A Black fiú valóban nem hitt a pletykáknak, amik rólunk terjengtek. Fogalma sem volt, hogy mekkora hibát követ el, hogy kivel áll szemben, és kit próbál mégjobban feldühíteni. Én tudtam. Tudtam, hogy ha így folytatja, abból bajok lesznek. Mennem kéne, elvinni Bellát, kerülni a konfliktust, hiszen én voltam a felnőtt kettőnk közül, nekem kellett volna engedni. De épp azért nem tudtam megtenni ezt, mert én voltam a felnőtt…
Jacob vagány képet vágott. Tett néhány lépést felénk, de nem meggondolatlanul, csak szép lassan. Nem félt tőlem. Bár tudta volna, hogy ez mekkora felelőtlenség!
- Edward, haza akarok menni, megtennéd, hogy most azonnal haza viszel?
Bella rémült arcára pillantottam, és hirtelen meglágyult a tekintetem.
- Persze – mondtam halkan.
Black közben közelebb jött. Alig néhány lépésre állt tőlünk. Amikor észrevettem, ismét összeszűkült a szemem, és újra elhatalmasodott rajtam a düh. Mégis mi a fenét képzel magáról ez a kiskölyök?
- Bella, szerintem inkább nem kéne Cullenekkel lófrálnod. Nem vet ez túl jó fényt rád.
- Most már elég Black! – mordultam fel vészjósló hangon. A szemébe néztem, és elégedetten tapasztaltam, hogy megijedt kissé. Végre újra hallottam a gondolatait. „Nem félek tőled Cullen” – ismételgette magát túlságosan sokszor ahhoz, hogy hihető legyen a dolog. Továbbra sem tágított a közelünkből, és nem kerülte a tekintetemet, bár már nem volt olyan magabiztos.
- Kedves, hogy aggódsz értem Jake, de tudom mit csinálok – motyogta Bella kényelmetlenül feszengve.
Szinte reflexszerűen húztam magamhoz, átfonva a derekát, és még elszántabban meredtem a Quileute-re, miközben remegni kezdtem.
- Menjünk – javasoltam ingerülten, miközben terelgetni kezdtem magam előtt Bellát. Izgatottan lépkedtem, szinte megfeledkezve arról, hogy nem egyedül vagyok, és Bella nem tudott vleem lépést tartani. Folyton megbotlott, de olyan erősen tartottam, hogy nem esett el.
- Edward, ez fáj! – nyögte kétségbeesett hangon.
Megálltam, nagy levegőt vettem, lent tartottam egy darabig, aztán kifújtam. Csak ezután enyhítettem a szorításomon. Bella megkönnyebbülten lélegzett fel. Tényleg fájhatott neki, mert eltorzult kissé az arca.
- Sajnálom – leheltem kissé szégyenkezve.
- Örökké nem futhatsz el Cullen. Ez nem változtat semmin, főleg azon nem, hogy Bellának semmi keresnivalója a közeledben – hallottam meg Black hangját a hátam mögül.
- Elég volt Jake! Hagyj minket békén. Felnőtt vagyok már, tudom, hogy mi a jó nekem – emelte fel most már Bella is a hangját. Engem akart csitítani, tudtam jól, hogy miattam csinálja. Félt, hogy elvesztem a fejemet. És nem volt alaptalan a félelme.
Tovább indultunk, próbáltam tudomást sem venni az indiánról, aki követett minket. Amikor a kocsihoz értünk, kinyitottam Bellának az ajtót, de nem figyeltem rá, mikor belült. Jacobot néztem, aki megállt a fák mentén.
Talán emiatt volt rossz előérzetem – villant belém a gondolat.
Black féltékenyen figyelte Bellát, amint elhelyezkedik az ÉN kocsimban. Végre megkönnyebbültem, amikor becsuktam az ajtót. Diadalittas mosollyal fordultam Jake felé, aki ha lehet, mégjobban gyűlölt, mint eddig.
- Menj vissza a homokozóba Black, és várj még ezzel a hősködéssel néhány évet – javasoltam elégedetten. Szikrát szórtak a szemei, de ettől csak még jobban éreztem magamat.
Visszavittem Bellát Charlie házához, de nem beszélgettünk útközben. Amikor felhajtottam a beállóra, Bella savanyú képpel nézett rám.
- Nem az ő hibája – sóhajtotta nyugalmat erőltetve a hangjára.
- Akkor kié? – kérdeztem ellenségesen.
- Kedvel engem. Ennyi az egész.
- Kedvel? – kérdeztem gúnyos nevetéssel. – Nem Bella, ő nem egyszerűen kedvel. Halálosan beléd van habarodva. Tudod milyen féltékeny?
- Na és, te is az vagy – figyelmeztetett rosszallóan.
Beszívtam az alsó ajkamat, és feszülten néztem rá. Elöntött a méreg. Még a számban is keserű, epére emlékeztető ízt éreztem.
- Nekem meg van hozzá minden jogom – sziszegtem.
Bella kedvetlenül fordította el a tekintetét. A gipszet piszkálta, ami egyre jobban zavarhatta. Nem kellett volna elrángatnom az erdőbe. Csupa kosz volt a lábán. Igaz, hogy egész jól megszokta már, ügyesen ment vele, ami tőle igencsak meglepő fordulatnak számított.
- Bejössz? – váltott témát. Hangjából kihallatszott a sóvárgás. Eltörpengtem az ajánlatán. Aztán arra jutottam, hogy most jobb, ha nem maradok egyedül. Black-nek legalábbis mindenképpen ez lenne a legjobb. Bólintottam.
Bella nem akart gondolkozni, meg tudtam érteni, én se vágytam rá túlzottan. Betett egy régi filmet. Valami romantikust, de ügyelt rá, hogy ne legyen benne féltékenységi jelenet. Fogalmam sincs mi volt a címe, még csak arra sem emlékszem, hogy miről szólt. Nem tudtam odafigyelni rá. Helyette Bella sűrű hajával játszadoztam, és kissé kipirult arcát néztem. A finom, kedves vonásain időzött tekintetem, miközbe meleg teste az enyémhez simult. Karjaimmal átfontam vékony, törékeny testét, és nagyokat nyeltem.
A film felénél már ő sem bírt nyugton ülni. Akárcsak én, Bella is fészkelődni kezdett. Eleinte még csak az ujjaimat cirógatta, ahogy vékony felkarján pihentek, de aztán megfordult, egyenesen a szemembe nézett, és szépen lassan végigsimított hófehér karomon.
Nem is emlékszem igazán, hogy mikor dőltem hanyatt az ágyon, ahogy arra sem, melyik pillanatban térdelt a csipőm fölé. Megbabonázott szerető tekintete, a lelkéből áradó melegség és gyöngédség.
Lehajolt, nagyon lassan, megfontoltan, nehogy elrontsa a pillanatot azzal, hogy hirtelen felizzítja bennem vére utáni vágyamat. Megcsókolt, mindezt olyan természetességgel tette, hogy egyenesen beleborzongtam. Puha, lágy ajkai lassan érintették az enyémet. Egészen rám nehezedett, teljes testsúlyával, habár tudta, hogy az életével játszik. De még mindig érezte rajtam a feszültséget, és el akarta terelni a figyelmemet. Meg kell hagyni, jól csinálta a dolgot.
Hamarosan már nem is igen fogtam fel a külvilágot. Oltalmazóan öleltem magamhoz, és hagytam, hogy ő irányítson. Nagyon óvatos volt, ügyelt rá, hogy ne tegyen hirtelen, vagy túl mohó mozdulatot. Sokat tanult azóta, hogy megismertük egymást.
Gyerekes csókok voltak ezek, nyelv nélkül, mégis intenzíven hatottak rám. Az ajkaimról megfeledkezve, kissé lejjebb csúszott rajtam, és a nyakamat kezdte csókolgatni. Forró lehellete megfagyott hűvös bőrömön. Lehunytam a szemem, és már csak arra tudtam kontcentrálni, nehogy elveszítsem az önkontrollomat. Nem volt könnyű dolgom, mert az izgatottság szinte ott pulzált minden pórusomban. Mint a kóbor áram, úgy cikázott bensőmben a kellemes bizsengés.
Sosem kerültünk még ennél intimebb helyzetbe. Bella tudta jól, hogy kezdi túllépni a határt, de még nem állt le. Még nem bírt visszavonulót fújni. Még érezni akart, közel magához. És én sem vágytam semmi másra, csak a teste közelségére, a lágy csókjaira, a gyöngéd érintésére. Nem is vettem észre, hogy a hátát simogatom. Azt hiszem, azt sem vettem volna észre, ha tüzes vasakat szúrkáltak volna belém. Semmi sem létezett számomra rajta kívül. Ő volt mindenem.
- Szeretlek, Edward – súgta a fülembe szenvedélyesen. – Szeretlek, és ez sosem fog elmúlni, érzem.
Nem mertem kinyitni a szememet, akkor sem, mikor hosszú, vékony ujjai a ruhám alá tévedtek. Megérintette a mellkasomat. Összerándultam, mintha egy szikra égette volna meg a bőrömet, de még nem toltam el magamtól. Egyszerűen nem voltam rá képes.
Az érintése semmihez sem fogható érzelemhullámot indított el bennem. Észre sem vehette, amint megfeszültek izmaim, a szememben lévő új, idegen tűzről sem lehetett tudomása. A szörnyeteg felébredt bennem, és vért akart. Mégpedig Belláét.
Megragadtam a vállat, bár nem durván, és közelebb húztam magamhoz. Az ágyékom nekifeszült a csipőjének, amitől zavartan megmerevedett. Oldalra biccentette a fejét, hogy a szemembe nézhessen. Bár ne tette volna!
Megláttam a nyakát, melyet már nem rejtett el mohó tekintetem elől a haja. Kidagadt az artériája, hívogatva engem, mint valami tengeri szirén. És én már nem gondolkoztam. Ajkaimat a nyakára tapasztottam, de még nem haraptam. Csak hagytam, hogy ott lüktessen a vére a fogaim alatt. Reszketni kezdtem, és Bella rájött, hogy valami nincs rendjén.
- Edward, Edward mit csinálsz? – nyögte kétségbeesetten.
- Azt, amit már régen meg kellett volna tennem – felelte helyettem a szörnyeteg. Mintha elmém börtönébe zártak volna. Már nem uraltam mozdulataimat. Egy idegen vette át testem felett az irányítást. Egy idegen, akit Bella vérének édes illata, és az én izgatottságom csalogatott elő a rejtekhelyéről.
Bella megpróbált szabadulni, de karjaim összezárultak törékeny teste körül, mintegy satuba fogva őt. Nyöszögötni kezdett.
- Edward, az isten szerelmére, eressz el! – hörögte rémülten.
- Nem angyalom. Még nem. Majd ha végeztünk – mondtam számára idegen hangon. Kivülről hallottam magamat, és megrémisztett mindaz, ami eljutott hozzám saját szavaimból.
„Edward, ne, ne tedd, sosem fogod kiheverni!” – győzködtem magamat halálra váltan.
Ebben a pillanatban vágódott ki az ajtó. Emmett, Jasper, Carlisle és Alice rontottak be.
Döhösen vicsorogtam rájuk. Bella sikoltozni kezdett, Alice kiabált nekem valamit, de nem értettem a szavait, és igazából cseppet sem érdekelt mit akart mondani nekem. Mégjobban megszorítottam Bellát, aki megmerevedett. Nem kapott levegőt. Oldalra biccentettem a fejemet, és kihívóan meredtem a többiekre.
- Nézni akarjátok? – kérdeztem Bella illatától megrészegülten.
A következő pillanatban felgyorsultak az események. Nem tudom, hogy hogy mentették ki karjaimból Bellát, de egy pillanattal azután, hogy befejeztem a mondatot, már Jasper, Carlisle és Emmett térdeltek rajtam. Magamból kikelve vergőttem alattuk, miközben fogaimat csattogtattam.
- Semmi baj Edward, nyugodj meg! – hallottam Carlisle hangját, de mintha távoli lett volna. Mintha az űrből kiáltott volna le hozzám.
- Edward, nem fogod bántani, mert te sosem tennél ilyet – duruzsolta szinte hipnotikus hangon Alice.
Hörögve, követelőzve rángatóztam, de erősen tartottak.
- Alice, vidd ki a lányt! – hallottam apám hangját. Bella rémülten meredt rám.
Alice egy pillanat alatt eltűnt, Bellát magával ragadva.
Carlisle felképelt, de olyan erővel, hogy hirtelen lefagytam. Döbbenten meredtem rá, és lassan kezdtem észhez térni.
- Edward, jól vagy? – kérdezte együttérzően.
Nem, nem voltam jól. Hirtelen átjárt a fájdalom, a mindent elsöprő, mélységes fájdalom.
- Jézusom! – nyögtem kiszáradt szájjal.
- Semmi baj. Már minden rendben – nézett testvéreimre Carlisle. Elengedtek, de még mindig ugrásra készen álltak mellettem.
- Bántottam? – ziháltam, mert hirtelen nem is tudtam, mi az, amit csak gondoltam, és mi az, amit valóban meg is tettem.
- Nem Edward, még idejében ideértünk – válaszolta Emmett zaklatott hangon.
- Én… Hogy… Miért… Nem is értem…
Képtelen voltam egy összefüggő mondatot alkotni, mert villámgyorsan pörgött az agyam, mint a vadászatkor, csak most nem az ösztön uralkodott felettem, hanem az emberi kétségbeesés.
Carlisle megsimogatta az arcomat, pontosan ott, ahol korábban a tenyere csattant. Aggódva nézett rám.
- Nincs nálam nyugtató – mondta bűntudattal a hangjában.
- Alice – suttogtam rekedten. Bólintott.
- Ahogy meglátta mire készülsz, azonnal indultunk.
- Én… Meddig jutottam? – kérdeztem esdeklő hangon.
- Semeddig, Edward. Csak ráijesztettél.
Lehunytam a szememet, hogy továbbra is képes legyek gondolkozni. Össze kellett raknom az emlékeimet, de előbb muszáj volt a képzeletet szétválasztani a valóságtól.
Carlisle kikísért a kocsihoz, a fiúk pedig igyekeztek annyira közel maradni hozzám, hogy megfékezzenek, ha újra kikelek magamból. Bella és Alice a furgon mellett álltak. Bella zavartan, reszketve nézett rám, látszott, hogy halálra rémült. Nem mertem a szemébe nézni. A szégyen mélyen beette magát a szívembe. Gyűlöltem magamat azért, amit tettem, vagy majdnem tettem.
Az én kocsimba ültünk, ugyanis a többiek gyalog jöttek, hiszen úgy sokkal gyorsabb. Alice még Bellával maradt, akitől elbúcsúzni sem tudtam. Legalább többé nem akar majd a közelemben lenni, és nem bánthatom újra.
Egész úton némán ültem, magamba mélyedve, hallgatva a többiek gondolatait. Carlisle vezetett, és próbált olykor rámmsolyogni, de fel sem néztem rá. Képtelen voltam a szemébe nézni, hiszen majdnem megszegtem a szabályokat, amikhez eddig tartottam magam, és amik olyan fontosak voltak számára. De a legjobban az fájt, hogy csak egy percen múlt, hogy nem öltem meg Bellát.
Lassan kitisztultak az emlékeim. Megborzongtam, ahogy tudatosult bennem, hogy mire készültem, és mit szakítottak a többiek félbe.
Amikor haza értünk, Esme azonnal magához vont, amint meglátott. Csak rám kellett nézni, és tudta, hogy mennyire zaklatott vagyok. De a többiek tekintetét kereste, mert nem tudta biztosan, hogy időben érkeztek e. Nyilván tudott Alice látomásáról. Carlisle a hátam mögött megnyugtatóan bólintott egyet, jelezve, hogy Bella él, időben értek a házhoz. Esme megnyugodott kicsit.
Leültünk a kanapéra, és az ölébe hajtottam a fejemet. Bár idősebb voltam nála, anyámként tekintettem rá. Simogatott, a hajamat fésülgette karcsú ujjaival, és halkan dúdolt egy dalt, amit én írtam neki. Úgy ringatott, mint egy csecsemőt, én pedig a könnyeimmel hadakozva reszkettem az ölében. A többiek magunkra hagytak minket, kivéve Carlislet, aki velünk szemben helyezkedett el egy régi divatú, de újonnan készítetett fotelon. Esme arcát fürkészte, de olykor rám pillantott, azzal az atyai szeretettel, amit nehéz lenne szavakba önteni. Nem haragudtak rám, csak aggódtak miattam. Jobban, mint Bella miatt. A fiuk voltam, a gyermekük, a szemük fénye, és a fájdalom, ami az arcomon hagyta bélyegét, összeszorította szerető szívüket.
Hallgattam Esme lágy dúdolását, és éreztem, hogy nem bírom tovább visszafolytani könnyeimet. Pedig nem vagyok érzelgős típus, általában meg tudok bírkózni az érzéseimmel. De ez most más volt. Most arról a lányról volt szó, aki fontosabb volt számomra a saját életemnél is. Képtelen voltam felfogni, hogy veszíthettem el a konrollt magam felett.
Lehunyt szemmel hagytam, hogy Esme kiélje rajtam anyai ösztöneit, és igazából most pont erre volt szükségem. Rá, Carlisle-re, a családomra. Másom úgysem volt rajtuk, és persze Bellán kívül, akit bizonyára most örökre elveszítek majd. Megtörten próbáltam rendezni fejemben a gondolatokat, és már éppen kezdtem eltemetni magam, amikor Alice megérkezett.
Izgatottan ültem fel, és szinte esdeklően néztem rá, kutatva a gondolatai után.
- Jól van, Edward – mondta kedves hangon. – Megijedt kicsit, de kiheveri. Holnap szeretne veled találkozni.
- Hogy? – kérdeztem hatalmas gombóccal a torkomban.
- Látni akar.
- Nem, szó sem lehet róla! – csóváltam a fejemet hevesen.
- Pedig jobb lenne, ha ezt megbeszélnétek – állt Alice oldalára Carlisle.
- Ezen nincs mit megbeszélni. Többé nem megyek a közelébe, még csak az kéne! – vicsorogtam feldúltan.
Esme újra közelebb húzott magához, arcon csókolt, és két apró tenyere közé fogta hűvös arcomat.
- Nem tehetsz arról, ami történt, Edward. Bella tudja jól, hogy mit vállalt azzal, hogy veled van. Nem esett baja, minden rendben van – próbált meggyőzni nyugodt hangján. El akartam húzni a fejemet, de Esme nem hagyta, kényszerített rá, hogy a szemeibe nézek. A szemekbe melyekből együttérzés áradt.
- Semmi sincs rendben! – nyöszörögtem kényszeredetten. Nem akartam a szemébe nézni, nem akartam benne látni a szánalmat, amit irántam érzett. Szenvedni akartam, azt hogy fájjon, de Esme tekintete megakadályozott ebben.
- Holnap beszélsz vele, Edward. De nem muszáj kettesben maradnotok, ha nem bízol meg önmagadban.
- Soha többé nem bízok meg önmagamban – sóhajtottam elkeseredetten.
Esme átölelt, én pedig kétségbeesve fúrtam arcomat hosszú, sejmes hajába, belélegezve megnyugtató illatát, ami mintha gyógyírként hatott volna rám.
Alice leült mellénk, és a combomra tette a kezét, biztosítva engem szeretetéről és megértéséről. Ki nem állhattam az érzést, hogy engem vígasztalnak, hiszen nem én voltam az áldozat. Én az elkövető voltam, és mégis, mindenki engem sajnált, velem akart együttérezni, és ez pokoli érzés volt.
Hétfőn nem mentem iskolába, hiába próbáltak rávenni, és megtiltottam a többieknek, hogy elhozzák Bellát suli után. Nem akartam látni, és elhatároztam, hogy soha többé nem engedem közel magamhoz. Ahogy egykoron, most is hűvös leszek vele, ha kell, akkor megbántom, hogy meggyűlöljön. Nem tehetem ki többé saját megbízhatatlanságomnak.
A zongoránál vertem tábort, és egyre csak Bella altatóját játszottam, órákon át, anélkül hogy odafigyeltem volna. Az ujjaim automatikusan táncoltak a billentyűkön, miközben lehunytam a szememet, és nagyokat lélegeztem. Carlisle lemondta a műszakját, a közelemben akart lenni, és Esme is otthon maradt velem. A többiek elmentek az iskolába, bár maradni akartak, de Carlisle nem engedte nekik.
Már dél is elmúlt, amikor Esme leült mellém. Összerándultam, észre sem vettem közeledtét. Átkarolta a derekamat, és hozzám bújt, gyengéden megcsókolta komor arcomat, és a fülembe súgott.
- Most már abba kéne ezt hagynod, Kicsim. Miért nem olvasol inkább?
- Nem tudnék odafigyelni – feleltem halkan.
- Akkor gyere, sétáljunk egyet, beszélgessünk kicsit. Ne húzódj vissza a csigaházadba, ez nem megoldás.
Igaza volt, tudtam is, hogy amit mond helyénvaló, de nem volt kedvem felállni. Hallani akartam Bella dalát. Ez a dallam rá emlékeztetett, és ettől jobban mardosott a bűntudat. Vágytam a kínra, érezni akartam a fájdalmat, a fejembe vésni, hogy legközelebb eszembe jusson, ha hülyeséget akarok csinálni.
Esme finoman lehúzta a kezemet a zongoráról, és maga felé fordított. Hagytam, bár féltem a szemébe nézni.
- Elég volt, Edward! Ne kínozd magad. Ami történt, azon nem változtathatsz. Ha időre van szükséged, hogy feldolgozd, rendben van, de nem ez a módja, és ezt te is tudod. Szeretlek, és nem fogom hagyni, hogy ezt tedd magaddal, mert nem érdemled meg.
De igen, igenis megérdemeltem, de nem akartam vitatkozni vele. Nem őt akartam bántani, hanem magamat, és tudtam, hogy fáj neki, hogy ilyennek lát.
Délután Carlisle mellett tevékenykedtem. Segítettem neki átrendezni a rendelőt, bár szerintem csak azért csináltuk, hogy elterelje a figyelmemet. Beszéltetni próbált, hogy ne legyen időm gondolkozni. A tananyagról kérdezett, a tanárokról faggatott, és arról, hogy mostanában miről beszélgetek a többiekkel. Bár nehezemre esett a kérdéseire figyelni, igyekeztem válaszolgatni, bár tömörebben, mint szerette volna.
Miután megjöttek a többiek, visszahúzódtam a szobámba. Egyedül kellett lennem. Egy darabig békén hagytak, talán szánalomból, talán azért, mert nem akartak így látni, nem tudom. Néhány óra múlva Alice nyitott be. Nem kopogott, mint általában, csak belépett, és a heverőre pillantott, amin lecsukott szemmel feküdtem, mintha aludnék.
- Bella hiányolt ma – mondta, bár tudta, hogy nem akarom hallani.
- Alice, tudom, hogy te csak segíteni akarsz, de kérlek, ne most – sóhajtottam anélkül, hogy kinyitottam volna a szememet.
Alice ügyet sem vetett arra, amit mondtam. Leült a heverő szélére, bár kissé arrébb tuszkolt, mert nem fért el tőlem. Egy percig némán nézte az arcomat, miközben azon tűnödőtt, hogyan tehetné nekem könnyebbé ezt a váratlan helyzetet. Aztán ledőlt mellém, bár ketten alig fértünk el. Végül úgy döntött, hogy nem piszkál, csak a jelenlétével, és gondolataival próbál vígasztalni. Hálás voltam neki, hogy még gondolatban sem kérdezgetett, bár igyekezett minél több megnyugtató, vígasztaló dologra koncentrálni.
- Köszönöm – törtem meg a több órás csendet.
Odakint sötétedett. Az ablakon már alig szűrődött be némi fény. A naplemente bíborvörösre festette a szobám falát. Halkan kopogott az eső az ablakon. Először esett ezen a napon. Az ütemes kopogás édes dallamként kúszott az agyamba, és kicsit jobb kedvre derített. Alice közelsége szintén gyógyítólag hatott rám. Nem is tudta, mennyire hálás vagyok neki azért, hogy rám pazarolja az idejét, amikor Jasperrel lehetne.
Alice nem felelt, bár tudta, hogy most a látomására céloztam, és arra, hogy megakadályozták, amire készültem, de kezét az enyémbe csúsztatta, és megszorította tenyeremet.
- Nem hagyhatsz el minket, Edward – suttogta szomorúan.
Nem tudtam pontosan, mit is ért ezalatt. Talán attól tartott, hogy újra elfutok a problémák elől, vagy csak attól félt, hogy visszahúzódó leszek, és kizárom a külvilágot az életemből. Nem először tenném, és bizonyára nem is utoljára. Néha ez volt a legkönnyebb út elviselni a dolgokat.
- Szeretlek Alice – mondtam válasz helyett.
- Én is szeretlek, Edward – bújt mégjobban hozzám.
Alice több volt nekem, mint egy testvér. A legjobb barátom volt, aki sosem hagyott volna cserben, és aki még a többieknél is jobban szívén viselte a sorsomat. Tudtam, hogy most ő is szenved. Miattam, azért, mert nem úgy kezeltem a dolgokat, ahogy remélte, bár igazából nem hitte, hogy csak úgy Bella elé állok, és bocsánatot kérek. Ennél jobban ismert, ahogy a többiek is.
- Ha akarod, beszélek Carlisle-lal, és Jasperrel elkísérünk valahová, ahol jobban tudsz gondolkozni, ahol nem ő jut mindenről eszedbe.
Először nyitottam ki a szememet azóta, hogy belépett a szobámba. Akaratlanul is elmosolyodtam, igaz keserűen, de még ennek is örült. Ez is több volt, mint amit várt tőlem.
- Kedves vagy, de ezúttal nem fogok megfutamodni – sóhajtottam hálásan.
Sokáig fürkészte a tekintetemet, de végül úgy döntött nem szól semmit.
Alice-szel egész éjjel a heverőn feküdtünk, néma csendben, nem gondolva semmire. Nem mert egyedül hagyni, még Jasper kedvéért sem.
Reggel újra elmentek suliba, de én megint nem tartottam velük. Elkísértem Carlisle-t a kórházba, és igyekeztem hasznossá tenni magamat. Mivel a betegek közelébe nem mertem menni a vér miatt, főleg azok után nem, amit Bellával készültem tenni, ezért az irodájában rendezkedtem be, és a katonokat rendezgettem.
Carlisle megkért, hogy nézzek át néhány kartont, egy új, vírusos megbetegedés tüneteit kellett szemügyre venni. Megcsinálta volna ő maga, de nem akarta, hogy otthon maradjak teendő nélkül. Valójában nem is bántam a dolgot, jobban szórakoztatott, mint az iskola, és a már ezerszer tanult dolgok.
Nem vonultam vissza szobámba, helyette leültem Alice és Jasper közé, és én is hallgattam a verseket. Egy idő után Emmett felkelt, és kezembe nyomta Poe egyik kötetét, majd közölte, hogy én jövök.
Bár először nem volt kedvem a dologhoz, a Holló című vers valahogy mégis meghozta a kedvemet. Hajnalig olvastam nekik, és mindenki szívesen hallgatta előadásomat. Úgy néztek ki, mint egy rakás kisgyermek az óvodában, amint körbeülik az óvónénit, aki mesét olvas nekik. Kíváncsi, izgatott tekintettel itták szavaimat, mint egy édes szirupot, és szinte ragyogott az arcuk.
Azelőtt sokszor tartottunk ilyen felolvasó esteket, mert Carlisle ragaszkodott hozzá, hogy felkeltse a művészetek, és a költészet iránti érdeklődésünket. De régen nem volt már példa ilyen családias programra, és azt hiszem, hogy mindannyian igényeltük már.
Carlisle kicsit később csatlakozott hozzánk, még kielemezte az adatokat, amiket a nap során gyújtottam egy hosszú jegyzetbe, a betegek neve szerint összerendezve.
Miután Emmett és Rosalie búcsút vettek, és visszavonultak a szobájukba, Carlisle és Esme is nyugovóra tértek, még ha nem is aludni. Alice és Jasper velem maradt, mint ha beteg volnék, és nem lehetne magamra hagyni. Igaz is volt ez, legalábis valamennyire. Lelkibeteg voltam, még ha nem is volt könnyű bevallanom magamnak.
Reggel Carlisle közölte velem, hogy péntekig nem kell suliba mennem, de hétfőn már nem maradhatok otthon. Örültem, hogy legalább egy hetet ad nekem arra, hogy összeszedjem magam, mielőtt újra át kell lépnem az iskola kapuját. Hogy ne unatkozzak, de mégse töltsem hasztalanul az időmet, adott egy könyvet, és rámparancsolt, hogy írjak neki belőle egy házidolgozatot, aminek minimum tíz oldalasnak kell lennie.
Kedvetlenül álltam hozzá a dologhoz, de hamarosan már élveztem. Tudtam hogy Carlisle miért pont ezt a könyvet választotta. Dante „Isteni színjáték”-a volt, amit régóta nem vettem már a kezembe. Élvezettel merültem a Pokol legmélyebb bugyraiba, ezzel könnyítve forrongó lelkemen.
A dolgozat harminc oldalas lett, de tudtam hogy nem bánja, hogy többet írtam a kértnél. Mikor végeztem, csatlakoztam Esméhez, aki egyedül tevékenykedett a konyhában. Takarított, másra úgysem használtuk. Most, hogy Carlisle dolgozott, örült a társaságomnak, és kifaggatott a könyvről írt fogalmazásomról. Csak azért csinálta, hogy hallja a hangomat, ami mindig jó érzéssel töltötte el.
Viszonylag jó kedvem volt, amikor a többiek megérkeztek. Még arra is rászántam magam, hogy Alice-t megkérdezzem arról, hogy hogy van Bella. Elmondta, hogy este moziba mennek, és hogy Bela egyre jobban szenved a hiányomról. Nem haragudott rám, nem volt képes gyűlöletet érezni irántam, bármennyire aggasztotta is mindaz, ami történt. Alice megígérte neki ,hogy ráveszem engem, hogy legalább üzenjek valamit, magamról ,arról hogy érzem magam, hogyan vészelem át ezt a mindannyiunknak nehéz helyzetet.
Éjszaka végül rászántam magamat egy levél megírásához, bár sosem voltam híve az ilyesminek. Csak egy oldalt akartam írni, de a szavak észrevétlenül ömlöttek belőlem, és mire észbe kaptam már közel tíz olvalt írtam tele gyöngy betűimmel.
Reggel odaadtam a levelet Alice-nak, aki megígérte, hogy továbbítja a címzettnek. Valahogy megkönnyebbültem attól ,hogy kiírhattam magamból mindazt, ami nyomasztott.
Csütörtök volt, és bár általában nem néztünk tévét, Esmével megtörtük a hagyományt, és végignéztünk egy Shakespeare adaptációt. Olyan filemt választottunk, aminek könnyed humora van, és a szerelmi szálak sem olyan szívfacsaróak. Miközben a „Sok hűhó semmiért”-tet néztük, kielemeztük a sznészek játékat, és magát a történetet is. Esme vidámabb volt, mint amilyennek az elmúlt egy év során bármikor láttam, pedig amúgy sem a szomorkodós típusba tartozott. Annyir nevetett, hogy egészen megfeledkeztem az önmarcangolásról. Belefeledkeztem édes kacajába, és vele nevettem, anélkül, hogy tudatában lettem volna. A film után elmentünk a városba, és vettünk néhány dolgot. Carlisle számára egy öltönyt választottunk, amit jobb híjján én próbáltam fel, miközben Esme győzködött, hogy nekem is vegyünk egyet, de nagy nehezen lebesézltem róla. Emmettnek egy új baseball kesztyűt néztnük ki, a régi már elég silány volt, bár egyikünk sem gondolt közben az utóbbi, tragikus meccsünkre. Rosalie-nak Esme vett néhány új ruhát, jól ismerte az ízlését, engem meg szórakoztatott, ahogy belebújva a ruhákba parodizálta Rosalie snob viselkedését. Jasper és Alice egy-egy új regényt kaptak. Mindketten szerettek olvasni. Én maradtam a végére, bár nem akartam semmit, mindenem megvolt, amit pénzért lehet venni. De Esme ragaszkodott hozzá, hogy márpedig nekem is jár ajándék, mint mindenki másnak, így végül vett nekem egy új órát, ami tulajdonképpen nagyon is tetszett. Amíg bement egy drogériába, addig titokban vásároltam neki egy ékszer szettett. Fülbevaló, nyaklánc, és karkötő tartozott hozzá, mindez fehéraranyból, mert mást nem nagyon viselt.
Elrejtettem a kis dobozt a bőrdzsekim zsebébe, aztán visszamentem a drogériához, ahol még vagy húsz percig várakoztam, de bemenni nem volt kedvem. A szomszédos könyvesbolt kirakatát tanulmányoztam, valami új, érdekes köny után kutatva. Végül megláttam egy még ismeretlen vámpíros könyvet, és már a vicc kedvéért is bementem, és megvettem. Mindig jól szórakoztam ezeken a könyveken, és alig vártam ,hogy éjjel kivégezzem. Kilencszáz oldalas volt, egy általam ismeretlen író tollából. Reméltem, hogy néhány órát kitart majd, és azt is, hogy kellően leköti a figyelmemet.
Mire hazaértünk, már mindenki otthon volt, még Carlisle is. Megvártam, míg Esme nagy büszkén szétosztja az ajéndékokat, aztán egy villámgyors mozdulattal elővarászoltam a zsebemből a kis díszdobozt, amit időközben a farmeromba rejtettem el. Esme döbbenten nézett rám, egészen meghatódott, már azelőtt, hogy kinyitotta volna. Amikor rájött, hogy mit rejt a doboz, szabály szerűen a nyakamba ugrott, és kamaszos lelkesedéssel ölelgetett. Carlisle mosolygva nézte, láttam a szemében a mélységes szeretet, ami most rajongással párorult.
Mindenki elégedett volt az aznapi vásárlásunk eredményével, legfőképpen Rosalie, aki gyorsan tartott is egy kis divatbemutatót, amin nagyon jól szórakoztunk.
Éjjel elővettem a könyvet, amit a boltban vásároltam, és a szobám helyett a nappaliban telepedtem le vele, az olvasó lámpa mellett. Néha lehallatszott Emmett és Rosali kacarászása, de nem zavart, inkább megnyugtatott a hangjuk. mindig ők voltak a leghangosabbak a családban.
A könyv tökéletesen hozta mindazt, amit elvártam tőle. Szórakoztató volt, könnyed nyelvezető, szinte faltam az oldalakat, és egy percig sem untatott. Jókat nevetgéltem rajta, nem magamban, hangosan, nem érdekelt, ha valaki meghallja. Már a vége felé jártam, az utolsó oldalaknál, amikor Carlisle lejött, hogy megnézze minek örülök annyira. Először kicsit felháborodott, amikor meglátta a könyv címét, és rájött, hogy mivel szórakoztatom amgamat, de végül nevetni kezdett, leült mellém, és megvárta, amíg befejezem. Amíg olvastam, az arcom fürkészte, és tudtam, hogy örül, hogy jobb hangulatban talált.
Miután az utolsó oldalt is kivégeztem letettem a könyvet, szembe helyezkedtem vele, és besézlgetni kezdtünk. Főleg a kórház dolgairól, de a téma mindig is érdekelt, szóval nem untam magamat.
Pénteken elhatároztam, hogy beugrok Port Angelesbe. Kellemes idő volt, enyhén napos, kifejezetten meleg az elmúlt héthez képest. Csak egy fekete pulóvert viseltem, az is vékony volt, hozzá az elmaradhatatlan kék, kissé kopott farmert, és egy fekete edzőcipőt. Először egy könyves boltot kerestem fel, csak hogy gyorsabban múljon az idő, aztán egy régi klasszikussal a kezemben leültem egy padra, és olvasgatni kezdtem. nem is tudom mikor csináltam ilyet utoljára. Az emberek úgy nyüzsögtek az utcán, mint megannyi szorgos hangya, kacarásztak, vitatkoztak, pletykálkodtak. Egy idő után rájöttem ,hogy jobban lekötnek gondolataik, mint a könyv, ezért csak úgy tettem, mintha olvasnék, néha lapozgatva, de közben őket hallgattam.
A sok családi dráma azonban egy idő után megfeküdte a gyomromat, ezért felkeltem a padról, és sétálni kezdtem. Céltalanul bolyongtam az utcákon, főleg a mellékutcákat megcélozva, és élveztem a kellemes, lágy szellő simogatását. Semmihez sem volt kedvem, de nem mondanám, hogy untam magamat. Eleinte erőltettem az agyamat, hogy ne gondoljak Bellára, de aztán lassan hagytam, hogy az emlékek felülkerekedjenek rajtam. De nem volt olyan rossz, mint hittem. Inkább a kellemes perceket idéztem fel, nem a katasztrófákat.
Valahányszor lementem fiatal „kormbeli”, vagy néhány évvel idősebb lányok mellett, mindig összesúgtak a hátam mögött. Amikor elmentem mellettük, utánam fordultak, tanulmányozták a fenekemet, és kacarászva súgdolóztak. Megszoktam már, hogy ilyen hatással vagyok a lányokra, nem különösebben zavartak, sőt igazából jót mulattam rajtuk. Néhány idősebb nő is megnézett magának, és inkább nem is részletezném, mi mindent gondoltak velem kacsolatban. Néha nem bírtam megállni kuncogás nélkül, reméltem nem néznek emiatt kommlett idiótának, bár az sem rázott volna meg túlságosan.
Csak este felé mentem haza. Emmett és Rosalie nem voltak otthon, egy romantikus estét tervezgettek, mozival, egy könnyű sétával, és sok nyálas jelenettel fűszerezve. Alice és Jasper a nappaliban ücsörögtek, és olyasmiket csináltak, amiket inkább nem akartam látni, ezért felmentem Carlisle és Esme szobájába. Örültek nekem, kifaggattak arról, hogy milyen napom volt, aztán átbeszeltük előző napi fogalmazásomat, amit Carlisle addig olvasott el, amíg távol voltam. Kifejezetten tetszett neki az „alkotásom”, bár nem gondolta, hogy kissé szarkasztikus humorommal találja majd szembe magát.
Hétvégén elmentünk vadászni. Közös program volt, amolyan családi „vakáció”. Csak vasárnap este értünk haza. Amikor befordultunk a ház elé, hirtelen megmerevedtem. Megláttam a piros furgont, és az oldalának támaszkodó, türelmetlen tekintetű Bellát, és a jókedvemnek egy másodperc alatt lőttek.
Carlisle leparkolt a furgon mellett, aztán rámemelte kíváncsi, aggódó tekintetét. Mellette ültem, Esme hátul, a többiek Rosalie kocsijával jöttek mögöttünk. Esme feszülten hajolt előre, kezét a vállamra téve a fülembe súgott.
- Itt az ideje, hogy szembenézz ezzel, Edward.
Carlisle azonban látta az arcomon, hogy nem állok készen erre a beszélgetésre. Egy pillanatig átgondolta a lehetőségeket. Felnéztem rá, amikor megláttam a gondolatait.
- Maradj itt – jegyezte meg azt, amit már hallottam képességem által.
Alice éppen megölelte Bellát, amikor a szüleim kiszálltak a kocsiból. Bár nem kerültem Bella tekintetét, sokáig nem tudtam a szemébe nézni. Végül inkább a műszerfalra pillantottam, és úgy bámultam a kijelzőket, mint ha érdekes festmények lennének. Carlisle mosolyogva lépett Bellához. Koncentráltam a gondolataira, és Bella hangjára is, amit még a felhúzott ablak ellenére is tisztán hallottam.
Bella és Carlisle először üdvözölték egymást. Bella rögtön rákérdezett, hogy miért nem szállok ki én is a kocsiból.
- Nézdd, Bella, – kezdte barátságos hangon Carlisle - megértem, hogy szeretnél beszélni vele, de hidd el, ez még túl korai. Nem kellett volna idejönnöd. Éppen kezdte összeszedni magát.
- Muszáj beszélnem vele – fogta könyörgőre Bella. Felnéztem, egyenesen a szemébe, és már éreztem is a torkomban felkúszó gombócot. El akartam fordulni, de képtelen voltam rá, pedig szinte égetett csalódott, vágyakozó tekintete.
- Ne most. Adj neki még egy kis időt. Végül is majdnem megölt téged, Bella – magyarázta türelmes hangon Carlisle.
- De én nem haragszom – vágta rá Bella kétségbeesve.
- De ő még nem rendezte el ezt magában. Értem én, hogy szeretnéd tisztázni mindezt, de őt is meg kell értened. Csoda, hogy nem rohant el azonnal a világ másik végére. Pedig így szokta megoldani az eféle helyzeteket. De itt maradt, és próbál szembenézni azzal, ami történt. Nem helyes, hogy sürgeted, még akkor sem, ha neki kell bocsánatot kérnie a történtekért.
- De nem, nem kell, az én hibám volt Carlisle, nem az övé. Én kezdtem, én mentem túl messzire, én voltam, aki átléptem a határt. Pedig tudtam, figyelmeztetett arra, hogy korai még – sírta el magát Bella.
Könnyes arca látványa késként hatolt szívembe, kitépve belőle egy darabot, és elcsócsálgatva, mint egy ízletes steak-et. Remegni kezdtem, és hirtelen tanácstalanságom kétségekbe csapott át. Ki akartam szállni, hogy megöleljem, hogy térdenállva esedezzek a bocsánatáért, de ugyanakkor ott volt az a másik érzés, a hang a fejemben, ami azt hajtogatta, hogy „Fuss, Edward, Fuss, amíg még megteheted”.
Bekapcsoltam a klímát, mert hirtelen kivert a víz. Melegem lett. A homlokomon izzadtságcseppek tanyáztak, miközben zihálva ébredtem rá légszomjamra. Pedig nem is volt szükségem oxigénre, és mégis, mintha fulldokolnék.
- Menj el – suttogtam keserűen.
- Csak egyetlen perc, ennyit kérek – pillantott könyörgően Carlisle-ra Bella, aztán felém fordult, egyenesen rám emelte rémült, zavart tekintetét, amitől megfagyott bennem a vér.
– Csak egyetlen perc Edward, hallod? És aztán elmegyek – ígérte sírós hangon.
Nem voltam képes rá, akartam, iszonyúan vágytam arra, hogy teljesítsem a kérését, de képtelen voltam rávenni magam, hogy kiszálljak a kocsiból. A kezem lassan elindult a slusszkulcs felé. Bella észrevette, és rohanni kezdett felém kislányos aggodalommal az arcán.
- Ne, Edward, ne csináld, könyörgöm legalább hallgass meg!
- Átcsúsztam a volán mögé, egyetlen gyors pillanat alatt, és elfordítottam a kulcsot. Carlisle csóválni kezdte a fejét, de meg sem próbált meggyőzni, tudta, hogy helyettem nem hozhat most döntéseket.
Bella elérte a kocsit, ököllel kezdte verni az ablakot. Remegő kezem még mindig görcsösen markolta a kulcsot, miközben Bella könnyes arcát néztem, és megnyomtam az ajtózárat. Bella csak ezután próbálta feltépni az ajtót, de hiába, már zárva volt. Fél testtel felé fordultam, kissé dühös arccal, aztán megszólaltam.
- Mit akarsz tőlem?
A hangom hűvösen csengett, és ez Bella figyelmét sem kerülte el.
- Nem beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte kiabálva, mintha a suttogását nem hallottam volna meg.
- Kizárt! – mordultam rá, miközben kezdtem bepánikolni. A kétségbeesés haraggá változott bennem, miközben tekintetem egyre gyűlölködőbb lett.
Nem akartam haragudni rá, hiszen éppen neki lett volna joga így érezni irántam. És mégis, egyre jobban magával ragadott az indulat. Képtelen voltam nyugalmat erőltetni a hangomra.
- Edward, én ezt nem bírom tovább! Annyira sajnálom, olyan nagyon ostoba voltam. Nem a te hibád, ami történt. Szükségem van rád, hát tényleg nem érted?
- Menj el Bella, és többé ne gyere ide. Nem akarok beszélni veled, se itt, se a suliban, se máshol. Ez nem működhet, hát mikor fogod fel végre? – vicsorogtam feldúltan.
Carlisle megállt Bella mögött, átfonta karjaival, és a fülébe suttogott.
- Jobb volna, ha most elmennél.
- Nem! – kiáltotta most már ő is dühösen. Lefejtette magáról Carlisle karjait, és újra püfölni kezdte az ablakot. – Azonnal nyisd ki az ajtót, Edward Cullen! – követelte hisztérikusan.
- Isten veled Bella! – vetettem oda ridegen, aztán beindítottam a motort.
Carlisle elrántotta Bellát a kocsitól, miközben én a gázra tapostam. Még láttam szerelmem összerogyó alakját, aztán már csak a sötétség jutott el a tudatomig.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
