognak, és finoman csókot lehelt az arcomra.

 

   A rosszkedvem egyből elszállt, ahogy figyeltem őket. Bella savanyú képpel ült az étkező asztalnál, miközben egy már nyers pogácsával telerakott tepsire meredt, kezében egy tollat tartva, amivel sorban kenegette meg tojással a pogácsákat.

 

- Nem tudom, hogy feltűnt-e valakinek srácok, de Bella vasággyal sincs negyven kiló, tényleg azt hiszitek, hogy befal majd egyedül három tepsi pogácsát? – kérdeztem gúnyolódva, miközben nekitámaszkodtam az ajtófélfának. Carlisle elmosolyodott, és megölelte Esmét, aki kissé morcosan nézett rám.

 

- Tudod Edward, ellenben veled, mi nem csak magunkra gondolunk – vetette oda félig komoly hangon Emmett.

 

- Miért talán vendégeket várunk? – pillantottam a lépcső felé olyan arccal, mintha amúgy is szokás volna nálunk az ilyesmi. Tettetett meglepetéssel figyeltem a lépcsőt, mintha arra várnék, hogy egy sereg látogató kezd el felfelé nyomakodni, egymást lökdösve, érezvén az isteni illatokat.

 

- Nagyon vicces – morogta Bella az orra alatt. Félmosolyra húztam a számat, miközben nem bírtam megállni, hogy ne vegyem szemügyre durcás arcát.

 

   Aztán a gondolatokból gyorsan kihámoztam, hogy Bellát rávették, hogy estére csődítse össze a barátait Charlie házába, hogy megvendégelje őket. Alice ötlete volt, ami a legkevésbé sem ért váratlanul.

 

- Szóval buli lesz? – kérdeztem továbbra is vigyorogva.

 

- Edward, elég legyen! – mosolygott rám türelmesen Carlisle, de közben örült neki, hogy már nincs olyan borús hangulatom, mint odakint az erdőben.

 

   A világos asztalt figyeltem, a fa lágy erezetét, a vékony lakkot, amivel óvni próbálták a kényes anyagot. Szerettem volna újra Bellára nézni, de amint felé tévedt a tekintetem, mindig elnevettem magamat. Valahogy mókás látványt nyújtott enyhe grimaszával, kezében a tojásba mártott tollal. Már nem a pogácsákkal volt elfoglalva, engem nézett, és iszonyatosan bosszúsnak tűnt gonosz gúnyolódásom miatt.

 

- Szóval akkor engem meg sem hívsz? – kérdeztem csalódottságot színlelve. Bella szeme összeszűkült, ahogy rám nézett. Képtelen voltam komolyságot erőltetni magamra. Nem is értem mitől lett olyan jó kedvem, de talán a családias légkörtől, aminek ezúttal Bella is a része volt. Az én párom, az én szerelmem. Először volt részem ennyire megható élményben, és bizonyára emiatt nem tudtam úgy viselkedni, ahogy illett volna. Mert új volt ez az érzés, ami egyszerre dobott fel, és tette lehetetlenné, hogy kezelni tudjam a bennem felhalmozódó érzéseket. Boldog voltam, igazán, annyira, mint talán soha életemben. Ez egy csodás pillanat volt, és imádkoztam, hogy sose érjen véget. Az idők végezetéig képes lettem volna Bella sértett arcát nézni, mert annyira gyönyörű volt, és én olyan nagyon kívántam őt.

 

   Ez a jó szó. Kívántam, mégpedig kimondhatatlanul. Nehéz volt uralkodni magamon, de mégis jó kedvem volt.

 

   Alice besegített Emmettnek, én pedig Carlisle-lal tartottam a rendelőjébe. Senki nem kért belőlem, bár nem értettem, hogy miért. Még akkor is mosolyogtam, amikor leültem a rendelő világos székére, és apám arcát fürkésztem.

 

- Boldog vagy – jegyezte meg csodálkozva.

 

   Nem feleltem, de elkomolyodtam végre.

 

- Még sosem láttalak ilyennek. Néhány perce még azt hittem, hogy ma már egyetlen mosolyt sem látok az arcodon, most pedig beragyogod az egész házat – jegyezte meg elégedetten, de azért zavartan.

 

- És ez baj? – kérdeztem.

 

   Carlisle felsóhajtott.

 

- Örülök, hogy ilyennek látlak, Edward. Igazán. Nem hittem, hogy valaha megélem azt a percet, hogy ilyen nyilvánvalóan süssön rólad a megelégedettség.

 

   A könyvespolca szegeztem a tekintetemet, elgondolkozva. Carlisle feszültem figyelt, miközben azon tanakodott magában, nem e szegte jó kedvemet a megjegyzése. Felálltam, és kivettem egy könyvet a középső sorból. Általános pszichológia – olvastam el a feliratot, aztán fellapoztam. Nem akartam olvasni, csak nehéz volt apám szemébe nézni, még ha tudtam is, hogy tényleg nagyon jól esik neki, hogy így láthat engem.

 

- Gondolj bele, Edward. Minden nap ilyen lehetne. Ha elmegyünk, és velünk jön, minden áldott nap részed lehet ebben az érzésben.

 

   Tudtam, hogy erre akar kilyukadni. Első perctől ezért hozta fel a témát. Elolvastam a deviancia meghatározását, csak hogy időt nyerjek. Nem mintha nem tudtam volna, hogy mit jelent. Olyasmit, amiben nekem sosem lesz részem, mindegy, mennyi ideig élek még.

 

- Ez nem fair. Egy percig jól érzem magam, és te máris felhasználod ellenem – motyogtam zavartan. Semmivé foszlott a jókedvem. Carlisle is érezte ezt.

 

- Csak azt akarom, hogy megértsd, hogy mi ellen harcolsz.

 

- Az ellen harcolok, hogy élete minden percében ki legyen szolgáltatva a vérszomjamnak. Az ellen harcolok, hogy egy nap elveszítsem a türelmemet és bántsam.

 

- Nem fogod bántani, Edward. Szereted őt.

 

   Nagyot nyeltem, miközben fájdalmas mosoly suhant át arcomon. Felnevettem, de a jókedv legkisebb szikrája nélkül.

 

- Tudod milyen érzés, hogy mindig a vérére gondolok? Szeretem, de ez nem jelenti azt, hogy nem akarom minden percben újra érezni a vérének az ízét. Ha tehetném, minden áldott nap csak az ő vérét innám.

 

   Carlisle lehajtotta a fejét. Sötét lett az arca, és valahogy a rendelőre is mint ha köd telepedett volna. Pedig a nap még mindig beszűrődött a hatalmas ablakokon, annak ellenére, hogy odakint egyre jobban esett. A lelkem sötétsége borította homályba a környezetemet, és ezzel tisztába is voltam.

 

- Egyszer már abbahagytad – emlékeztetett Carlisle.

 

- Mert ott voltál – vágtam rá gondolkozás nélkül. – De mi lesz, ha egyszer senki nem lesz ott? Mi lesz, ha nem lesz, aki rám szóljon?

 

- Fegyelmezett vagy, tudsz magadon uralkodni – közölte apám megbizonyosodva szavai igazáról.

 

- Egyetlen pillanat. Ennyi kell, nem több. És ő meghal, én pedig nem élhetek tovább nélküle.

 

   Hangulatom Carlisle-re is átragadt. Neki is rossz kedve lett, amit a délután második fele sem tudott feledtetni vele, ahogy velem sem.

 

   Hatra vittem haza Bellát, fél órával előbb, mint amikorra a többieket várta. A három tepsi pogácsa illata egész úton elárasztotta a Volvo belsejét. Lehúztam az ablakot, hogy ne legyen annyira tömény az illat. Zárt térben, az én orromnak szinte kínszenvedés volt.

 

- Átjössz hétvégén? – kérdezte Bella megtörve a hosszú csendet, alig egy perccel azelőtt, hogy a házukhoz értünk volna.

 

   Tekintetem a mögöttünk húzódó üres földútra tévedt, a visszapillantó tükrön át. Az út menti fák alig látszottak, szinte csak zöld sávba szűkülve suhantak el mellettünk. Az eső szüntelenül dobolt a Volvo tetején, kissé zord dallammal megtöltve a kocsit. Már vizes volt a hajam az ablakon becsapódó cseppektől, de nem érdekelt. Inkább a víz, mint a tömény pogácsa illat. Láttam, hogy Bella fázni kezd, ezért hátranyúltam a dzsekimért, és ráterítettem.

 

   Bella türelmesen várta a válaszomat, pedig tudtam, hogy fél tőle, hogy nemet mondok. Valamikor vadásznom is kell, és hallotta, amikor indulás előtt Emmett azt tervezte, hogy felmegyünk a hétvégén a hegyekbe.

 

- Vasárnap – feleltem halkan. Muszáj lassan enyhítenem az éhségemet, különben előbb utóbb baj lesz.

 

- Mikor? – kérdezte kissé csalódott hangon, még ha tudta is, hogy miért nem szombatot mondtam.

 

- Reggel. Nyolcra érted jövök majd. De ezzel még ráérünk. Holnap még együtt leszünk.

 

- Átjössz este? – váltott témát.

 

   Kényelmetlenül érezte magát, olyan hangot használt, ami meglepett, hiszen szinte minden éjjel náluk voltam, kivéve, ha vadászni mentünk.

 

- Persze – bólintottam szinte gépiesen. Szerettem nézni, ahogy alszik, hallgatni megnyugtató szuszogását és belélegezni izgalmas illatát.

 

   Mikor megálltam a felhajtón, kiszálltam, és segítettem neki is kikecmeregni a Volvóból. Nehezen boldogult a gipsz miatt, pedig még egy hétig kell majd viselnie. Szerencséje volt, hogy legalább nem fekvő gipszet kapott, bár akkor legalább biztonságban tudhattam volna.

 

   Elbúcsúztam tőle, tudva, hogy nemsokára újra vele lehetek.

 

- Meddig maradnak a többiek? – kérdeztem csak úgy miheztartás végett.

 

- Kilenc, legkésőbb fél tíz.

 

- Akkor tíz körül jövök.

 

- Rendben – bólintott kicsit feszülten. Megint ez a feszültség. Vajon miért vág ilyen képet? Reggel jó kedve volt, de azóta furán viselkedett.

 

   A szombat rosszabb volt a szokottnál. Talán mert egyre jobban hiányzott Bella, ha nem lehettem vele. Gyötört az éhség, de még jobban gyötört a hiánya.

 

   Ezúttal fiús napot tartottunk. Jasper, Emmett és én vettünk vállunkra a hegyet, és nekivágtunk a magas csúcsoknak. Persze nem úgy, mint a turisták. Nem volt nálunk se kulacs, se hátizsák.

 

   A hatalmas sziklák vészjóslóan magasodtak fölénk, ahogy az erdő egyre meredekebb lett. Mehettünk volna gyorsan is, villámsebesen, de nem tettük. Ki akartuk élvezni a jó időt. Szerencsénk volt, a nap nem igen sütött, hűvös volt, a szél erősen fújt, felénk sodorva a préda szagát.

 

   Általában nem vett túl sok időt igénybe a vadászat, de a fiúk nem akarták elkapkodni. Kitalálták, hogy ez egy amolyan fiúk egymás közt nap legyen. Carlisle egész nap ügyeletes volt, ezért nem tarthatott velünk, pedig szívesen jött volna. Én viszont nem várhattam még egy napot. Így is túlságosan lázba hozott már Bella vérének illata.

 

   Alig ropogtak lábunk alatt a gallyak, olyan kecsesen lépkedtünk. Az eső most is esett, elmosva a korábbi szagokat, de a friss nyomok még elég támpontot adtak ahhoz, hogy tudjuk merre haladjunk. Hegyi oroszlán, ez volt a cél, csakis az én kedvemért. A fiúk így akartak kedveskedni nekem, pedig nem éreztem úgy, hogy rászolgáltam volna. Hálás voltam nekik.

 

   Egészen átázott a ruhám, annak ellenére is, hogy esőkabátot viseltem. A kapucnit nem vettem fel, élveztem, hogy a hajam nedvesen tapad az arcomhoz. Mindig is szerettem esőben vadászni, mert ilyenkor valahogy izgatottabb voltam. Az eső mindig kellemes emlékekkel töltötte el elmémet, és tudtam, hogy ezzel a többiek is így vannak.

 

   Emmett haladt elől, kecsesen kerülgetve a fákat, melyeknek lombja kissé megereszkedett a nehéz cseppektől. Jasper haladt középen, igyekezve anélkül tartani Emmett tempóját, hogy vámpír üzemmódba kapcsolna. Én zártam a sort, valamivel lemaradva mögöttük.  Éhes voltam, és a vadállatok szaga egyre jobban kezdte elvenni az eszem. Őzek és szarvasok után szimatoltam a levegőbe, úgy, akár egy farkas, vagy egy kutya. Bár tudtam, hogy oroszlánra hajtunk, percről percre jobban hívogatott a meleg, lüktető vér szaga.

 

   Emmett azonban nem volt türelmetlen típus. Előfordult már néhányszor, hogy akár napokig is egy vad nyomába szegődtünk, bár könnyedén utólérhettük volna. De Emmett szerette kiélvezni a vadászat minden pillanatát, amiért általában nem is hibáztattam. Most viszont nehezen viseltem az éhséget, talán mert agyam előkotorta a mélyből Bella édes illatát, és másra nem is tudtam gondolni. Szinte éreztem a számban az ízét. Megborzongtam, és egy rövidke pillanatra felgyorsultam, de csak annyira, hogy beérjem a többieket.

 

   Emmett egy fenyő alatt állt. Feszülten figyelt, hallgatózott, és nagyokat slukkolt a tiszta, szmog mentes levegőből. Megdermedt, és az arca hirtelen izgatott lett. Azonnal rájöttem miért. Megérezte, ami az én tüdőmet is átjárta. Oroszlán.

 

   Nem lehetett messze tőlünk, talán egy mérföldre. Emmett rám emelte lázas tekintetét. A jóváhagyásomra várt. Az oroszlán az én specialitásom volt, ráadásul csak miattam döntöttek a fiúk mellette, így hát innentől enyém volt a vezér szerepe, bár amúgy is én töltöttem be általában, legalábbis ha Carlisle nem volt velünk. Én voltam a rangidős, ahogy a fiúk mondogatták viccelődve.

 

   Beelőztem őket. Most Jasper került mögém, és Emmett hátra húzódott. Egymás után suhantunk a sötét, hűvös erdőben, szinte megtébolyulva az éhségtől. Hagytam, hogy vadászösztönöm átvegye felettem az irányítást. Már nem hallottam semmit, sem a madarakat, sem az eső hangját, de még a szél süvöltését sem. Csak egy dolog lebegett a szemem előtt. ÖLNI akartam. Nem csak azért, hogy csillapítsam szomjamat. Azért is, mert érthetetlen dühöt tápláltam az oroszlán iránt. Őt hibáztattam azért, hogy nem lehettem Bellával. El akartam pusztítani, hogy ne állhasson közénk.

 

   Az ösztön néha érdekes dolgokra készteti az embert. Felgyorsultam, most már nem törődve emberi mivoltommal. Már csak egy vámpír voltam, aki semmi másra nem koncentrált az áldozatán kívül. Ragadozó énem elnyomta lassanként a Bella iránti vágyakozásomat, és mire megláttam a hatalmas, középkorú állatot, amint egy sziklán hűsöl, már üres volt a fejem. Nem gondolkoztam, nem terveztem, csak rakétaként lőttem ki magamat. A többiek követtek. Nem hallottam őket, nem láttam alakjukat, és a szagukat sem éreztem, csak a prédára összpontosítottam, de tudtam, hogy ott vannak szorosan mögöttem, hogy nem veszítenek szem elől egy pillanatra sem.

 

   Mély, állatias morgással vetettem magam a döbbent állatra, akinek annyi ideje se volt, hogy talpra ugorjon. Olyan gyorsan termettem előtte, hogy fel sem fogta, hogy mi történik vele.  

 

   Lefelé tartottunk a hegyről, és én sokkal jobban éreztem magamat. Lassan elcsitult bennem a düh, az igazságtalan harag, és az ösztönös izgatottság is. Jóllakottan, és kissé jobbkedvűen baktattam a fiúk mellett.

 

   Belélegeztem a friss eső illatát, és megálltam, hogy egy pillanatig hagyjam, hogy a víz lemossa arcomról a vért. Ha Bella ebben a pillanatban látott volna, talán soha nem merne a közelembe jönni többé. Egy dühös fenevad mosta le magáról utolsó áldozata maradványait. Kinyitottam a számat, bár kicsit sajnáltam, hogy elmossa a víz a vér utolsó utóízét is. De meg akartam tisztulni. Bella miatt. Mocskosnak éreztem magamat, bűnösnek, de nem az oroszlán váltotta ki belőlem ezt az érzést, hanem a szerelem.

 

   Jasper most is komor képpel lépdelt, Emmett viszont vidáman dudorászott egy dalt, amit én írtam. Ez volt a kedvence a szerzeményeim közül, és szinte mindig ezt dúdolta, ha sikeresen letudtunk egy gyorskaját.

 

   A nap már eltűnt a szemünk elől, pedig észre sem vettük, hogy besötétedett. A sötétség hangtalanul osont közénk, alattomosan, észrevétlenül. Körülölelt minket, mint egy oltalmazó kar, és mi megkönnyebbülten hagytuk, hogy szemünk megszokja az éjszaka színeit. Vámpírként a sötétségben is jól láttunk, nem okozott gondot a tájékozódás, de felgyorsítottunk. Emmett tovább dudorászott, hangját magával ragadta a szél, alig ért el hozzám.

 

 

   Vasárnap reggel az ígért időben álltam Charlie Swan nem éppen pompázatos látványt nyújtó háza előtt. A régi faépület ki tudja mióta nem látott festéket. Szürkére színeződtek a falak, és kissé komoran meredtek rám, mintha valami ősi titkot rejtnének. Sosem láttam még ennyire sötétnek és aggasztónak a házat, pedig az utóbbi időben már szinte második otthonomnak éreztem.

 

   Bella pillanatok alatt előkerült, nyilván az ablakból leste jöttömet, mint mindig. A kocsinak támaszkodva figyeltem őt, amint átbukdácsolt egy elől felejtett gereblyén. Ezek szerint Charlie rászánta magát egy kis kertészkedésre, bár őszintén szólva én nem láttam igazán az eredményét.

 

   Bella megállt előttem, lassan hajolt felém, és finoman az ajkaimhoz érintette sajátjait. Olyan forró volt, annyira izgalmas, de erőt vettem magamon, és próbáltam nem gondolni arra, mennyi mindent tudnék kezdeni vele ezen a borús reggelen.

 

   Negyedik napja esett az eső. A szél erősen fújt, felkapta hosszú haját, és az arcába fújta. Megöleltem, csak egy rövid perc erejéig, csak hogy érezzem a közelségét, és megnyugtasson a jelenléte. Közben jéghideg ujjaimmal kifésültem arcából lobogó haját, hogy a szemébe nézhessek. Bőrének melege kicsit átjárta az enyémet is, bár most is inkább jégcsapra emlékeztettem, mint langyos kályhára.

 

- Hogy vagy? – kíváncsiskodott.

 

- Remekül – feleltem mosolyogva. – Na és te hogy aludtál?

 

- Rémesen – vallotta be. – Hiányoztál.

 

   Beletúrtam selymes hajába, és elidőztem bájos mosolyán. Aztán elléptem tőle, és kinyitottam a kocsiajtót. Beült, én pedig megkerültem az autót, de nem indítottam rögtön. Tekintetem az övébe fúrtam, és némán élveztem, amint elveszek végtelen pillantásában.

 

- Látom sikerrel jártatok – jegyezte meg végül még mindig kedves mosollyal az arcán.

 

- Honnan tudod? – vontam össze a szemöldökömet.

 

- A szemed – felelte. Hát persze. Nehéz volt gondolkoznom a közelében. Főleg ezen a reggelen, amikor mindent olyan fenyegetőnek éreztem. Furcsa nyugtalanság pulzált az ereimben, azóta hogy hazatértünk a vadászattól. Rossz előérzetem volt, és ez nem tetszett. Nem akkor, amikor kettesben készültünk valahová. Féltettem. – Szóval hová megyünk?

 

- Elviszlek az egyik kedvenc helyemre – búgtam neki lágy hangon. Felderült az arca, képtelen volt leplezni izgalmát.

 

 

   Egész úton beszélt, végre nem kellett közbevágnom, csak hallgattam az önfeledt csacsogását, és közben alig vártam, hogy megcsókolhassam. De még erőt kellett gyűjtenem hozzá. Ez még mindig kényes pontja volt a kapcsolatunknak. Bármilyen testi kontaktusra fel kellett készítenem magamat, általában még erre is.

 

   La Push felé indultunk el. Amíg hallgattam dallamos hangját, amint arról mesélt, hogy Jessica és Mike mekkorát veszekedtek a „bulin”, amit tartott, valahogy még inkább erősödött bennem a feszültség. Nemrég benne, most pedig bennem. Vajon miért? Van valami a levegőben?

 

   Ösztönösen beleszimatoltam. Semmit sem éreztem. Miközben nyomasztott valami, amit nem értettem, próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, hogy ne vegye észre min gondolkozom.

 

   La Push határában lefékeztem az autót. Bella döbbenten meresztette rám hatalmas szemeit.

 

- De hiszen ide te nem mehetsz be – motyogta zavartan.

 

- Ne aggódj, nem fogjuk átlépni La Push határát.

 

   Eszem ágában nem volt belépni a rezervátum terültére, hogy megszegjem a szerződést. Nem hiányzott egy vita a Quileute-ekkel, és főleg nem szándékoztam veszélybe sodorni a családomat.

 

   Kinyitottam az ajtót Bellának, és felé nyújtottam a kezemet. Kisegítettem a Volvóból, és próbáltam úgy tenni, mintha jó kedvem lenne. Annak kellett volna lennie, hiszen vele voltam. De a sötét köd a lelkemben kezdett egyre nagyobb méreteket ölteni, és a világ is valahogy homályosabb, fenyegetőbb lett körülöttem. Bár nagyon jól ismertem az erdőt, ezt a részét különösen jól, mégis furcsa érzésekkel indultam el Bellával a fák felé.

 

   Megborzongtam, mikor a hűvös cseppek az arcomba csapódtak. Nem épp kirándulásra alkalmas időjárás volt, de Bellát nem zavarta, úgyhogy engem sem érdekelt. Felvettem a tempóját, bár úgy éreztem, ha ennél lassabban haladnánk, akkor állnánk. Igyekeztem nem türelmetlenkedni, de nehéz dolgom volt, mert egy hang folyamatosan kántált valamit a fejemben, de nem értettem a szavait.

 

   Bella néhányszor megbotlott a vastag gyökerekben, de erősen fogtam a kezét, nehogy elessen. Minden alkalommal hálásan mosolyodott el, amikor megúszott miattam egy hasra esést. Kényelmetlenül éretem magamat, pedig egy ideje már alig vártam, hogy megosszam vele egyik kedvenc helyemet.

 

   A csapást követtük, de nem volt túl biztonságos. Már kezdték benőni a növények, néhol annyira beborította a fű és a gaz, hogy nem is látszott az út. Ahogy beljebb értünk a fák között, már nem ért minket annyira az eső. Felfogták a lombok, amik kecsesen táncolták lassú táncukat a fejünk fölött. A szél nem ért el hozzánk, de a lombok folytonos mozgása miatt a nap enyhe fénye komótosan cikázott előttünk a fövenyen.

 

   Bella egyre türelmetlenebb lett. Felkaptam volna a hátamra, hogy gyorsabban haladjuk, de a legutóbbi ilyen próbálkozásom utáni rosszullétét el szerettem volna kerülni. Pedig én is türelmetlen voltam.

 

   Hogy a sok gyaloglás élvezetesebb legyen, beszéltetni kezdtem. Mindenféléről, igazából nem számított, hogy mit mond, csak a hangját akartam hallani, és elterelni a figyelmét az út hosszúságáról. Tényleg gyorsabban telt az idő, miután kérdésekkel kezdtem bombázni. Igaz, hogy elég tömör válaszokat adott, de én kifogyhatatlanul tudtam újabb, és újabb kérdéseket szegezni hozzá.

 

   Végül megérkeztünk. Kiléptünk a tisztásra, ami ahhoz volt hasonlatos, ahol először és utoljára látott a napsugarakban fürdőzve. Most nem fenyegetett ennek még a lehetősége sem. Sötét felhők húzódtak a ragyogó égitest elé, bár az erdőben nem tűnt fel, hogy milyen sötét lett hirtelen. De még így is csodás látvány volt a tisztás. Bella megdermedt, amint kilépett a fák közül.

 

   Figyeltem az arcát, várva a hatást. Nem kellett csalódnom. Annyira elkápráztatta a széles, tágas tér, a hatalmas fák oltalmazó árnyéka, a vadvirágok szívderítő sokasága, hogy megszólalni sem tudott. Megremegett, és egy pillanatig azt hittem, hogy el kell kapnom, mert összecsuklik. De tartotta magát „hősiesen”, és izgatottan nézett rám.

 

- Hihetetlen – motyogta elérzékenyülten.

 

- Tényleg az – hagytam rá mosolyogva. Szerettem ezt a helyet, mert valahogy túlvilágian szép volt.

 

   Letelepedtünk a fűbe, éppen úgy, mint korábban tettük. Beszélgettünk. Először érdektelen dolgokról, aztán a közös bevásárlásáról Alice-szel. Mint kiderült, a fél boltot megvették, Alice fizetett természetesen, és Bella boldog volt, hogy a kapcsolatuk egyre közvetlenebb. Megértettem, hogy kedveli Alice-t, őt nem lehet nem szeretni. Én is rajongtam érte.

 

   Ahogy ücsörögtünk, egyszer csak idegen szag csapta meg az orromat. Egy kis idő kellett ahhoz, hogy felismerjem. Már csak ez hiányzott – morogtam magamban. Bella észrevette, hogy megváltozott az arcom, hogy az érdeklődő, ártatlan arckifejezésem dühösbe, sőt egyenesen dühödtbe váltott át.

 

- Mi a baj? – suttogta dermedten. Talán attól félt, hogy újra egy idegen vámpírral kell szembetalálnia magát.

 

- Jacob Black – nyögtem mérgesen, miközben felpattantam a földről.

 

   Jacob abban a pillanatban lépett a tisztásra, és megmerevedett. Sötét haja össze volt fogva copfba, nem takarta el meglepett, és egyben csalódott arcát. Bella nem nagyon tudta eldönteni hirtelen, hogy örüljön e Jake feltűnésének. Nekem nem voltak ilyen gondjaim, rögtön tudtam, hogy a legkevésbé sem örülök.

 

- Helló! – motyogta az indián zavartan. Nem vettem észre, hogy felső ajkam feljebb húzódott, és azt sem, hogy fenyegető testtartást vettem fel.

 

- Szia Jacob! – szólalt meg Bella elhaló hangon.

 

- Mit keresel itt Cullen? – pillantott rám rosszallóan. Féltékeny tekintete még jobban feldühített.

 

- Semmi közöd hozzá! – sziszegtem utálatosan.

 

- Nyugi, Edward! – érintette meg Bella izmoktól feszülő karomat. Megborzongtam. Ha lehet, még ellenségesebb pozíciót vettem fel, jelezve Black számára, hogy nem tartok igényt a társaságára.

 

- Nem kéne itt lenned Cullen – jegyezte meg cseppet sem barátságosabban, mint ahogy én beszéltem vele.

 

- Semmi gond, már épp indulni készültünk – próbálta elejét venni egy erőszakosabb nézeteltérésnek Bella.

 

- Nem, nem készültünk! – vicsorogtam feldúltan. – Ez már nem a rezervátum rézbőrű, szóval akkor jövök ide, amikor jól esik.

 

   Jacob Black haragosan villogtatta szemeit. Bella idegesen markolt a bicepszembe, de nem törődtem vele. Képtelen voltam tekintettel lenni arra, hogy mellettem áll. Rühelltem Jacobot, már csak azért is, mert most is Bellán járt az esze. Megvetett engem, bár nem hitte, hogy az vagyok, aminek tartanak, de Bellát féltette tőlem, nem is ok nélkül. Ahogy elnézte hűvös, ijesztő arcomat, arra gondolt, hogy Bellát el kéne távolítani mellőlem. Bármi áron.

 

- Menj el innen Cullen! – sóhajtotta zavartan, mert Bella előtt semmiképpen sem akart jelenetet rendezni.

 

- Húzz el innen Black, ha jót akarsz! – morogtam. Igen, most már azon a hangon morogtam rá. Bella megrémült.

 

- Rendben –egyezett bele Jacob. – De van egy feltételem – tette hozzá összeszedve minden bátorságát. Magasabb volt nálam, de ereje meg sem közelítette az enyémet. Csak egy ember volt, ráadásul egy gyerek.

 

   Az ő féltékenysége kamaszos reakció volt. Nem tetszett neki, hogy azzal a lánnyal lát, aki kedves a szívének, akit szívesebben látott volna a saját oldalán. De az enyém más volt. Egy százhét éves férfié, aki most először igazán boldog, aki először tapasztalta meg a szerelem érzését. Bármit megtettem volna azért, hogy Bellát megóvjam, akár attól is, hogy lecsapják a kezemről. Persze ebben az értelemben nem tekintettem konkurenciának a Black fiút. Egy taknyos kölyök volt, és csupán azért szította haragomat a jelenléte, mert még az is felháborított, hogy egyáltalán rá mert nézni Bellára. Mit rámert, le sem vette róla a szemét.

 

- Ki vele! – feleltem korábbi megjegyzésére.

 

- Elmegyek, de csak ha Bella is velem jön! – vágta oda hűvösen.

 

   Nem hallottam a gondolatait, de csak azért nem, mert már túl ideges voltam ahhoz, hogy figyeljek rájuk.

 

- Edward, kérlek! – nyögte Bella, amint megérezte, hogy tovább nő bennem a feszültség. Elém állt, és izgatottan nézett rám. Próbálta eltakarni előlem Jacob Black alakját. – Menjünk. Inkább nézzünk meg egy filmet. Valami romantikusat – hangsúlyozta ki az utolsó szavát.

 

- Bella, menj hátrább! – vicsorogta a szörnyeteg, aki ébredezett bennem.

 

- Edward, ne csináld ezt! Te nem csinálsz ilyet, emlékszel? – próbált hatni rám. A szavai leperegtek rólam, akár a viaszról a vízcseppek.

 

- Tudod, hogy mi a te bajod Cullen? – szólalt meg a háttérből Jacob korához képest mély hangja. – Az, hogy nem veszed észre, mennyire szánalmas vagy. Itt keménykedsz, miközben az állítólagos barátnőd az oldaladon áll. Egy úri ember sosem tenne ilyet, de te nem vagy az Cullen. Apámnak igaza volt veletek kapcsolatban. Nem tartoztok ide, se máshova. Kívülállók vagytok, még ha megfeszültök is. Bella nem illik hozzád.

 

   Elöntötte agyamat a vér. Beharaptam az alsó ajkamat, és ugrásra készen mordultam fel újra. Ezúttal hangosabban, olyan hangosan, hogy végre Black is meghallotta. Megdermedt, de nem futott el, ahogy egy átlag ember tette volna. Keményen állta izzó tekintetemet. Bella nem takarhatta el előlem, már csak azért sem, mert Jacob is igyekezett tartani velem a szemkontaktust. A legkevésbé sem bízott bennem, és most szándékosan provokált, hogy lejárassam magamat Bella előtt.